HAMLET

Mészáros Ildikó

Költői színház a tolerancia határán avagy: egy példabeszéd értelmezési lehetőségei

beszélgetés Szabó K. István rendezővel

Temesvári Új Szó, 2007-00-00

– A temesvári közönség január 14-én a Nemzeti Színházban láthatta Christopher Marlowe II.Edward c. drámájának adaptációját. A premieren Szabó K. Istvánnak, a Csiky Geregely Állami Magyar Színház rendezőjének ,cseppet sem szokványos színházi világával találkozhattunk újra. A Lolita mama rendezője folyamatosan dolgozik: Bonnban állította színpadra Schumann éjszakáját, februárban kezdi el Gogol A revizor c. darabjának próbáit. Miért a Shakespeare - kortárs Marlowe darabjára esett a választása?

Egyrészt műsorpolitikai meggondolásokból. Egy évvel ezelőtt a Nemzeti igazgatója, Annamaria Hausvater, aki már hallott arról, hogy több klasszikus drámai anyagot úgy dolgoztam fel, hogy azzal akár új tartalmi és formai megvilágításba kerültek, felvetette a közös munka lehetőségét. Örültem a felkérésnek,annak, hogy újabb temesvári színházzal dolgozhatom. Az igazgatónő ragaszkodott a reneszánsz korához, Marlowe kevésbé játszott műve tehát kézenfekvőnek bizonyult. A mű tanulmányozása közben egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy az a történelmi kontextus, amelyben a dráma zajlik, a mai ember számára képtelen igazi „akadály-pályaként” működni, így célszerűbbnek láttam hanyagolni az időzítést, és áthelyezni a drámát a tudatunkba, egy, mondhatni, fiktív, de „akadályokban” nem szűkölködő játéktérbe. Ezért a II. Edward-ban a történelem helyett egy olyan ember esetét követtem, aki rendkívüli problémahelyzetben van: király, de nem annak teremtetett, nős ember, de szerelme férfi, apa, de képtelen fiának atyja lenni. Vezetői funkciójának betöltésére alkalmatlan, így országa érdekeivel is szembekerül. Környezete eltorzul, és rabságba ejti őt, szabadságát hajszolva, árnyvilágban él, s így, valós királysága szertefoszlik. A mű, mint az előadás dramaturgiája is, a görög tragédiák sémáját követi, a biztos összeomlásig. A „bűnnek” megtorlása törvényszerűen következik be. Ami a drámát a mi tudatunkban hitelesíti, az éppen a „bűn” valósága. Csatlakoztunk ugyan az Európai Unióhoz, de mentálisan még nem készültünk fel arra, hogy egy kitágult társadalmi életteret egészítünk ki. Értékrendünk megütközik, és kényszeredetten vesszük tudomásul, hogy az együttélés, a tágasabb közösségi lét, tolerancia-szinten is nagyobb rugalmasságot igényel. Igen, nem tekinthetünk el ettől sem: a román társadalom homofób.

– Egy román nyelvű helyi lapban azt olvashattuk, hogy a kialakulófélben lévő temesvári meleg társadalom érdeklődéssel tekint az előadásra, mint a meleg színház egyik megnyilvánulási módjára. Nem árt az előadásnak az ilyenfajta megítélés, hiszen ebben az előadásban nyoma sincs olyasfajta durva erőszakosságnak, mint amilyet a meleg felvonulásokon láthatunk?

Azt hiszem, több megértéssel kell lennünk egymás iránt.Ennek az előadásnak nincs köze az ún. meleg színházhoz.Én csak kérdéseket teszek fel, megpróbálom következetesen végiggondolni a felvetett problémát, latolgatom annak színét és fonákját. Egy pillanatig sem mentesítem Edwardot felelősségének súlya alól, nem az a legnagyobb gond, hogy ő homoszexuális, hanem, hogy szenvedélye felemészti minden más megnyilvánulási formáját. Szenvedélye az eszeveszettségig fokozódik, s ebben nagy szerepe van a környezet gyűlöletének, megvetésének. Az agresszív elutasításnak újabb agresszió a következménye. Intoleranciára nem születhet toleráns válasz. Ez az előadás a maga esztétikai eszközeivel, költőiségével, mert elsősorban költői színház, a tolerancia lehetőségét, annak határait feszegeti. Ebben a rendszerben az ún. tradicionális, bejáratott családi képek sérülnek, gúnykirakattá válik a házasság intézménye, és kompromitálódik maga az érzés. Az együvétartozásnak eme kiváltságos formája oda-vissza mérföldkővé válik, a király közvetlen környezetén torolja meg szenvedélye tárgyának meggyilkolását, de ugyanaz a tehetetlen, elfojtott szenvedély, Izabella férje iránti szerelme lesz végül Edward hóhéra.

