HAMLET

Szőcs István

Ha egy pár — több kettônél!

Kései beszámoló az Egyszer kettô néha sok bemutatójáról

Szabadság, 2005-02-12

Stílszerűen kezdve, már a régi görögök is tudták, más dolog az, ha az ember az ellenségen nevet, és más, ha a baráton. Hogy miért örülünk, ha az ellenség válik nevetségessé, azt nem is szükséges magyarázni, de ha barátainkon nevetünk, azt irigységbôl tesszük. Az ellenség nevetségessége gyakran együtt jár a gyűlölet és rettenet mozzanatával, ezért ez a káröröm nem „felszabadító" hatású, tiszta szívvel csak a hozzánk hasonlók leégésén tudunk szórakozni. Mert az irigység: a lélek fájdalma! Csillapítószerként a komédiát használhatjuk ellene.

Ezt minden jó komikus színész tudja, anélkül, hogy tanulmányozná Platont vagy Arisztotelészt. Vagyis, Aranyt parafrazálva: a filozófusok ezt jobban tudják, a komikusok jobban érzik! Jellemzô, hogy bohózatunk szerzôje, Ray Cooney, amint errôl a színlap tájékoztat, színész-drámaíró. Darabja nincs tele bölcs mondásokkal, mély aforizmákkal, viszont a bohózat minden helyzete, a cselekmény fordulata — közmondás értékű! Legfeljebb e közmondások idônként visszájukról igazak, például: magának ás vermet, de más esik bele.

Mit irigyelhetne azonban a nézô John Smith londoni taxisofôr történetébôl? Hogy egyszerre két feleséget tart? Két egymástól elszigetelt, egymásról semmit sem sejtô háztartásban, amíg egy kis műszaki véletlen folytán le nem bukik? Azt, hogy ez a jelentéktelen, szimpla „kovácsjános százezeregy" kitűnôen helyt áll mindkét házasságban! Barát-szomszédja ki is mondja: hogy-hogy te ilyen jól bírod? Nekem, miután a barátnômnél voltam, már annyi erôm sem marad, hogy a munkanélküli segélyemet felvegyem ... .

A taxisofôr a mai angol életben olyanszerű anekdotahôs — vagy akár „mitológiai lény" — mint hajdan a tengerész volt, szüntelenül és ellenôrizhetetlenül jön-megy. Amikor az angol tengerészt megkérdezik, hogy mi a bigámia és azt feleli, az, ha az embernek minden kikötôben két felesége van, tulajdonképpen igazat mond, mert a lényeg az, hogy ott és akkor, amikor valahova vetôdik, ott éppen jó férj legyen!

John Smith sem bűnös bigamista, hiszen mindkét feleségének mindent megad, és szívbôl szereti ôket. Közbeszúrhatja bárki: de ez már tragédia téma! Az is, nem egy írói lángelme viaskodott már vele. Például Goethe kétszer is nekiment a témának a Stellában, hogy egyazon Fritznek két szerelmes párja is legyen, két odaadó felesége, egy érettebb és egy zsengébb, de megnyugtatóan egyik változatot sem tudta befejezni. Mint ahogyan bohózatunknak sincs megnyugtató befejezése, csak ez nem látszik a csattanók sziporkafátyola mögött. Különben nem csak a sofôrnek és a „szomszédnak", de a többi figurának is megvan a maga általános anekdotai, sôt népköltészeti háttere. Például a rendôrnek, ráadásul a rend egyik ôre egyben érzelmes vénkisasszony is.

Ám a közönség nemcsak ezek miatt szerette ezt az elôadást. Nyugodtan állíthatjuk, hogy szerette, mert a szilveszteri bemutató után még két szép házat vonzott, minden reklám, színház-riporteri vagy kritikai propaganda nélkül. Sôt ellenszélben is, mivel azóta számos színházi vonatkozású „anyag" jelent meg a helyi médiában, de másról szóltak azok. Holott három jó ház a nagyteremben felér legalább húsz-huszonöt stúdióelôadással, azt pedig gyorsreagálású kritikusi alakulatok minô lelkesedéssel hurrázták volna meg: egy hónap alatt huszonöt elôadás!

Keresztes Attila rendezô és színészei megtalálták azt a megoldást, azt a nyelvezetet, melynek folytán e nem-irodalmi ihletettségű polgári színmű is többnek mutatkozott a színpadon, mint „sikeres szórakoztatóipari termék". Talán az volna a legszemléletesebb, ha azt vennénk kimutatásba, amit nem tettek meg, annak ellenére, hogy ma sok vidéki rendezô kötelességszerűen visszakérôdzi a divatos „világvárosi" rendezôk műfogásait, s ilyenkor a közönség egy része s a kritikusok odavannak az „eredetiségtôl".

