HAMLET

Kiss Judit

Beszélgetés Bogdán Zsolt kolozsvári színművésszel

Krónika - Szempont melléklet, 2006-09-29

– A Transindexen indított meseblog apropóján kérdezném, honnan származik az ötlet, hogy meséket mondjon a nagyközönségnek az interneten és a rádióban?

Bogdán Zsolt: Gyakran egyetlen mondat lapul meg minden hirtelen támadt, nagyszerű ötlet kezdetén: mi lenne ha.... Jobb esetben, ha visszhangra talál, rögtön folytatni tudja valaki: mi lenne ha..., és gyorsan hozzátesz még egy-két mondatot. Aztán másvalaki még kettőt, a többiek még kettőt, és így lassan kialakul valami. Vagy éppenséggel nem alakul ki. Rosszabb esetben az egész dugába dől. Eredetileg, ha emlékezetem nem csal, Kelemen Attila szájából hangzott el, hogy mi lenne, ha indítanánk egy mesemondó blogot. Ettől a „blog” szótól valahogy mindig vakarózhatnékom támad, annyira ellenszenvesnek, nagyképűnek tűnik. A b-nél pattanásig feszülnek az ajkak, az l még lendít egyet rajta, aztán egy rövid magánhangzó után a g kurtán lezár mindent. Olyan, mintha valaki nagyon messzire akarna dobni egy követ, aztán mégis a tyúkot dobja fejbe egy méterrel maga előtt: blog. Ki kellene írni egy pályázatot: ki talál rá szép magyar szót... Az is lehet, hogy csak engem zavar, más nagyon jól megvan vele... Aztán a mesélés ötletén felbuzdulva lehetőségek után kutattunk: hogyan lehetne kivitelezni? Természetesen nagyon sok csiszolnivaló lenne még a meséken. Azon is gondolkodtunk, hogy imitt-amott zenével, hangeffektusokkal tehetnénk színesebbé, melegebbé az elhangzó meséket.

– Közel állónak érzi magához a mese műfaját?

– Ha a mese iránti érzékenységet illetően mélyebbre ások le magamban, akkor ott találom magamat 5-6 éves gyermekként, a kanyaró által szobafogságra ítélve: ülök az ablakpárkányon, nézek kifele – fentről a szomszéd néni diót, mogyorót ereget le nekem a frissen felszerelt fűtőtestcsövek mentén –, s hallgatom tucatszámra a meselemezekről csordogáló dallamokat, meséket. Három hétig voltam beteg. Reggeltől estig vagy nyolcvanszor hallgattam végig egy-egy mesét... aztán mindent elfelejtettem. Most, hogy Kelemen Attila fejéből kipattant az ötlet, és adódott a lehetőség, örömmel ráálltam.

– A Mesesarok internetes oldalon virtuális beszélgetések születnek mesehallgatókkal, a közönség hozzászólásait lehet olvasni. Ezek a visszajelzések hasonlíthatóak-e a színházi közönség reakcióihoz?

– Természetesen nagyon jól esett, hogy sokan írtak nekem, biztattak, bátorítottak, és köszönöm is mindenkinek, aki figyelmével megtisztelt. Néha az a határozott érzésem, hogy nézőközönségem hálásabb olvasó-hallgató közönség. Ezek a „beszélgetések” tulajdonképpen apró levélváltások, melyekben az ember kicsit burkoltan, kicsit feszélyezetten, bugyután, de profikat megszégyenítő elszántsággal hegyezgeti a ceruzáját... Férfiasan bevallom: voltaképpen az írással kacérkodom. Vagy az írás kacérkodik velem. Nem tudom... Ez teljesen más, mint a színház, ami egy régi szerelem.

– Ha már a színháznál vagyunk: ön az egyik legsikeresebbnek tartott színész Erdélyben...

– Az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy színész lettem, ahogy az is, hogy sokan mondanak sikeresnek. A kezdetben több apró kezdet van: tekintetek, érzések, félelmek, percek és másodpercek. Volt Kocsis Istvánnak egy darabja, amit Csíkszeredában a nyolcadik osztály évadzáró előadásaként tűztek műsorra. Addig soha nem ismert érzés, de még inkább mámor kerített hatalmába. Én voltam a rossz fiú a darabban, aki ellen kivizsgálást rendelnek el az iskolában, mert ártalmas a környezetére: nem tanul, lóg, hazudik. Mindenki cserbenhagyja, mindenki ellene vall, aztán a végén kiderítik, hogy valamennyi közül a legérzékenyebb, legsegítőkészebb, legmelegebb lelkű gyermek. Bennem megszűnt minden görcs, félelem, de az is lehet, hogy nem szűnt meg, csak feltárult egy addig ismeretlen rejtekhely, ahol meg lehetett húzódni, ahová el lehetett menekülni a világ elől. Ez a rejtekhely a játék volt. Ez is egy kezdet. Nem „a” kezdet, hanem „egy” kezdet.

