HAMLET

1995–1999 – Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem, Marosvásárhely
1999–2002 Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós társulat.
2002. szeptember 1.-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

Szíházi szerepei:
Troughton felügyelő – Ray Cooney: Egyszer kettő néha sok, rendező: Keresztes Attila
Lány – Feketeszemű rózsák, rendező: Alan Lyddiard
Marie –...
tovább ...

• .. Hatházi András
• .. Kézdi Imola
• .. Tompa Klára
• .. Pálffy Tibor
• .. Bogdán Zsolt

Kézdi Imola

Azért, mert elsöprő színpadi jelenléte számos előadást feledhetetlenné tesz. Azért, mert képes arra, amire kevés színész: egyszer a lélek legmélyebb bugyraiba visz magával, máskor nevettet komikus szerepeiben. Azért, mert UNITER-díjat és számos alakítás-díjat nyert. Azért, mert tavaly közönségszavazat alapján neki ítélték a legjobb filmszínésznőnek járó díjat. Azért mert szép, tehetséges és szerény.
» adatlapja a Hamleten

Kézdi Imola: – Nemrég kezdtem, de most már egészen bátran szörfözök.

Nemrég a rangos Prometheus-díjra jelöltek. Az első rosta után egyik esélyes voltál az Opera Prima kategóriában, de végül nem neked ítélték oda a díjat. Kudarcként éled meg?

– Nem, sőt! Nagy megtiszteltetés, hogy egyáltalán jelöltek. Az csak ráadás, hogy döntős voltam. Nem sokkal ezután felhívtak, és elmondták, hogy a bekerültem a kétszáz legtehetségesebb romániai fiatal alkotó listájára, ami egy formális ösztöndíj – „bursa talentului”. Ennek is nagyon örültem. Itt is vegyes kategóriában szerepeltem, a Paraziţii együttessel együtt. De az nagyon jó érzés, amikor felhívnak telefonon, és közlik, hogy díjat nyertem. Úgy érzem, szerencsebomba szakadt rám, és ennek a hatása még mindig tart.

Szerinted ezek a sikerek a filmes vagy színházi szerepeidnek köszönhetők elsősorban?

– Is-is.

Ioan Carmazan filmrendező, akivel a Lotus-ban dolgoztál együtt, azt mondja rólad, hogy Meryl Streep és Nicole Kidman keveréke lennél. Őt idézi Dobroveanu, aki a Jurnalul National hasábjain megjelent portréban megtoldja ezt az összehasonlítást azzal, hogy Mariana Buruina és Valeria Seciu színésznőkhöz hasonlít. Kihez állsz legközelebb a felsoroltak közül?

– A Meryl Streeppel való összehasonlítás nagyon hízelgő. Liv Ulman mellett, aki mindenképpen legközelebb áll ahhoz, ami én valamikor majd szeretnék elérni színészi játékban, Meryl Streep az, akinek játéka lenyűgöz. Nicole Kidmanhez talán azért hasonlítanak, mert valamikor vörös haja volt, persze ez is nagyon hízelgő.

Filmről beszélünk. Hogyan is talált rád a film?

– Harmadéven volt az első forgatásom. Marius Barna magyar főszereplőnőt keresett, válogatást szervezett, végül én kaptam meg a szerepet. A Război în bucătărie (Háború a konyhában) eredetileg tévéfilmnek készült 1997-ben, de hozzáforgattunk még 40 percet, és mozikban is vetítették 2001-ben.

Aztán a következő film a Lakatos Róberté volt, aki látott egy negyedéves előadásban. A Nyáron piros, télen kék videoklipp-szerű, nagyon szeretem. A következő film a Makkai Bencéé volt, a Holtvágány, amelyben Bogdán Zsolttal és Nagy Dezsővel játszottam.

Ioan Carmazan az UNITER-gála tévéközvetítésén látott először, 2001-ben, másnap pedig megkerestetett a titkárnőjével. Így kaptam meg a Lotus-beli szerepet. Ezek a filmek, az Orient express-t is beleértve, mind nagyon hasznosak voltak, egy-egy év filmművészetivel ért fel mindegyik forgatás.

Volt kitől tanulni, hiszen neves színészek mellett játszottál fontos szerepeket. Kitől tanultál többet: tőlük, a rendezőktől, operatőröktől?

– Mindenkitől lehetett tanulni. Egzotikumként kezelték a magyarságomat, és minden stáb nagyon pozitívan állt mellém. Maia Morgenstern például megnézett egy jelenet, utána odajött, és szólt, hogy szerinte ha akkor, a nem tudom milyen mondat után néznék le, és nem előtte, sokkal izgalmasabb lenne a jelenet. Ezzel nagyon sokat segített.

A legtöbbet az első forgatásnál Doru Mitrantól, az operatőrtől tanultam, de Florin Mihailescutól is, aki az Orient express operatőre volt, ő is kitűnő szakember. Ő tea- és kávészünetekben mondott olyan technikai trükköket, amiket egy életre érdemes megjegyezni.