A rendezôt jó ízlése olyan irányba fordította, amelyen felfedezhette Cicero komikumról szóló tanításának lényegét: pécézd ki a rútat, de nem rútan (Notant turpitudinem aliquam non turpiter), azaz úgy gúnyolódj a piszkon, hogy közben magadat össze ne piszkold! Több mint száz éve a naturalizmus sajnos elvetette ezt az elvet, s helyette a „kutyának kutyául", „mocsokról mocskosan beszélni" — taktikához folyamodott. Következésképpen sikerült a nézôt elvadítani a színháztól. Ennek ellenére, már több mint három évtizede az „új frivolság" zászlaja alatt a rendezôi színház megint kötelezôvé tette az ordénáriságot.

A bohózatban meglehetôsen sok, nagyon sikamlós epizód van. Keresztes Attila azonban elegánsan oldotta meg, sehol sem malackodott. Van például egy jelenet, amikor a rendôrôrmester-vénkisasszony begerjed és lerohanja a kajtár-kujtorgó mindenlébenkanál szomszédurat. Elképzelhetô, hogy egyik-másik divatoskodó rendezô mit hozott volna ki e jelenetbôl: a csilláron szado-mazóztak volna, az elsô sorban ülôk orra alá dugdosták volna a fehérneműiket. Keresztes Attila „az aktust" a színpad közepét uraló kanapé háta mögé rejti, csak néha bukkan elô egy-egy eltévedt mozdulat. Így nem csak ízlésesebb, de sejtelmesebb és csiklandóbb is a sajnos már szokásos nyíltszíni coitálásoknál.

Sok „merész" újdonság nem egy rendezônél különben se nem újdonság, se nem merész, hanem egy-egy már máshol lefutóban lévô séma szóródásai. Minap például egy mindjárt a bemutató után megünnepelt elôadásban az volt a nagyon új valami, hogy két vénasszony-szerepet is férfival játszattak. Nos, talán már több mint tíz éve, hogy egy nem oly messzi színház Liliomfijában Szilvásy professzor szerepét nô alakította! A tavaly meg Sigmond István kolozsvári író Debrecenben elôadott Banyabulijában (valaha a kolozsvári közönség által is kedvelt) Miske László játszott öregasszonyt. Az M2 kabaréprodukcióiban is nyüzsögnek az ilyen „általöltözöttek", a Román Tévé hasonló műsorairól nem is szólva.

Bíró József mint John Smith, és Hatházi András mint a „mindenlébenkanál" szomszéd, noha teljesen különbözô színészi alkatok, egyenként és együtt is végbevitték azt a nehéz komikusi feladatot, hogy egyrészt alkalmat adjanak a nézônek, hogy kiélvezhesse (amint fentebb említettük irigységbôl származó) kárörömét a figurák póruljárásai és leégés-sorozata miatt, de ugyanakkor meg is kedveltetik és bizalmas viszonyba keverik ôket a nézôvel. Bíró mindig „saját anyagból" formálja meg az alakot, ugyanaz az elszántság és mindenre kaphatóság üt át rajta, akár az Ármány és szerelem Wurm kancellárjáról, akár a Liliom ligeti trógerjérôl, vagy Báthori Zsigmondról van szó. Hatházi viszont míves alakításokkal ajándékozgatja meg közönségét, apróságok révén is képes a teljes átalakulásra.

(A jó színház rendszeresen és szervezetten gondoskodik minden elôadásra valami meglepetésrôl. Ezek azonban néha túl meghökkentôk, mint minap a Magyar Opera Kriza Ágnes-emlékestje. Igazán gyöngéd figyelmesség volt a közönséggel szemben, hogy a műsorban elhangzó 24 ária közül nem csak egyet, hanem kettôt is énekeltek magyar szöveggel, egészen megilletôdtünk a meglepetéstôl. Még akkor is, ha a Hazám, hazám ária elôadása a költô eme szavait juttatták eszünkbe: rekedt dal, nem zenél, csak felhörög, mint a szél ... )

A két Smithnében két kezdô színésznô is biztonsággal állta a sarat, míg szociológiailag tökéletesen azonos típust képviseltek, jellem dolgában egymás ellentétei: a dundi Barbara (Varga Csilla) élveteg, buja kis materialista, míg az idegesebb Mary (Albert Csilla) izgága kis idealista volt. M. Fodor Edina rendôrôrmesternôje egyszerre nyújtotta azt, amit az anekdotikus sémától a közönség elvár, ugyanakkor egyéni vonásokat is produkált. Galló Ernô ôrmestere is idézte azt a tónust, amit mindennapi rendôrvicceink zsarujától elvárunk.

Az egész elôadás csak egy kis buborék a helyi magyar színház „európai ívelésű és kontinentális vérkeringésű sikeróceánjában", de nagyon hálásak vagyunk érte! Díjazatlanul és plecsnik nélkül is lehet, ím, élvezetes elôadást produkálni!

Egyszer kettő néha sok