HAMLET

Iulia Popovici

A színházi tolerancia kérdése

Beszélgetés Bocsárdi Lászlóval

Observatorul Cultural, 2009-03-26

REFLEX Nemzetközi Színházi Biennálé

A Tamási Áron Színház igazgatója, a művész-színház kiváló rendezője arról beszél, hogy mit jelent egy vidéki városban ellenállni a kereskedelmi nyomásnak, mit jelent – ezen keresztül – szövetséget kötni a közönséggel.
 

Iulia Popovici: Az első kérdés banális és magától értetődő: Sepsiszentgyörgy kisváros, korlátozott számú színházi nézőközönséggel, miért pont itt rendeztek meg egy nemzetközi színházi fesztivált?
Bocsárdi László: Mikor eldöntöttem, hogy igazgató leszek, az a szándék vezérelt, hogy megvédjem azt, ami 15 éve történik a sepsiszentgyörgyi színházban, de terveim között szerepelt, egyfajta sajátos egoizmusból, egy nemzetközi színház fesztivál szervezése is. Egy – ebben a városban rendezett – elismert fesztivál nemcsak lehetőséget ad olyan fontos és jól kiválasztott előadások bemutatására, amelyek különböző, jelenleg érvényes színházi irányzatokat képviselnek, hanem végső soron minket is segít abban, hogy tovább léphessünk.
 
Fontos, hogy jelen legyen az ember különféle helyeken megrendezett különböző fesztiválokon, de teljesen mást jelent, ha otthon, nálad zajlik egy olyan gazdag fesztivál, melyen az a közönség van jelen, akiért csinálod a színházat. Biztos vagyok benne, hogy a közönség támogatása nélkül nem lehet új színházi irányokat kitalálni; csupán exportra nem érdemes előadásokat létrehozni. Mindig az volt a véleményem, hogy színházi előadást csak azután lehet exportálni, miután saját hazájában elért bizonyos szintű sikereket, miután otthon elfogadták. Annak ellenére, hogy nagyon szeretném, „Európának“ sosem tudnék darabot rendezni, fogalmam nincs, hogy kellete hozzáfognom. Nekem az a feladatom, hogy megpróbáljak minél őszintébben, minél mélyebben kommunikálni a körülöttem lévőkkel, akikért színre viszem a darabokat. A színházat itt és most kell megalkotni, ezért úgy érzem, nem tudnék valami abszolút érvényes előadást létrehozni bárhol és bármikor.
 
Iulia Popovici: Mikor Sepsiszentgyörgyre került, mit talált itt, hogy látta, kinek kellene színházat csinálnia?
Bocsárdi László: Furcsa történet ez, mert nagy lehetőségről volt szó. 1994-1995-ben, mikor Sepsiszentgyörgyre kerültem hat színésszel és Barabás Olga rendező kolleganővel, a színház siralmas helyzetben volt, sokan már el is mentek. A rendszer azzal, hogy kötelezte a színészeket, fizetésüket, megélhetésüket az előadások bevételéből fedezzék, egyben tönkre is tette őket. Tudjuk, hogy Shakespeare idejében is így működött, de úgy tűnik, ma már nem lehet kultúrát létrehozni az állam segítsége nélkül, az embereknek egyszerűen nincs annyi pénzük. Egyik évben nyár elején sajátos kísérletet vittünk végbe (a színházak legnehezebb időszaka volt ez nemcsak Sepsiszentgyörgyön): kiválasztottunk három előadást, melyek abban az évadban „lejátszottak”, és újra műsorra tűztük 1 lejes belépőjeggyel. Zsúfolt házak előtt játszottunk, eljöttek olyan emberek is, akik már látták az előadásokat, de olyanok is, akik sosem jártak színházba... nekem pedig sírhatnékom támadt, mert rájöttem, hogy a nézők szegények, azért nem jönnek színházba, mert nincs, miből kifizetni a belépőjüket.