Ha egyszer el kell döntened, hogy inkább színház vagy inkább film, mi mellett döntenél?

– Remélem nem alakul így. A színház és a film a nagy szerelmem. De ezt a néhány forgatást nagyon nehéz volt megszervezni, mert színházban is nagyon sok a munkám.

Szerepálom?

– Nincs. Mióta Kolozsvárra kerültem és „igazi” színházat csinálok, az a szerepálmom, hogy legyen szerepem. Ugyanígy minden filmszerepnek örülök, de nincs olyan vágyam, hogy például Magyarországon vagy Némeországban forgassak.

Vásárhelyen, amikor elvégeztem a színit, minden alkalommal, szereposztás kifüggesztése előtt gyomoridegem volt. Ez ma sincs másként, és azt hiszem, minden színész így van vele. Vásárhely jót tett nekem, úgy is mondhatnám, hogy az inaséveim voltak.

Mi történt volna, ha ott maradsz?

– Nem gondolkoztam azon, hogy „mi történt volna, ha...”. De azt hiszem, nem tudtam volna ott maradni. Alá is írtam egy előszerződést a Honvéd Kamaraszínházzal, de közben próbáltam a Dybbukot Kolozsváron. Tompa Gábor megnézett egy főpróbát, és akkor ajánlott szerződést. Kolozsvár jobban kecsegtetett, mint Budapest, ezért örömmel jöttem. Biztos voltam benne, hogy itt jó helyem lesz, hisz akkor már egy hónapja próbáltam.

Mi vonzott Kolozsvárra? Csak a szerepek?

– És a társulat. Itt egy próbafolyamat alatt, ami mondjuk 5 hétig tart, sokat lehet tanulni a kollégáktól. Beülsz próbára és tanulsz. Lohinszky is erre bíztatott az egyetemen, hogy amilyen gyakran csak lehet, üljünk ott próbákon, még akkor is ha épp nem azt a jelenetet próbálják amiben mi benne vagyunk.

A nézőtéren is gyakran látlak...

– Megnézem a bemutatót – akkor nagyon kell szorítani nekik, hogy a nézőtérről a maximális energiát kapják, és maximálisat teljesítsenek a színpadon. A második előadás kicsit „fáradtabb” szokott lenni, akkor azért kell szorítani, hogy menjen jól, és meg szoktam nézni a tizedik előadást is, amikor már összeállt, megérett, helyén van minden részlet.

Melyik a kedvenc előadásod? Melyiket nézted meg többször?

Ilyen a Fordítások, amelyet csak háromszor sikerült megnéznem, mert nem játszották sokáig azután, hogy idekerültem. A Köveket is nagyon szeretem, nem tudom megunni. Most már azt hiszem, doktorálhatnék belőle. Nagyon szeretem a Tanítványokat is.

Akkor beszéljünk a te szerepeidről, illetve azokról az előadásokról, amelyekben magad is játszottál. Ha a Doktor Faustus vagy a Woyzeck között kellene válasszál, melyik állna közelebb hozzád?

– Mindkettő nagyon fontos. Tudom, hogy a két előadás fogadtatása eléggé különbözik embertől emberig, nézőtől nézőig. Egy barátnőm nagyon érdekesen fogalmazta meg ezt különbözőséget: amikor elkezdte nézni a Faustust, úgy érezte, hogy az előadás éles szikével hasogat bele, aztán gyomorszájon vágta; a Woyzeck azért tűnt neki erősebbnek, mert már az elején kapott egy „ütést” a gyomrába, aztán újabb és újabb „ütések” következtek.

A Faustus matematikusabb, a Woyzeckben inkább az érzelmek uralkodnak. A Faustusban a munkafolyamat is más volt, kiszámított, precíz: a rendező mindkét esetben tudta, mit akar, és egyenletesen haladtunk a bemutató fele. A Woyzeck próbái alatt Măniuţiu már ismert bennünket, sokkal emberibb, közvetlenebb volt és sokkal többet hagyott „játszani”, improvizálni...

Pályádon egy korábbi alakítás, a Lea számít fordulópontnak...

– ...az UNITER-díj miatt is.

A fórumon felmerült egy kérdés: valóban sokoldalú vagy?

– Ez a szerelem reggeltől estig tart, nagyon betölti az életemet. De hogy a kérdezőnek válaszoljak: festek. Olajjal, vászonra. A színek világa nagyon izgalmas. Valamikor rajzoltam, könyveket gyűjtök, hogy megtanuljam a különféle technikákat. Van egy rajzfüzetem, amelyben a vázlatokat rajzolom meg.

Pár évvel ezelőtt, kb. 2 hónapig portrékat rajzolgattam, szénnel. De a legizgalmasabbnak az olaj és a vászon tűnik... Szoktam galériákba járni, aztán egyszer csak vettem festéket, állványt, innen már csak egy lépés volt a festésig. Nem akarok ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amekkora van, hiszen van: ha éppen nincs előadás, és már olvastam, már sétáltam, akkor jön a festés.

