HAMLET

Fehér Csaba

Mosolygó hullák

A Hét, 2003-10-23

Mi lehet egy halott és egy élő ember viszonya? Hogyan él tovább az, aki már meghalt? Miért visszataszító a kicsinyesség? Mik az "örök törvények"?Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Antigoné előadása ezekre a kérdésekre keresi a választ, egyúttal valami többértelmű, lényünk mélyéig borzongató választ is sugall.
Az előadásban pillanatról pillanatra személyes töltetűvé, sokkolóan aktuálissá változik szöveg és figura, helyzet és mozdulat. Az Antigoné dramaturgiája jól áttekinthetővé teszi a figurák egymáshoz való viszonyát, a történet tömör és tömény, akárcsak Szophoklész drámájának alapkonfliktusa: Kreón, Théba királya, megtiltja hogy Polüneikészt bárki eltemesse, ám a halott harcost testvére, Antigoné porral szórja be, és tettét nyíltan vállalja a király előtt.

Díszlet és jelmez a jelenbe helyezi a játékot, az Antigoné "eredeti" görögvilágát csak ködösen sejteti (például a dobogót és a kifutókat zöld színű, "görögös" ornamentikájú padlócsempe borítja - ). A játéktér egyszerre otthonos, mint egy fürdőszoba, és távolságot parancsoló, mint a divatbemutatók porondja (tervező: Bartha József).
A megfelezett közönség egymással szemben ül, középen a játéktér. Kétoldalról, a fekete függönnyel elzárt kis nyílásoktól (ahonnan a szereplők belépnek), egy-egy rövid, alacsony fémkorláttal szegélyzett "kifutó" vezet a négyzet alakú dobogóra. Ezen a fémkorláton egyensúlyozva lép be Antigoné:, görnyedt mozdulatai arra a veszélyre, utalnak, melyet vállalni készül.
A jelmezek (Dobre Kóthay Judit munkái) egyszerűek, néhol a a mai divattal kacsintanak össze, és sokat elárulnak a figurák egyedi habitusáról. Az elegáns Antigoné (Szorcsik Kriszta) vállpántos ruhája talányos görög lepelre emlékeztet– ízig-vérig "mondén" Antigonét látunk: gesztusait nem köti semmiféle feminin illemszabály, határozott, szenvedélyes, öntudatos, komoly, de az önlemeztelenítő, rendületlen odaadás nőiessé teszi. Antigoné húgának, Iszménének (Kicsid Gizella) jelmeze is hasonló, de a fekete ruhát elől fehér kendő díszíti – tisztaságát, szűziségét jelképezi. Iszméné ebben az előadásban semmivel sem gyengébb jellem mint Antigoné.
Kreón (Bíró József) fehér színű, könnyű nyári ruhát visel, korona helyett szalmakalapot. Már-már zavaróan ismerős és szánalomra méltó ez a figura: a hatalomra, a nyilvánosságra látszólag nem ad, hangja halk, közvetlen, megnyerő. Kezében ott a törvénykönyv, amelyből meggyőződéssel idézget, és nem veszi észre, hogy csak az önigazolás vágya hajtja. Eurüdiké, Kreón felesége (Péter Hilda) durva barna csuhát visel, mint egy apáca. Visszahúzódó, jelentéktelen, és úgy mozog, mint egy árnyék. Megroskadt nő, aki korábban meghalt gyermekét gyászolja. Kreón fia, Haimón (Mátray László) hosszú fehér alsóneműt visel. Apját naivan, gyerekes rajongással imádja, az igazságra érzékeny, szerelmes ifjú.
A "thébai vének kara" fekete nadrággal és tornainggel, szürke zakóval jelenik meg. A halott Polüneikész (Liviu Matei) idegen az élők világában: japán harcos bő nadrágban, meztelen felsőtesttel, felkontyolt hajjal. Az Őr (Szabó Tibor), aki Polüneikész holttestére vigyáz, maszatos, ravasz csúszó-mászó, aki folyton hosszú, kéthegyű dárdájába botlik. A hírnök (Váta Lóránd), aki Antigoné és Haimón haláláról tudósít, a színre lépve cipőjét kezdi fényezni, majd azzal teszi egy pillanatra nevetségessé a fiatalok történetét, hogy olyan érdektelenül meséli el mint egy forgatókönyvet. Teiresziász jós (Nemes Levente) divatjamúlt, elszabott zakójával, kopott, de tiszta ingével elhanyagolt öregember, akit falusi házak eresze alatt látunk üldögélni vasárnaponként. Amikor sötét szemüvegét leveszi, és hétköznapi emberré változik, jóslatának hitele akkor sem vész el
