HAMLET

Kacsir Mária

A tizenharmadik Országos Caragiale Fesztivál

A Hét, 2003-11-20

A fesztivál igazgatója, műsorának egyszemélyes válogatója, megtervezője, Ludmila Patlanjoglu meghúzta a vészharangot: veszélyben a fesztivál, jövőjét csak olyan összefogással látja biztosítottnak, amilyen ’89 előtt tartotta fenn a színházat, a szellemi élet élvonalában. Aztán megkezdődött a rendezvény, és az aggodalmak eloszlottak. Ha fokozás még egyáltalán lehetséges, az előadásokra még nehezebb volt bejutni, mint máskor.
Megtisztelő gesztus volt, hogy a fesztivált az idén a magyar társulatok nyitották meg. Kolozsvári, szebeni és francia színészek közös produkciója volt a Pantagruel sógornője című Rabelais-fantázia , Silviu Purcărete mesteri „vezényletében” (erről az előadásról jövő heti lapszámunkban olvashatnak).

Síron túli párbeszéd

Mint a korábbi éveknek is, a fesztiválnak volt repertoár- és alternatív, off-programja, ez utóbbi hol itt, hol ott, pincékben, kávézókban, stb. kialakított kis helyiségekben, by night. Samuel Beckett darabját például, a Játékot, Tompa Gábor rendezésében a Komédia Színház stúdiótermében láttuk.
Felejtsük most el Godot-t, és A játszma végét; ebbe a darabba a legcsekélyebb résen sem szüremlik be a metafizika, vagy valamilyen költői gondolat az emberi létállapotról. A három szereplő, egy férfi és két nő a létező legbanálisabb témáról, egy szerelmi háromszög meg- és feloldhatatlanságáról folytat párbeszédet, három halotti urnába zártan, akkor tehát, amikor már ki tudja mióta nem élnek. A téma örök, s e három embernek, mint a legtöbbnek, ez töltötte ki az életét, nem a létezés nagy, végső kérdései.
Tompa kivételes formai önfegyelemmel komponálta meg az előadást, amelyhez kiváló munkatársai voltak. A díszletet, a három urnát, amely tulajdonképpen rideg fekete urnafal (külföldi nagyvárosokban látni ilyet) Both András tervezte. Mögötte állnak a színészek, de csak az arcuk látszik. A fény Szilágyi Enikő, Keresztes Sándor és Buza Tímea arcát keresi meg, s ők mondják, mondják a maguk „unalmas” szövegét, amely egész életük története. Hárman háromféleképpen, mégis egy kottára szedetten, hiszen mindez már valahonnan messziről jön.
Nem lehet szó nélkül hagyni a színpadi párbeszédet bevezető filmes képsorokat sem, a zongorabillentyűkön végigfutó ujjakat és csontvázkezet, azután a banálisan szenvedélyes szerelmi jeleneteket, amelyeket régi filmekből vágott össze Tompa; ezek is a témát variálják, illetve vezetik be. Demény Attila szerzett hozzájuk remekül kontrasztálló, „templomi” hatású zenét.
Tompa másik kis remekét, a Svábbogarakat Szebenben rendezte a nálunk alig ismert és játszott lengyel szerző, Stanislaw Witkiewicz (1885-1939) egyfelvonásosából. Nyolc éves volt Witkaczy, amikor a kis darabot másfél füzetoldalon papírra vetette, de már egész katasztrófaszemlélete benne van. Arról szólna a darab, hogy a várost elárasztották a svábbogarak (vö. Camus A pestis, Ionesco Az orrszarvú; itt jegyzem meg, hogy Witkiewicz öngyilkos lett, amikor a Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti részét). De az is lehet, hogy bele „lázálmodta” a rendező, nem szavakkal, hanem mozgással, tánccal, játékosan, és ehhez megint a legjobb munkatársak segédkeznek: Könczei Árpád fürge léptű és mulatságos, mindig jellemző erejű koreográfiájával (attól függően, hogy svábbogarak ugrálnak-nyüzsögnek, parasztok tüsténkednek vagy főpapok ünnepélyeskednek a színpadon), Iosif Herţea a maga egyedülállóan szellemes és leleményes színpadi zenéjével, Carmencita Brojboiu légiesen könnyed és finomrajzú háttérfüggönyeivel, amelyek olyan képlékenyek, hogy akár középkori székesegyházak oszlopainak vagy kapubélleteinek is lehet nézni őket. Az egyórás előadásban szöveg nem hangzik el, mint ahogy a Pantagruelben sem, bármikor lehet külföldi turnéra vinni.