– És mi volt a másik kezdet?

– Egy másik kezdet az lehetett, amikor alig nyolc-tíz éves fejjel szépen kiöltözve elvittek a Harag György rendezte Tornyot választok című előadásra Csíkszeredában. Semmit sem értettem belőle, olyan tömény volt. Nem emlékszem másra, csak a torokszorító érzésre, amivel kijöttem az előadásról, s ami még napokig megnehezítette, hogy ételt küldjek le a gyomromba. Egy harmadik kezdet lehetett az, mikor édesapám egy alkalommal megdicsért valamiért, s azt mondta: meglátod, Andriska – otthon Andris vagyok –, a Jóisten ezt neked ezerszer visszafizeti. Rögtön számolgatni kezdtem, hogy mennyi lenne, ha százszor fizetné vissza... s mennyi lenne, ha ezerszer...? Mennyi siker, mennyi pénz? Aztán megszégyelltem magam. Az is egy kezdet, hogy olyan emberek, tanárok, mesterek mellé sodort a gondviselés, akiktől sokat tanulhattam. Emlékszem – ugyancsak hetedik-nyolcadikban lehetett a csíkszeredai zeneiskolában –, milyen nagy hatással voltak rám azok a versösszeállítások – Arany-balladák, Ady-versek, angol költők antológiája –, amelyeket osztályfőnökünk, Kósa Kis Sándor segített színre. Bár akkor még fel sem fogtuk, igazából akkor szerettük meg a verseket, az irodalmat.

– Hogy érzi, mi az izgalmasabb kihívás az ön számára: amikor az énjétől teljesen elütő figurát kell játszania, vagy amikor hasonlóságokat vél felfedezni önmaga és a figura között?

– Minden szerep, minden emberi alkat, minden-minden ott lapul lefagyasztva az emberben. Mindenkiben. A kunszt csak az, hogy ki milyen frissen tálalja őket. A kihívás izgalma a játékban van. Az önfeledt, mégis velejéig fegyelmezett játékban.

– Románul is, ógörögül is játszott már. A Vlad Mugur rendezte Hamletben a Király szerepét alakította Kolozsváron a román színházban, és játszott görögül Görögországban egy görög tragédiában. Mit határoz meg egy szerep megformálásában az, ha nem az anyanyelvén kell játszania?

– Nagyon nehéz idegen nyelven játszani – nekem legalábbis –, éppen ezért óriási kihívás. Ilyenkor rengeteg energiát emészt fel, hogy megzabolázzam „magyar” gondolataimat, s teret adjak az idegen nyelvű gondolatoknak. Athénban, Maia Morgenstern oldalán nyílt alkalmam Szophoklész Elektrájában Oresztészt játszani: két nyelven, románul és görögül. Nagyon érdekes volt, ahogy a két nyelv összefonódott, egymásra hangolódott, ahogy zene lett belőle. Bizonyos részeknél a rendező meghagyta az eredeti ógörög szöveget, ami kifejezetten az előadás előnyére vált. Hatezer néző előtt, a Herod Atticus színpadán egy furcsa, különös lüktetésű dallamban nagyszerű érzés volt „vitorlázni”.

– Filmekben is szerepelt. Milyen tapasztalatai voltak: vonzza a filmes színészkedés, vagy alapállásban mindig is színházi színész szeretne maradni?

– Nagyon keveset tudok a filmről, annak ellenére, hogy jó pár tévéjátékban, rövidfilmben és legutóbb egy nagyjátékfilmben is dolgoztam. A film nagy csaló... mást mutat, mint ami van – persze rögtön feltevődik a jogos kérdés: de mi van? A film képes elkendőzni bizonyos hiányosságokat, máskor meg túlságosan is felnagyítja, közel hozza a hibákat. Sokan megpróbálták összehasonlítani a filmet a színházzal, és most én is halmozhatnék közhelyet közhelyre, de nem teszem. Már bánom is, hogy lecsalóztam, mert hiszen most mondtam épp, hogy keveset tudok róla. Most tanulom, de hogy képes vagyok-e, lennék-e magas szinten csinálni, azt nem tudom megítélni. Mindenesetre nagyon szeretem. Látom már, hogy készülődik megkérdezni: igen, de az alakítása díjat kapott...

– A Dallas Pashamende című filmben nyújtott alakítása valóban díjat kapott...

– Igen, ez egyfajta visszajelzés lehet a munkámmal kapcsolatban, s jól is esik. Ahhoz azonban, hogy csípőből merjek játszani – ne értsen félre, itt a jó értelemben vett önfeledt játékról beszélek, amikor az ember odaadja magát a játéknak, és akár színházról, akár filmről van szó, ez a dolgok alapköve –, tehát ahhoz, hogy ne érezzem kiszolgáltatva magam a rendezőnek, a helyzetnek, a világosítóknak, az operatőröknek, időjárásnak, s Isten tudja még, minek, ahhoz a bőrömön kell éreznem a film pulzusát.