HAMLET

Varga Melinda

Ami a Mezzóba kívánkozik

Pinsuti-opera bemutatója Kolozsváron

Erdélyi Riport, 2008-11-20

Egy előadóművésznek semmi sem nyújthat nagyobb elismerést, mint a vastaps, egy énekhangot a bravó, a közönség soraiból áradó örömujjongás emelhet csak magasba. A kolozsvári Állami Magyar Operának sikerült Ciro Pinsuti Mattia Corvino című művével mindezt megvalósítani. Az intézmény rég nem aratott ekkora sikert, voltak ugyan teltházas bemutatók, kisebb-nagyobb közönségsikerek, azonban a Mattia Corvino más volt. Az operát először 1877-ben, a Scalában játszották, a zeneszerző halála után a Mátyás király tematikájú művet nem adták elő.
Az előadók boldogságtól meghatott arccal ünnepelték a színház előcsarnokában a premier sikerét, a fáradtsággal vegyült örömöt Demény Attila, az opera rendezője ekképp jellemezte: ugyan rekordillő alatt sikerült elkészíteni az előadást, a szólisták, a zenekar, a kórus minőségi munkát adott ki a keze alól. Szűkszavú volt és fáradt, jelezte, inkább azokat kérdezzük, akik igazán szereplésre vágynak, ő nem szereti a nyilvánosságot, mit is tehetne hozzá, hiszen mindenki számára nyilvánvaló: révbe ért a bemutató, a közönség lelkesedése elégséges, nem szükséges az ő minősítése – szűrtük le. A munkafolyamat döcögőit azonban nem tudta véka alá rejteni, panaszkodott a műszaki stábra, amely megnehezítette az előadók munkáját, nem vette komolyan a feladatát, nem tudott felzárkózni a közösséghez. Demény szerint ezt a társaságot el kellene távolítani minél hamarabb a hasonló sikerek érdekében.
„Nem ildomos, hogy sokat beszéljek, nem is tudnék egy ilyen darab után – vélte meghatottan Rózsa Ferenc karmester. – A Mattia Corvino egy rossz minőségű kézirat volt, amit meg kellett szólaltatni, ez volt az igazi kihívás, hiszen nem volt mire támaszkodni, nem volt más opera, amivel össze lehetett volna hasonlítani, egy árva felvétel sem könnyítette meg sem az énekesek, sem a dirigálás dolgát.”
Egy évet pihent a partitúra Rózsa íróasztalán, néha-néha elővette, érlelte, gondolkodott rajta, aztán elkezdtek dolgozni, végül megszólalt a mű. Szerinte nem mindig a klasszikus operák hozzák magukkal a kasszasikert, a zenetörténet tele van hasonló apró meglepetésekkel, s ezeket jobban ki lehetne aknázni. Egy szinte szűz partitúrán dolgozni egy ilyen társulattal Rózsa számára olyan, mint egy szép zenei kaland.
Az előadás csaknem egy hónapig készült, ebből két hetet vett igénybe a színpadi próba, azonban a kabinpróbák, az egyéni felkészülés már rég munkalázban tartották a kolozsvári társulatot. Daróczi Tamás, Mattia egyik alakítója akkor találkozott először a művel, amikor felkérték a szerepre, ám ennek ellenére csak szokványos nehézségekbe ütközött a darab színpadra ültetésénél. A vendégművész Kolozsváron kezdte a pályafutását, ezért mindig élmény számára együtt dolgozni a régi kollégákkal. Fülöp Márton osztotta Daróczi véleményét, azzal kiegészítve, hogy nemcsak egy színház, hanem egy falu, Magyardécse is összeköti őket, mindketten odavalósiak. Az előadónak, aki Wladimirót játszotta, sokkal nehezebb volt megtanulni is, előadni is a szerepet, mint más új alakítást, mivel nem volt felvétel, amire támaszkodhatott volna, csak a kotta és a zeneszerző utasítása segítette a próbákban.
Kele Brigittára ráírták Osviena szerepét, megtalálta önmagát benne, dicsérte a mű zenei szövését, a karakter gazdagságát. Ezért sikerült könnyedén és szívből játszania. Nem tudja, hogy a zeneszerző így képzelte volna-e el a darabot, de neki varázslatos élményt jelentett megtalálni a szerep sorsát, megélni a történetet. „Azokról a művekről, melyeket ismerünk, rengeteg felvétel, háttér-információnk van, ami befolyásol, nem tudunk annyira egyéniek lenni. Itt szabad kezet kaptam, lehettek ötleteim, úgy éreztem, hogy tudok alkotni, kipróbálhattam elképzeléseket, ötleteket.”
A darab rendezői instrukciói az énekkart is megmozgatták; azoknak, akik eddig inkább hangjukkal domináltak, most igazi színpadi játékban volt részük. Ilyen szempontból is érdemes ráfigyelnünk az új műre, mely erdélyi turnéra is készül, Marosvásárhelyen és Nagyváradon mutatják be legközelebb.
Mind a művészek, mind a kolozsvári zenekedvelő közönség izgalommal várta, hogyan sikerül színre vinni Verdi egyik kortársának művét. Mint azt Simon Gábor, az intézmény igazgatója elmondta, a zeneszerző műve az 1877-es bemutató után meghalt, az operát többet nem vitték közönség elé. Cs. Gyímesi Éva irodalomkritikus szerint a Mattia Corvino produkció a Mezzóba, az európai komolyzenei csatornára kívánkozik.