Két kamasz násza az avaron

Nem szomorú? – kérdezhetné, aki nem látta az előadást, Bocsárdi László és a szentgyörgyiek Romeo és Júliáját. És nem az. A művészetnek ebben a dimenziójában nem is lehet. Az előadás olyan diadal a halálon, mint... Trisztán és Izolda megdicsőülése, csak egészen más hangszerelésben. Ez már nemcsak a szemléletből következik, amely hangsúlyosan 21. századi, hanem a környezetrajzból is, ahogyan Bocsárdi László színpadra teremtette. Vad, nyers, erőszakos világ ez, prózai és közönséges, fényévek választják el a költészettől, amely Shakespearenél még a veronai polgárok gyűlölködésébe is belopózik, és formátumot ad neki.
Itt, a szentgyörgyiek színpadán, akárcsak „odakint” nyoma sincs költészetnek. Ilyen környezetből indítja Bocsárdi a történetet, nagyfokú problémaérzékenységgel, mindjárt fókuszba állítva a természetes, még romlatlan érzékiség, a szerelem megélhetőségét manapság. A zsinórpadlásról rossz ómenként ereszkedik le a fehér menyasszonyi ruha (jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit), idő előtt rá is rángatják Júliára (Péter Hilda), amikor még csak a Paris gróffal kötendő házasságra készíti fel leányát Capuletné, Júlia pedig remegve bújik hol az anyjához, hol a Dajkához, minden mozdulat riadt remegés. Romeo (Nagy Alfréd) nem a Rozália szerelmétől holdkóros, inkább a barátai társaságát bújja, amely nem csak a darab szereplőiből áll, hanem azokból a pittoreszk, de harsány megjelenésű zenészekből is, akik a kompániához tartoznak, és akiknek Könczei Árpád írt kitűnő, fiatalos, de igényes színpadi zenét. A keménykalapos, vörös mellényes muzsikusok ott is maradnak a színen, a zongorával együtt, akkor is, amikor a masszív bútordarabról, mint egyedüli díszletelemről, és a padlóról lekerül a prózaian terepszínű ponyva, és marad a padlót beborító sok-sok őszi falevél (díszlet: Bartha József), amely a játék emblematikus szereplője is egyben, mindvégig roppant hatásosan „játszik” és játszanak vele a szereplők.
A krónikához tartozik, hogy a szentgyörgyiek Romeo és Júliája aratta a fesztiválon a magyar előadások közül a legnagyobb, feltétlen sikert, szakmán belül és kívül. Pálffy Tibor Mercutióját valósággal ünnepelte a közönség – megérdemelten. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a kivételes előadás formailag talán nem volt olyan tökéletes, mint A csoda (Tamási: Énekes madár), amelyben Bocsárdi László „mellesleg” korszakos formateremtőnek bizonyult. De ilyen csodát nem lehet évente megismételni.

Doktor Faustus históriája, ahogyan egy képzelt elmegyógyintézetben előadják

Mert lehetetlen, hogy az embernek eszébe ne jusson az egykor oly híres Marat/Sade, ahogy Peter Wiess darabját emlegették röviden, ha csak úgy is, mint kegyetlen játék a játékban. Magát a darabot elsodorta az idő, a formát nem, az biztosan megmarad a színháztörténetben, Peter Brook rendezésében mindenképpen. De láttam egy olyan strassburgi Mizantróp-előadást is (bukaresti turnén), amelyben Alceste kivonulása a világból az elmegyógyintézet felé vezet.
Mihai Măniuţiu úgy gondolhatta, hogy vannak helyzetek és létproblémák, amelyek az embert megőrjíthetik, ha a mélyükre néz; ilyen az, hogy létünk véges, egyszer megöregszünk, és meghalunk. Ezért játszatja – gondolom – a Shakepeare-kortárs angol drámaíró Christopher Marlowe Doktor Faustusát elmegyógyintézetben. A díszlet gyönyörű, hátrafele keskenyedő fehér doboz, apró kerek fénynyílások világítanak benne.
Magát a „históriát”, a cselekményt nem adják elő a kolozsváriak, a szövegből is csak csipegetett Măniuţiu. Jó lenne olvasni a szövegkönyvet, de hajlok arra, hogy mintha Sartre-t és rajta keresztül az egzisztencializmust korrigálná. „ A pokol a másik ember” , így szól a híres locus Sartre-nál; „Ahol mi vagyunk, ott van a pokol” – emeli ki a gondolatot Marlowe szövegéből Măniuţiu. De egyfajta “zárt tárgyalás” következik itt is, amikor a falak mentén két oldalt sorakozó tolókocsikban ülő ápoltakról jelenésük sorrendjében lekerül a fehér lepedő, amely mint bútorhuzat burkolta be őket.
A két Faustus, idős és fiatal nem színpadi jelmezt visel, hanem egyszerű utcai ruhát, feketét, bokáig érő kabáttal (tervező: Cristian Rusu). A három főördög, Lucifer (Hatházi András), Mephistophilis (Kézdi Imola) és Belzebub (Panek Kati) igen: színes-mintás hosszú, kaftánszerű köpenyt. Holott ők a kórterem felvigyázói. De nemcsak. Hármuknak más-más szerep jut: Hatházinak egy rövidebb kommentátori (ám ez is „színváltó”, ahogy a színész előadja), Panek Katinak egy hosszabb, ő mondja el például remekül, hogy mi a hét főbűn, amit elmond, az már a fiatal Faustus, Bogdán Zsolt játékában jelenik meg, mint a sátánnal kötött alku ára. Kézdi Imola, a kis nőstényördög (jellemzően középkori szemlélet), maga a női csáberő, varázs, a tilalom motívumával együtt.
Csíky András idős Faustusként fájdalmasan esendő, gyöngéd, vágyakozó. Bogdán Zsolt, a fiatal alakmás az előadás fele terhét viseli a vállán, izmaiban, teste-lelke ritka tudatos és érett kifejezőerejével.

Többre, alaposabb részletezésre sajnos már nem telik ezen a helyen, de még egyszer: két magyar színházunk, a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi évek óta olyan remekül teljesít a fesztiválon, hogy ezt most már az otthoni közönségnek is észre kell vennie és eszerint ítélnie.

Játék

Romeo és Júlia

Doktor Faustus tragikus históriája