HAMLET

Gurzó K. Enikő

Mókamesterek a sóhajok hídján

Reggeli Újság, 2006-10-16

Remélem, nem fognak megkövezni, ha bárminemű köntörfalazás nélkül kijelentem: a péntek esti évadnyitó előadás . Carlo Goldoni A hazug című vígjátékának bemutatója . ismét megerősítette bennem annak tudatát, hogy a mi kedves kis városunk kedves nagyszínháza olyan, mint a hírhedt magyar narancs. Bármilyen is, a mienk; úgy kell elfogadunk, amilyen.

Lelkes publikumból nincsen hiány Nagyváradon, a baj viszont az, hogy a nagyérdemű érdekl ődése a közpénzből fenntartott magyar színháznak nevezett kirakatnak szól. Ha a Szigligeti Társulat versenyképességével kapcsolatban javaslatot tehetnék, így szólnék: óvakodjék a merevségtől, legyen inkább lezser és fiatalos, de reprezentatív, szárnyaló szellemű és ösztönzője a kellemes benyomást keltő kezdeményezéseknek.

Meleg Vilmos társulatvezető péntek este elhangzott – mosolygós évadot ígérő –köszöntőbeszéde után a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: megtalálja-e majd a helyét a fergeteges ütemben változó, többsíkú, kísérletező egyetemes kortárs színművészetben a váradi teátrum? Mert ki fogja figyelmét az impozáns homlokzatra, a belső tér fenségességére fecsérelni, ha a külcsínt elhomályosítja az előadások nívója? Az természetesen kétségbevonhatatlan, hogy az alkotók rendkívül nehéz helyzetben vannak, elvégre hatalmas felelősség, óriási feladat megteremteni bármely társulat egyéniségét, sajátos arculatát; egy időben ápolni a nemzeti hagyományt és identitást, nevelni a felnövekvő nemzedékeket és kijelölni a követendő irányokat.

A hazug e tekintetben részben biztató, hisz egy pazar kosztümökben előadott, egyszerű eszközökkel elbeszélt mulatságos mese. A történet jellegzetes velencei palotákat utánzó építmények színes és szellős elemei közt játszódik, bábszerű figurákkal és néhol élő zenei aláfestéssel. A vélhető jó szándék ellenére azonban a kéttagú zenekar villanygitárból előhívott muzsikája a kelleténél hosszabbra nyúlt, és műfajánál (avagy tán műfajtalanságánál?) fogva nem illett bele abba a miliőbe, amelyben helyet kapott. Sajnos épp ez az igénytelenül megtervezett minikoncert indítja a darabot, bélyegzi meg a produkció egészét, fásítja el mindjárt az elején a nézősereget.

Ezt leszámítva Vadas László rendezése összefogott, ám egy Goldoni slusszpoénjait, helyzeteit nem eléggé kiaknázó előadást eredményez: nagyobbacska gyermekek számára készített, szemkápráztató, tarka, egyéni ötletekkel dúsított, bohókás vígj tékot. A színen hús-vér emberek és bábszerűen mozgó alakok váltják egymást: tűrhető alakítást nyújtó színészek. Remek komédiajeleneteket többen is eljátszanak: van, aki túláradóan lelkes, van, aki naiv, és van, aki rámenős. Mégis megfejthetetlen marad: mit üzen Goldoni tablója a mának? A szép kivitelezésű, tartalmas műsorfüzet szerint a szerző népszerű művének ennyi a lényege: a Rosaurába szerelmes bátortalan Florindo mindent megtesz, hogy elnyerje szíve választottját. De mivel névtelenségbe burkolózik, az aranyifjú, eszes Lelio elhatározza, learatja a babérokat, és megszerzi a leányzót. Hazugságaiba végül belebukik, barátai elfordulnak tőle, apja is magára hagyja.

Teljességében szemlélve a darabot, A hazug ugyan egységes, de unalmas és vontatott. Vadas Lászlótól pedig (ismerve korábbi rendezéseit) nem azt vártuk el, hogy habos kakaót kavarjon ki vigasztalásunkra. Karikírozott figurái nyilván mulattatni akarnak, de nem találnak kapcsolatot a mával. Az idővel való bőkezű bánásmód eredményeként a terjedelmes előadás helyzetről helyzetre utaztatja a nézőt: az egyik percben még nevettet, a másikban pedig már dermedté tesz. Ki tudja, miért, a komédiába tragédia vegyül. Goldoni szövegében valójában sokkal több indulat, érzelem, leleményesség, báj és irónia rejlik, mint amennyit a rendező előhív belőle. A végjáték pedig össze van csapva: az igazság napvilágra kerülése tizenk ét megkövült arc által kísért felismerés.

A hazug tehát sematikus, a színészek játéka pontos, ám egyikőjüké sem csillogó. Ezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy az előadás beleillik a szigligetis átlagba: kulturált, szemre tetszetős, már-már ízlésficamok nélküli (persze Vadasn ál ez a minimum). Goldoni frappáns poénjai azonban nem sülnek el. Mivel a publikum nem kap biztos támpontokat, nem azon hahotázik, amin kéne. Ezért tűnnek számára humorosnak a túlfűtött szexualitásra utaló mozgássorok, a faksznizások, no és az olyan izzadságszagú viccek, mint a dohányzáshoz kapcsolódó, amely számomra akkor vált érthetővé, amikor az előadás végén nagyon jól jött egy kis friss kinti levegő.

A hazug