Más?

– Ha van időm, szívesen főzök. Olasz ételekkel nagyon szép sikereim vannak baráti körben. Pedig a fűszerezéssel úgy vagyok, mint a színházban. Kicsi ezt, kicsi azt... – Nagyon szeretem például a szép receptes könyveket, a borok, sajtok, fűszerek leírását – ezek általában szép könyvek, ezeket vadászom a könyvesboltban is. Néha csak azért, hogy belelapozzak.

Gyűjtesz valamit?

– Malacokat...

Ragaszkodsz a körülötted levő tárgyakhoz?

– Nem, általában meg tudok válni a haszontalan dolgoktól.

Kedvenc ékszered?

– Nagyon szeretem a bizsukat. Tehát ami nem ezüst, nem arany, de szép. Ezeket sem gyűjtöm, de van egy pár, amelyet a ruhához illően cserélgetek.

Mi az az ajándék, aminek a legjobban örülsz?

– Szép albumoknak.

Térjünk vissza a színházhoz. Az egyik kedvenc kérdésem a fórumon: ha választanod kellene, akkor a tragikus vagy a vidámabb szerepeket választanád?

– Remélem nem kell majd választanom, mert a legmélyebb tragikus szerepben is kell lennie egy kis humornak, és fordítva, egy komikus szerepnek is vannak mélységei. Ez is fűszerezés. De számomra most már biztos: egyik sem létezik a másik nélkül. A Lea, a Mephistophilis és a Marie között jól jött egy vidámabb szerep, a Heuréka. Szívem csücske ez az előadás és ez a szerep, azt hiszem meg fogom siratni, ha már nem játsszuk majd A kék csodatortát.

Még egy komplex kérdés a fórumról. A kérdező abba szeretne belátást nyerni, ami még az első sorból sem igazán észrevehető, hogy hogyan, mikor és miként megy végbe a színészi "lemeztelenedés aktusa", hogyan válik állapottá az a testtelenség, melyben a színész megszabadul mindennemű határt szabó lelki ösztönzéstől, gáttól és megérinti a saját és a néző hétköznapi énje, maszkjai mögött rejtőző intim szféráit. Ez a pont tesz egy darabot, jelenetet döbbenetessé, félelmetessé, gyönyörűvé...

– Nehezen. Ennek van egy szertartása. Egy út. Legalábbis számomra. A lelked, a titkod, minden porszemet meg kell mutatni magadból, mert a szerep részévé vált. Van, amikor könnyen jön, van, amikor nehezebben csalod elő ezt az állapotot. Azért izgalmas része a színészi hivatásnak, mert emberileg is nagyon mély töltete van.

Nem kell például pszichológushoz járnod, egy szerepnek köszönhetően nagyon sokat megtudsz magadról, mint színészről, illetve magadról, mint emberről. A folyamat hosszú. Nem a próbafolyamatra értem, hanem amíg megvívod a kis harcaidat, amíg a szerep azzá válik, amit a néző lát. Egy kicsit skizofrén helyzet: nem csak te adsz hozzá valamit a szerephez, ő is alakít téged. Egy idő után elválik a két vonal, azután megint összemosódik.

Amikor megtörténik a bemutató, a csoda, azután megint szétválik és letisztázódik a két állapot. Elmondva nagyon egyszerűnek tűnik, le is lehet rajzolni, de nem az. Mégis ezért szeretem a színészetet. Az is tetszik, amikor egyik este Mephistophilist, másik este Mariet játszom. Érdekes, hogy honnan hámozom elő az egyik vagy másik szerepet, főleg ha egyiket nem játszottam már két hete.

Népszerű színésznő vagy. Szoktál kapni leveleket névtelen hódolóktól?

Igen, volt rá példa, de a leveleknél jobban szeretem azt, ha megszólítanak és gratulálnak bemutató után. Nagyon jó érzés volt az is, amikor egy boltban az elárusító, egy román lány elmondta, hogy ő látott filmben, és ennek hatására eljött, hogy nézzen meg a színházban is. Egy ilyen kis történet feltölt pozitív energiákkal, utána egy hétig jókedvem volt. Rajzokat is szoktam kapni A csodatorta után. Meg is őrzöm ezeket. Kiderült, hogy egyik iskolában van Heuréka fan club is: egyik előadás után a tanító nénijük megkeresett, hogy adjanak át egy csokor virágot.

Ki legyen a következő kolléga a színészsétányon?

– Csíky Bandi bácsi elsőre, és ha lehet olyan is, aki már nem itthoni társulat tagja, akkor Darabont Mikold, aki idén Pécsre szerződött, vagy László Csaba, aki marosvásárhelyi színész és azt látom, hogy nagyon szépen dolgozik.