HAMLET

Dr. Nagy Attila

Hajas Gyula és "Nyuszi ül a fűben"

vagy ami hiányzik, és ami fölösleges egy színházi plakáton

Krónika, SZEMPONT melléklet, 2003-01-04

Arról vitázva, hogy hogyan kell ma klasszikus színdarabokat játszani, és egyáltalán mit csinálhat a színház meg a színházat szolgáló literátor Shakespeare műveivel, a híres amerikai író és Shakespeare-rajongó, Arthur Miller így summázta véleményét: “Sok mindent csinálhat -- de akármit nem !”

Aki írásom címét annak alább következő magyarázata előtt olvassa el -- amint azt általában szokás --, valószínűleg úgy jár, mint jómagam a sepsiszentgyörgyi Romeo és Júlia első, 2002. november 16-i bemutató-előadása után: alig ért meg belőle valamit...

De mielőtt rátérnék a fölöttébb furcsa cím magyarázatára -- amit, nagyon jól tudom, hogy általában nem szokás magyarázni! --, hadd álljon itt néhány gondolat egy pár évvel ezelőtt, ugyancsak a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészei által bemutatott Shakespeare-darab, a Szeget szeggel előadása kapcsán megfogalmazott véleményemből.

A közművelődést is szolgáló, “elbűvölő színház” végső soron a valami fontos dologra való ráébresztés, a gyönyörködtetve nevelés, a szórakoztatva tanítás és nem utolsó sorban az örömszerzés művészete, még akkor is, ha egy tragédia bemutatásáról van szó. Nem tagadhatja sem irodalmár, sem rendező, sem színész azt, hogy gyakorlatilag a tét mindig ugyanaz: vajon ki tudja-e mozdítani az előadás a közönséget a közönyből, a szürke mindennapok egyhangúságából? Ha igen, akkor -- Shakespeare-darab esetében -- egymásra talált a sok száz éves darab és a mindig “mai” színház. Ehhez viszont vérbeli rendező és az egész előadásban részt vevő, tehetséges interpretátorok kellenek.

Színházlátogatóként az a megfigyelésem -- és ebben sok Shakespeare-kutatóval vagyok egy véleményen --, hogy az utóbbi néhány tíz évben a Shakespeare-előadások 70, sőt 80 százaléka nem közvetíti híven a szerző műveiből kiolvasható szándékot. Ezek az előadások a modernség félreértelmezett szellemében, vagy a cselekménybonyolítást változtatják meg az érthetetlenségig, vagy egy olyan mellékszálra teszik a hangsúlyt, amely a mű értelmezését könnyen tévútra tereli. Gyakran annak is tanúi vagyunk, hogy a mindent közvetítés érdekében a rendezés elvész a részletekben, s ettől az előadás heterogén vagy éppen széteső lesz, a mondanivaló kihámozhatatlanná, az események pedig követhetetlenné válnak. Zavarónak tűnik, ha nem Shakespeare-t halljuk beszélni, hanem a rendezőt, aki az elfogadható határon messze túllépve értelmezi át a szöveget, hogy abszurd világlátását, különcködő ötleteit vagy éppen a saját fájdalmát szólaltassa meg. Ilyen produkció kapcsán jogosan teheti föl a kérdést az, aki a darabot csak ebből az előadásból ismeri: miért dicsérik annyira a drámaköltőt?

Visszatérve a szóban forgó előadásra, véleményem megegyezik azzal, amit Spiró György állít nemrég megjelent, Shakespeare szerepösszevonásai című könyvében: “Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy ma megpróbáljuk Shakespeare-t úgy játszani, ahogy -- mai vélekedésünk szerint -- eredetileg játszották. A mi színházi köznyelvünk -- és metanyelvünk -- annyira eltérő, hogy az ilyen kísérlet csak muzeális, nem pedig eleven színházat eredményezhet. Igaz azonban, hogy Shakespeare jó ideje a legbukottabb drámaírók közé tartozik világszerte, noha a leggyakrabban játszott szerzők egyike, éppen mert az ő színpadi költészetét nem tudjuk lefordítani a mi színpadi nyelvünkre. Éppen az adta a végső lökést tanulmányom elkészítéséhez, hogy tapasztaltam: az olvasva legnagyobb drámaíró darabjai mennyire rosszul hatnak a mai világszínpadon. Ez nem Shakespeare-t minősíti, hanem minket.”

