szerkeszti: 
Kántor Lajos
A kolozsvári színházi térrôl
Szabadság, 2005-02-01
Jó úgy vitatkozni, amikor az ember a vitapartnertôl idézhet érveket. Régóta készülök (újra) megszólalni a kolozsvári magyar színházban évek óta érvényesülô gyakorlat ellen — nem a többnyire valóban figyelemre méltó, néha kitűnô stúdióelôadásokat kárhoztatva (amelyek egyelôre még a színpadra ültetik a nézôket), hanem tartósan hiányolva a nagyszínpadi produkciókat és a nézônek igenis fontos, felvonások közti szüneteket. Most az új bemutató, a Velencei terecske bizonyítja, hogy Kolozsvárt, a Tompa Gábor vezette sokszorosan kitüntetett sétatéri színházban nem csupán "terecske", de valódi színházi-színpadi tér nyílik rendezônek-színésznek, díszlet és jelmeztervezônek. A tehetséges vendégrendezô, a "szomszédságból" már többször idelátogató Mona Chirilã munkája most ért igazán be, fergeteges, modern és élvezhetô játék született egy önmagában véve valószínűleg nem túl izgalmas Goldoni-szövegbôl. Ebben nyilván Visky Andrásnak mint dramaturgnak és a commedia dell’arte jelenetek fordítójának (?) is szerepe van — no és persze a szerepüket nagyszerűen kijátszó színészek érdemét kell elsôsorban említenünk. Amit annak idején a színpadon szorongva, ám szorongásunkat feledve élvezhettünk A kopasz énekesnô világhódító jeleneteiben, azt most újraélhettük, elsôsorban Bács Miklós és Panek Kati játékában. A zsugori, szereplésre és szerelemre vágyó öregasszony Bács Miklósra osztása kitűnôen bevált, már Bács sziporkázó játékáért érdemes a sétatéri színházba sietni, jegyet váltani a Velencei terecské-re.
És itt folytatom vitámat a kolozsvári magyar közönség egy részével; amely így-úgy megharagudva Tompa színházára, nem akarja tudomásul venni, hogy a sétatéri színpadon jelentôs dolgok történnek, amelyekre oda kell figyelni. Nem (csak) azért, mert ország-világ idefigyel, hanem mert nekünk jó; hasznos, élvezetes, amit itt a rendezôk, színészek elénk állítanak. A Velencei terecske meggyôzô érv lehet az abszurd, a "túl modern" ellen berzenkedôknek is.