– Az előadásban igen fontos szerep Izabella királynéé. Alina Reus, akit a magyar közönség a Don Juan és Faust Donna Annájaként láthatott, a mozgásszínház legnemesebb eszközeivel jeleníti meg ezt a bonyolult figurát.

Izabella nem egyszerűen bosszúálló némber. Joga van, nőként, társként igényt tartani férje megkülönböztetett figyelmére. A tehetetlenség önző magatartásba torkollik, a sértett önérzet bosszút követel, a feleség monstrummá válik.

– Az előadás hiányosságai közé sorolhatjuk, hogy a színpadi beszéd nehezen érthető. A szöveg alig jut el a nézőhöz, de mindenért kárpótol a látvány. A látvány igen összetett: kitűnőek a díszes és elegáns jelmezek, a színek szimbolikája, s különösen izgalmas a vetített képeket váltó, árnyjátékot idéző filmszerű jelenetek.

A rendezői elképzeléshez hozzátartozik az is, hogy a színpadi történés több síkon, párhuzamosan zajlik. Átjárások, áthallások teszik dinamikussá a valójában zárkaszerű játékteret. Belesünk a budoárba, a hátsó udvarba, megelevenedik, önálló szervezetként lélegzik a tér, feltárva és eltakarva, és ami a legfontosabb, elárulva, kiszolgáltatva mindent. Egymást kell megfejteniük a dimenzióknak, s mihelyt feltárult, lemeztelenedett a történet, a tér helyszínné válik, egy félelmetes vesztőhellyé, amit nem lehet megúszni. Ezt a teret próbáltuk mozgalmassá tenni, s András Lóránt kollégám egy-egy mozdulatsorra alapozó rendkívül árnyalt mozgásvilágot teremtett. Kiss Borbála látványvilága, jelmezei és díszletei is követik ezt a gondolatot. Úgy érzem, nagyon szerencsés találkozás volt az együttműködésünk. Kellemes volt munka a színészekkel is. Ennek ellenére hiányosságok mindig akadnak, a magam munkájában is, meg vagyok győződve, a színészek beszédtechnikája is fejlesztésre szorul, meg a terem akusztikája sem túl jó. Nagyon fontos volt számomra, túl a verbalitás közérthetőségén, hogy az előadás zeneisége nyilvánvaló legyen: minden mozzanat egy -egy zenei egységként épüljön meg, egy kohererns zenei mű részeként.

– A költőiséget szolgálta az is, hogy élő zene szólt, s a szereplők időnként egy -egy hangszert is megszólaltattak.

Keresik a zenét. A zene megfoghatatlan, mégis, a színpadon, konkrét cselekményhordozóvá válik, ezáltal ez a sajátossága is átértékelődik. Boldogtalan Edward is a zene világában, az érzelmek birodalmában keres menedéket, de végül ez szolgál csalétekként is, elveszejtve őt. Azok is hangszerekkel közelítenek hozzá, akik szeretik, s azok is, akik az életére törnek. A tragédia ebben a vonatkozásban teljesedik ki: saját világa emészti föl.

– Különösen érdekes az előadás zárlata: egy werkfilm, azaz a próbákon vagy azok szüneteiben készült mozgóképek váltják egymást. Kiemel abból a feszültségből, amelyet a dráma teremtett. Az előadásban gyakoriak voltak a groteszk elemek is, itt is láttunk ilyet: a dohányozni tilos felirat alatt fújta a füstöt a két főszereplő.

A tilalom ezzel átkerül a nézőtérre, a néző megmosolyogja a befejezést, saját életterének korlátait fedezi fel benne, melyben Edward és Gaveston szerelmének tiltása, akár a dohányzás tilalma, mára már szinte banális jelenség, mégis, a társadalmi evolúciót meghazudtoló módon, érzékeny probléma: irritál, provokál, és megoszt. Az eredeti drámában szerepel a színház a színházban gondolat, ezt sugalltam a kettős portállal is. A végső making off, kikapcsoló mozzanat azt jelzi, hogy egy példabeszéd hangzott el . Miközben a kis Edward, a trónörökös, apja koporsóján, egy csembalón, azokat a hangokat próbálgatja, melyekkel, az előadás indított. A kígyó a farkába harap? Lehet. A történet nincs lezárva.

– Kell-e még érlelődnie ennek az előadásnak?

Szerintem, egy előadás folyamatosan változó, fejlődő jelenség, tehát soha sincs készen. A társulat úgy érzi, értékes alkotás van kezében, ezért szeretné továbbfejleszteni, más fórumokon is megmutatni. Márciusban, Bukarestben, a Bulandra Színház látja vendégül.

Szabó K. István