De Illés Endre szavaival is állíthatom, hogy a shakespeare-i szövegnek avatott színészek által való tolmácsolása több, mint a “modernkedő rendező szürrealista fantazmagóriája”. Ha egyik legnagyobb esszé- és tanulmányírónknak az egykori Hamlet előadás kapcsán papírra vetett szavait erre a sepsiszentgyörgyi őszvégi álomra, a Romeo és Júliára alkalmaznám, akkor valami ilyesfélét írhatnék (az ő utólagos engedelmével): “Tehát -- lenni vagy nem lenni: sárguló levelek alatt, előtt, mögött és fölött, »reggel, délben, este« búgó, megengedhetetlen monotoneitást eredményező »fájdalmas« dzsessz mellett (amely károsan lecsupaszítja ezt a gyönyörű polifónikus művet), mindig időben előkapott, -szedett, -varázsolt kardélek előtt, azokon kívül és azok között... Ez a Romeo és Júlia máris magyarázza, túlmagyarázza, amit amúgy is tudok: porból és sárból vagyunk, halandók vagyunk, szeretnénk megmaradni, szeretnénk, ha szeretnének, és szeretnénk, hogy látva lássanak -- csakhogy éppen a memento mori kötelei fojtogatnak”. Miért hiszi a rendező, hogy nem értem, ami különben érthető? -- kérdezem Illést idézve.

Mindezeket Shakespeare mesteribb módon tudatta velem... Milyen sűrű drótháló az emberi létezés: átkarolja, öleli, fojtogatja a benne élő embert -- és ezt az obszcén festett háttér, az elsárgult falevelek, a néha túl halkan suttogó, máskor meg túl hangosan kiabáló színészek jobban magyaráznák, mint Shakespeare drámai jelképrendszere? Miért hiszi a “keserű színház” rendezője és a legtöbb megkeseredett “modern színház”, hogy nem tudom befogadni Shakespeare-t a segítsége nélkül ?... -- mondta volna (szerintem) Illés Endre a novemberi szombat esti bemutató után.

Miért nem lehet úgy “mai” színházat csinálni, hogy eszmeileg és költőileg is hű legyen ahhoz a Shakespeare-hez, aki drámáinak minden sorát a hallgatóknak és a nézőknek szánta? Véleményem szerint sem erkölcsi szempontból elértéktelenedett “modern” korunk, de a történelem és az irodalom megállíthatatlan hullámverése sem jogosíthat fel senkit arra, hogy alapjaiban megtépázzon egy időtálló drámai alkotást. Mindig is hittem azt, amit Thomas Mann így fogalmazott meg: “A művészet: szellem, és a szellemnek nem kell magát elkötelezettnek éreznie a társadalommal, a közösséggel szemben -- nem kell és nem is szabad, mert szabadsága, nemessége tiltja ezt. Az a művészet, amely a »nép közé megy«, amely a tömeg, a kisember, a nyárspolgár kívánságait a magáévá teszi, menthetetlenül romlásnak indul.”

Nem kívánom én azt egy rendezőtől sem, hogy “tömegárut” kínáljon. Ezt egy igazi művész sem teheti, és természetesen Bocsárdi László sem teszi az aprólékosan kimunkált, saját szempontjából következetes rendezésében. (Nagy sajnálatomra igaz, hogy ma a globalizációban gondolkodó, sznob és igénytelen tömegembernek alapvető kívánalma az egyforma tömeg biztosítása.) Azt viszont elvár(hat)om, hogy -- legalább részben -- értsem meg a darabválasztás okát, az előadás hatásának szándékát, legalább részben értelmezni tudjam, amit a rendező mondani akar. Érezzem Shakespeare képzeletdús költészetét modern színpadi nyelvünkön, lelkemnek azon a színpadán, amelyen Romeo, Júlia, Capulet, Tybalt, Mercutio és társaik Mészöly Dezső “elmémbe vésett” szavaival éreznek és szeretnek, suttognak és gerjednek haragra, büntetnek és bocsátanak meg egymásnak. (Szavak, melyek olvasva sokkal jobban játszanak, mint a dráma novemberi előadásának sepsiszentgyörgyi színészei, akikről könnyen “azt gondolám, hogy a természet valamely napszámosa csinált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozták az emberi nemet.” -- Hamlet)

