HAMLET ADATBANK

Csiky Gergely Színház, Temesvár

Gábor Andor , Szirmai Albert , Bakonyi Károly

Mágnás Miska

operett, 2 felvonásban

Képek

Szereposztás:

Bemutató időpontja: 2006.03.24.

Zenekar:
AVRAM Albert, BIRTEA Liliana Carmen, BOŢU Simona, CIOCAN Stoian, ERDŐDI Endre, MÜLLER Ferenc, KRAJCSIK Andreea, PATAI Sándor, ROMAN Horaţiu Petruţ, UNTARU Nicolae, VICAR Carmen Claudia

Részletek az előadás műsorfüzetéből

Nosztalgia

Gyakran megesik bárkivel, hogy a nagymamája régi fotóját nézi, és újra és újra a nosztalgia jól ismert érzése keríti el, a hatalmába, s beleviszi egyenesen egy olyan korba, amelyet csak fényképről, szóbeszédből, mozivászonról, annak is a restaurált változatából ismer.

A nosztalgia érzése olyan, mint a habos roló. Pillekönnyűvé varázsol, szárnyakat ad, és a mindenlehetséges mesebeli érzetét nyújtja, amivel utoljára gyerekként találkoztunk, amikor nincsenek szabályok, hacsak a kötelező esti fogmosás nem tekintendő annak, de még ez sem igazi szabály, nem felelősség legalábbis, mert a fogmosás után valaki mindig leül az ágyunk szélére, és duruzsolja, duruzsolja, álomba röpítő hangján a szárnyalást, a zuhanást, a másik világot és dimenziót.

S ez az emlék aztán ott lüktet mindannyiunkban, a kötelezőn túl mindig azt reméljük, hogy valaki kézen ragad, és tovaröpít. De vajon, ha szembenézünk a valósággal, tényleg megtörténik ez? És vajon, ha nosztalgiáról beszélünk, nem változik-e koronként, nem vetül-e más és más időkre a visszavágyás, attól függően, hogy kinek mikor élt a nagymamája, milyen ruhát viselt azon a bizonyos fotón, milyen volt az asztalterítő, ha volt egyáltalán, hogy csipkézett rámában tárolják-e azt a fotót, vagy pedig digitális formában, és egyetlen klikkel hívják elő, ha az alkalom úgy hozza, és úgy kívánja a család?

Nem lehetséges, hogy azokat a mesés, régi szép időket ki-ki más és más történelmi pillanatban véli felfedezni és megtestesíteni, és ezek a pillanatok, amint közel kerülnek, már csak az időutazás és időutaztatás során is kapnak valamit a scifi megfoghatatlan rejtélyéből, és olyan megfoghatatlanul naggyá válik benne minden, a nagymama ruhája, meg az asztalterítő, a csipkézett képkeret, s az a bizonyos fotó összes tartozéka? Nem lehetséges, hogy alig-alig gondolunk bele, hogy mit érzett éppen akkor a nagymama, amikor ez a fotó készült, hogy túl volt éppen egy szakításon, vagy boldog szerelmes volt épp talán, vagy megszülte már az első gyermekét, vagy talán egy titkos légyott után mosolyog le ránk arról a képről?

Nem, nem gondolunk bele, azt hiszem. Mert nekünk az itt és most a fontos. Az, hogy nekünk mit jelent ez a kép. A nosztalgia a legtermészetesebb emberi önzés, és ezt elfogadva ki-ki a maga módján a legönzőbben viszonyul hozzá.

Az operett világa

Ez a ma már megfoghatatlannak tűnő színházi műfaj egyre távolabb kerül korunk emberétől, mert szerkezetében, formájában és tartalmában olyan elemeket hordoz, amely a ma számára teljes mértékben ismeretlen.

Ismeretlen, mert egy olyan világból nő ki, amikor az éppen feltoluló anyagi jólét felett még jogos és természetes az ujjongás, még nem cseng ki belőle, ebből a gyöngyöző kacajból az azt követő, ahogyan az már lenni szokott, hisztérikus zokogás, a hét szűk esztendőtől való rettegés. Az operett az éppen itt és éppen most felett érzett kitörő öröm, s az ebben az örömben eljárt örömtánc.

És ebből az ismeretlenségből adódik a megfoghatatlansága: ha nem ismerjük azt az érzést, amiből mindez származik, ha életünk állandó rettegésben telik, a holnaptól való félelem, a számlák feletti szorongás, ha a vajon elég szép vagyok és elég jó, hogy érvényesülni tudjak gondolata nyomaszt, hogyan tudnánk megérteni, közel hozni azt az örömöt, amiben csak nagyon ritkán részesülünk, és akkor sem igaziból, hanem a mi lenne, ha így telne életünk pillanatnyi révedezéséből.

Az operett embere

Hiába nézzük fotóról őket, s nem érezzük át, mert nem is nagyon érdekel, hogy ők ott és akkor mit éreznek és gondolnak, az operett emberének megvannak mégis a saját érzései, gondolatai, s mégha oly nagy is, hogy már majdnem állandó az öröm, amiben él, megvan a saját gondja is. És eljutni ehhez a gondhoz, megfejteni, segíteni a megoldásban, ez az igazi kihívás.

Nem elfogadni a történetet, ami ezt az örömöt járja körbe-körbe, nem belekövülni az örömnek ebbe a konformizmusába, s együttdúdolni az operett emberével a nagymamától hallott reprízeket és refréneket, hanem utánajárni a boldogság okának, s megnézni, vajon tényleg boldog-e.

Az operett emberének a története, akárcsak a dalai adottak, ismertek, már majdhogynem érdektelenek. De vajon nincs-e bennük, ezekben a történetekben és dallamokban, ha csak egy árnyalatnyi is, abból a szorongásból és rettegésből, amivel mi is szembekerülünk nap, mint nap? Vajon a boldog vég, a happy end csak azért, mert úgy írták meg, eleve adott-e ebben a történetben, vagy csak mi szoktuk meg, hogy ennek így kell végződnie? Vajon az operett embere nem járja-e be az emberi fejlődésnek ugyanazon stációit, amit mi is, és éppen azért, hogy megteremtse a boldog véghez szükséges feltételeket? Vajon az állandó öröm nem egy hosszú küzdelemnek a következménye? S ha igen, nem kéne, hiszen tartozunk ennyivel neki, hogy megpróbáljuk mi is, ezt a küzdelmet végigkövetni, időről-időre megpihenni benne, s reflektálni rá, az eredményekre, s ha mindezt megtettük, megmutatni, hogy mire jutottunk: mi és az operett embere együttesen.

Ezt a küzdelmet vállalja fel az előadás: nem kiindulópontnak tekinti az örömöt magát, hanem célnak, s ezt a célt csak úgy tudja elérni, ha nem csak a fotóalbumot lapozza át, felületesen, poharazgatás közben, hanem elidőz egy-egy arcnál és gesztusnál, egy bennrekedt szónál, egy kimondatlan vallomásnál, egy nem szándékolt sértésnél, hogy megértse, felfogja és közvetítse: minden emberi törekvés valahonnan valahova tart, de a legfontosabb, hogy a boldogságra irányul.

Az előadás létrehozását támogatta: a Temesvári Helyi Tanács

Kapcsolódó

• FESZTIVÁLNAPLÓ
• KISVÁRDAI LAPOK