A jelmezek és a figurák leírva esetlegesek, vázlatszerűek. Bocsárdi Antigonéjában helyzettől függően átalakulnak, egy-egy ironikus gesztussal, egy-egy néma burleszk jelenettel folyton meghazudtolják a róluk korábban kialakított képet. Így válik hangsúlyossá Eurüdiké, amikor fia halálhírét hallgatva cigarettára gyújt, és mosolygó házi apácából gyötrődő, saját idegeivel némán küszködő nővé változik. Bocsárdi "varázsszerei" közül mindig találó helyre kerül ez a megoldás (egy erős indulat teatralitását egy banális, hétköznapokból ismert gesztussal megtörni, úgy, hogy közben a nevetés a néző ajkára fagyjon)
A Thébai ifjak kara (Nagy Alfréd, Fazakas Misi, Diószegi Attila, Márton Lóránt) előbb a kicsinyesség megtestesítőiként jelennek meg. Viszonylag hosszú kezdő jelenetükben zakójuk belső zsebéből sült combot vesznek elő, és enni kezdik, majd kezeiket egymás ruhájába törlik. A kar Antigoné pártján áll, de újabb burleszk jelenetek törik meg az emelkedett hangulatot (pl. a Thébai ifjak egyike titokban beborítaná zakójával Polüneikész holttestét, hol alsó, hol felsőtestére teríti, aztán bosszúsan abbahagyja, mert túl kicsi a zakó, és mert ő is félti az életét). Az őrről kiderül, hogy nemcsak szószátyár, hanem vak talpnyaló, aki rájátszik az uralkodó parancsára és Polüneikész holttestét meggyalázza a Kar előtt (pózoltatja a tetemet, végül annak mutatóujját saját fenekébe dugja).
A figurák többarcúságát Kreón "színeváltozása" is szemlélteti: felesége és fia halála miatt érzett önvádja, szívszaggató kínja az előadás végén mély együttérzésre indít. Az utolsó jelenetben szelíden mosolygó hullák veszik körül: Antigoné, Eurüdiké, Haimón és Polüneikész. Magasba emelik, a fény felé (a lelkiismeret fénye felé?), közben hangos, felkavaró zene szól (mi az, ki szerezte?); Kreón ugyanazokat a mondatokat ismétli ("Seki se mossa le rólam e vért...", stb.) mindezt az őrülten nevető, rettenetben agonizáló Iszméné sikolyai törik meg.
Érzékenyen kibontott fonala az előadásnak, hogy a halottaknak saját életük van. Polüneikész például keveset mozog, de néhány puha, hangsúlytalan gesztusa, nyitott szeme jelzi, hogy békés, passzív szemlélője a körülötte zajló eseményeknek. Amikor Antigoné homokkal beszórja, a guruló műtőasztalon hanyatt fekvő hulla lassan széttárja karjait, mintha érzéki örömet okozna neki a testvéri szeretet gesztusa, majd amikor Antigoné másodszor "hantolja el", ráfekszik, testével ringatja az élettelen testet – a szentgyörgyi előadás egészen különleges csodája ez a "karnális költészet"; Szorcsik Kriszta dinamikus játékára hangsúlyozottan érvényes, hogy amit testével, gesztusaival, mimikájával mesélni, sugározni képes, az sokkal több, mint amit a mondott szöveggel érzékeltet. A halálba készülő, gyötrődő Antigoné fájdalma, lefojtott őrlődése szinte kézzelfoghatóvá válik, miközben az átellenben ülő Polüneikészt nézi és az intim világításban monológját mondja ("...Ma utolszor látom fényleni a Napisten szemsugarát" stb.), Később felül Polüneikész mellé, az egyik kifutó bejárata fölötti korlátra, és lassan átveszi testvére könnyed kiegyenesedő és begörnyedő mozdulatait, kilélegez, belélegez – a halott testvér így nyugtatja meg az élőt. Sőt: Polüneikész meg is szólal. A dramaturg (Sebestyén Rita Júlia) a Kar szövegének hat sorát adja szájába ("De dicsőség lesz a te nászi ruhád..."). A két színész egymással (és saját figurájával való) összhangja sokkal több mint verbális. Polüneikész egyszerre a színpadon tehetetlenül jelen-levő, személyességétől megfosztott test, amely nem az akaratnak, hanem csak a fizika törvényeinek engedelmeskedik, ugyanakkor a távolból, a magasból szemlélődő, testvérét indulat nélkül szerető lélek. Antigoné pedig hozzáhangolja magát ehhez a testi-lelki közelséghez, szinte látni amint meghal, még mielőtt testének elmúlása bekövetkezne.

Antigoné