Ez nem azt jelenti, hogy most, annyi év után nem próbálkozunk váratlan ötletekkel: szükségünk van anyagi támogatásra, tehát felajánlottuk a nézőknek a Mecena típusú bérletet, aminek az ára 1000 lej, és 43 darabot sikerült belőle eladnunk. Ez azt jelenti, hogy a 300 férőhelyes nézőtér egyötödét a Mecena bérlet tulajdonosai töltik meg. Jó és kellemes érzés tapasztalni, hogy ez a régió készen áll olyan első rangú kultúra befogadására, olyan magas színvonalú eseményekre is, mint ez a fesztivál is.
 
Iulia Popovici: Ha sepsiszentgyörgyi lakos lennék, engem személy szerint, enyhe gőg töltene el látván az itteni színház kézzelfogható sikereit.
Bocsárdi László: Bízom benne, hogy az itteni emberek valóban rájöttek, van, miért büszkének lenniük. Hogy visszatérjek a kérdésre, az elmúlt 15 évben sok és nagy konfliktusunk volt a minket finanszírozó helyi hatóságokkal. Állandóan az a veszély fenyegetett, hogy kitessékelnek a városból. A polgármesteri hivatal semmiképpen sem akart támogatni egy ilyen típusú művész-színházat, ők népszínházat szerettek volna, a „lakosság színházát“, ezt kérték tőlünk, és csak olyan előadásokra adtak pénzt, amit – szerintük – „megértenek“ a helybéliek. Én meg mentem makacsul a magam útján, mint egy öszvér, állandóan azt hajtogattam: csak egyfajta színházban hiszek, ha ezt a színházat nem engedik, semmi értelme, hogy mást csináljak. Próbáltam élni a nekem adott lehetőségekkel, és 15 év alatt sikerült „felnevelni“ a nézőközönséget; '94-ben csak kisebb csoportok, fiatalok és értelmiségiek érdeklődtek a tevékenységünk iránt, a többiek, akik a kabarét kedvelték, majdnem, hogy kikerülték a színházat. A '80-as évek végén sok jó színész elment, kimerítette őket a zömében falvakban játszott évi 400 előadás. Mikor Sepsiszentgyörgyre kerültem, olyan társulatot hoztam magammal, amely lelkesedet a mozgás- és kísérleti színházért (eleinte Gyergyóban próbálkoztam ilyesmivel). Nemes Levente segítségével (aki azért, hogy a Tamási Áron Színházból művész-színházat csinálhasson, nem költözött át Marosvásárhelyre) megpróbáltam átalakítani az itteni társulatot az akkori piatra neamţ-i színház mintájára. Tehát valahogy így kezdődött könyörtelen küzdelmünk a nézők ízlésével; tíz évig tartott, ameddig kialakult az a nézőközönség, ami most van.
 
Iulia Popovici: Eszembe jut az a sokszínű vélemény, amely a díjakat, elismeréseket követte, a román és magyar nyelvű színház folytonosan alakuló viszonya: egyáltalán, van a színháznak nemzetisége?
Bocsárdi László: Azokban az előadásokban, amelyek megközelítik az általunk megálmodott tökéletességet, eltűnik minden kulturális különbség, viszont ennek ellenére, vagy más szempontból nézve a jelenséget, azt hiszem, a nyelv, amit beszélünk, egyfajta érzékenységet jelent, sajátos gondolkodási rendszert alakít ki, megszabja az élethez való viszonyulásunkat. Ez a mi szerencsénk: ha nem így lenne, nem létezne annyi színháztípus, ekkora művészi gazdagság.
A színház tolerancia kérdése – a nézők állandóan más-más gondolkozásmóddal, más kifejezési formákkal találkoznak. Erről kellene beszélnünk. Örülnünk kellene, hogy a színházi nyelvben ilyen gazdag és sokszínű kifejezési formák léteznek.
 
Iulia Popovici: Látva a fesztiválon jelenlévő nézőket, nyilvánvaló, hogy örülnek ennek az eseménynek.
Bocsárdi László: A színházba járás fontos szocializálódási folyamat, de engem az is elbűvöl, hogy a fiatalok itt maradnak előadás után, és reggel 6-ig táncolnak. Ez azt jelenti, hogy jól érzik magukat. Mikor az ember nem érzi jól magát, hamar haza akar menni.
 
Fordította: Anamaria Pop