szerkeszti: 
Markó Róbert
Nyárra tél, télre nyár
Shakespeare: III. Richárd - Kolozsvári Állami Magyar Színház
Ellenfény, 2008-12-00
Bogdán Zsolt kacskalábú Richárdja kiáll a színpad közepére, szemeit tüzesen villogtatva, a nézőteret fürkészve belefog Shakespeare (Vas István) zökkenő nélkül gördülő jambusaiba, és megkapó természetességgel elmondja a III. Richárd nyitómonológját, hogy ti. a fuvolázó békekorban, idejét valahogy mégiscsak eltöltendő, úgy döntött, hogy gazember lesz. Mindezt prológus gyanánt, miheztartás végett közli csupán, amúgy mellékesen: nehogy meglepetés érje a nézőt. Mint ahogyan őt - Bogdánt? Richárdot? - is a legritkább esetben érheti meglepetés, hisz az önismeretnek olyan fokán áll, amely lehetővé teszi kívülről szemlélni tenmagát.
Ez a Richárd is szenved, persze, attól, ami és amilyen: hogy zseniális és torzszülött. Ennél azonban jóval fontosabb, hogy tudatában van géniuszának és testi fogyatékosságának, mert folyamatos, fürkésző figyelemmel vizslatja önmagát. Nem kontrollálja, hanem leköveti, amit a zsigerek diktálnak: önmaga istene tehát; gátlástalansága, hatalomvágya, a fojtásból fel-feltörő aberrált szexualitása nem kitapintható szándék vagy okozat, hanem egyszerűen: létező. Gazembersége újabb önkísérlet csupán, véresen komoly játék, nem kisebb kérdésekkel, mint élet és (különösen) halál. A halállal való teljes azonosulás, mondja a színlap, és a gondolat továbbszőhető: a halállal való teljes azonosulás mint a halálon aratott végső győzelem eszköze. Hűvös logika mondatja ki, hogy a győzelem kulcsa (vagy legalább kezdete) a megfigyelés, a halál természetének kiismerése - és erre jócskán nyílt és nyílik alkalom a napsütötte York fényes udvarában. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadképét plexivitrinek uralják, bennük mumifikált, levágott fejek (Varga-Járó Ilona maszkjai): elmúlt idők relikviái, emlékképek a korból, amikor a víg vacsorák helyett még a vad riadók dívtak. A trófeagyűjteményként is fungáló trónteremben élveboncolás folyik: királyé, főnemesé és közemberé; testé, léleké, koré; végső soron: mindenkié (és legvégső soron: a miénk).
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható.