Nagyon jól tudom, hogy (különösen a fiatal) színészeket dicséret illeti. De azt -- enyhén szólva -- túlzásnak tartom, ahogyan Bogdán László vélekedik játékukról a november 23-i Háromszékben. Íme: “Mercutio -- Pálffy Tibor elsodróan villódzó alakításában”; “Mátray László (Lőrinc barát) alakítása meglepően sokszínű, kiválasztása telitalálat” “Júlia -- Péter Hilda fantasztikus előadásában”; “Szólni kell még a remek duettről, így Júlia és a Dajka kettőséről”, “remek rezonőrök a zenészek”, “remek a tömegjelenetek közül az álarcosbál”, stb. (Bevallom, én álarcosbált nem láttam.) Vajon milyen jelzőket használna a cikk szerzője, ha a színészvilág éllovasainak alakításáról írna? Azt sem értem, hogy Bogdán László szerint miért “Mab királynő babonázza meg” mindnyájukat, “akinek ártó keze nyomát tragédiák és hullák jelzik a Rómeó és Júliában”? A középiskolás is tudja, hogy szegény Mab királynőnek, az angol mondavilág kelta eredetű alakjának semmi köze a hullákhoz, és hogy Mercutio igen hosszú, 43 sort számláló magánszövege minden szépsége ellenére is csak lírai kitérés, mert semmilyen formában nem illeszkedik bele a dráma szövedékébe...

Fennebb már utaltam Bocsárdi mércéjére: alkotása nem tömegáru, hanem kritikusok által fogyasztható haláltánc-spektákulum. A sajátos szövegolvasat alapján Bocsárdiban kialakult elképzelés -- és az ezalatt minduntalan visszatérő, igen fájdalmas hang -- következetes végigvivése az abszurd nyelvén (amelynek az az alapismérve, hogy felborítja a köznapi fantázia logikáját) mindenképp dicséretes. Jól megkomponált, hatásában igen erős a zárókép is -- olyan, amelyre tényleg le lehet engedni a függönyt. A színészekről szólva -- ha mégis meg kell neveznem valakit --, Szabó Tibor (Capulet) néhány pillanatát tartom említésre érdemesnek, és a (talán: Karként? Kórusként?) Szilágyi Zsolt szerelmeseket gyászoló -- valóban gyönyörű -- hangját.

Még csak a cím magyarázatával tartozom. Íme: csak nagyon ritka esetben fordítunk le irodalmi mű címében szereplő személyneveket. Tehát ebben az esetben nem Rómeó (a magyar keresztnév), hanem -- olaszosan -- Romeo a helyes forma (ahogyan azt a dráma minden egyes magyar fordítója használta). Eltúlozva a dolgot: képzeljék csak, ha ezt látnánk a Julius Caesar című Shakespeare-dráma (magyar) címeként: Hajas Gyula, mivel a Julius Gyulát, a caesar meg hajast jelent...

Nekem azzal sem lenne bajom, hogy bizonyos szövegrészek kimaradnak az előadásból, hiszen ez már szokássá, “követendő divattá” vált korunkban. De azt, hogy Shakespeare sorai közé idegen szövegeket betegyenek, határozottan ellenzem. (A tévedés elkerülése végett: a közönség pillanatnyi tetszésnyilvánítását kiváltó Nyuszi ül a fűben kezdetű kedves gyermekdal szövegét hiába keressük a 16 alkalommal magyar nyelvre fordított darab variánsainkban...)

Ami a sepsiszentgyörgyi színház Romeo és Júlia előadását hirdető plakátjáról hiányzik -- hogy a rendező stílusához hű maradjak --, az körülbelül ez: “Rómeó és Júlia üldöztetéséről, érdekes haláláról és különös megdicsőüléséről szóló groteszk történet, ahogyan azt az ital, a kábítószer és a kurválkodás romboló hatását tanulmányozó sepsiszentgyörgyi színjátszók előadják, Bocsárdi úr betanításában”. (A drámairodalom terén jártasok tudják: ezúttal a Peter Weiss-dráma hoszszú címét hívtam segítségül.)

Végül pedig (én is) szeretném, ha olvasóim (s az előadók közül néhányan) legalább részben megértenének: egyáltalán nem zavar, hogy a plakátra rányomtatták a rendező, Bocsárdi László nevét, hiszen ez természetes. Hogy miért nem szerepel rajta a fordítók neve -- amit nálunk következetesen mellőznek --, ezúttal nincs miért kérdeznem. Azt viszont teljesen fölöslegesnek találom, hogy ott látható Shakespeare neve is.