HAMLET

Szilágyi-Gál Mihály

A GYEREK ÉS A FELNŐTT

Kovács Ildikó emlékére

[2008. Feb. 7.]

"Ahogyan pillanatok alatt bárkiben meglátta az őszintétlen embert vagy a mesterkélt szakembert, a bábuban is meglátta a tiszta emberit (...)"

Kovács Ildikó számomra lelki múzeum, a gyerekkorom tele van vele. Legrégibb barátom volt. Negyvennégy évvel volt idősebb nálam, kisgyerekként ismertem meg és már rég sajnálom, hogy nem tudtam annyira gyerek maradni, amilyen ő haláláig lenni tudott.

Ildikó fantáziavilága nem csak a művészetében szüntette meg a gyerek és a felnőtt közötti határokat, felszámolván ezáltal a bábszínház és a felnőtt színház közötti esztétikai különbségeket. Hanem őt magát a legmegközelíthetőbb, legnyitottabb emberré tette, akit valaha ismertem. Ildikó nem csak művészként gondolkozott totális emberben, hanem emberként is így érzett. Ahogyan pillanatok alatt bárkiben meglátta az őszintétlen embert vagy a mesterkélt szakembert, a bábuban is meglátta a tiszta emberit, amivel el lehet játszatni bármit, amivé az ember lehet.

Ildikó körül nemcsak a bábuk, hanem a többi tárgy sem volt pusztán dolog, mert körülötte a dolgok éltek. Nem járt egyetemre, hanem mindenkitől tanult, majd tőle tanult mindenki. Ildikótól az ember nem csupán szakmát tanult, hanem viszonyulást a természethez, valami közelhozott világ egészhez, amiben minden megszelídíthető.

Kovács Ildikó (c) Rohonyi D. Iván/Szabadság Talán ehhez értett legjobban: a szelídítéshez. Ha visszagondolok, teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy az éjszakákban kígyózó kenyérsorok, a még gyászjelentéseket is megcenzúrázó állam teremtette mindennapok és a külföldre utazás jogi és anyagi ellehetetlenítésének világában, az iskolában naponta megvert gyerekek olyan élményt kaphattak Ildikó bábszínházában, amitől akkor is, most is elámul a honi és nemzetközi közönség. És erre a csodára semmi, de semmi esély nem volt. Sem arra, hogy valaki saját művészi nyelvet hozzon létre ott, ahol egy külföldi újságra sem volt szabad előfizetni, sem pedig arra, hogy gyerek és felnőtt önfeledten kacaghasson a Micimackó, a Karnyóné és a történelem összes zsarnokságát kicsúfoló Übü király előadásain, és legalább addig lehessen szabad, amíg Ildikó megnevetteti.

1975-ben, négyévesen voltam főszereplője egy filmnek, amelyet Ildikó rendezett. Akkor még fel nem ismert tüdőbajommal rossz munkaerő voltam. Nyűgösen, fáradtam, szófogadatlanul utasítottam vissza a rendezői utasításokat. Külön busszal vittek Kolozsvár melletti erdős helyszínekre forgatni a tikkasztó hőségben. Az egyetlen jelenet, ami tisztán megmaradt bennem abból állt, hogy egy dombtetőn elhelyezett sehonnan, sehova (vagy mindenhonnan, mindenhova) vezető ajtón kellett ki-be lépnem. Mivel kezelhetetlen voltam, a filmet nemzedéktársammal és sorstársammal, László Herbert Péterrel fejezték be. Talán akkor dőlt el, hogy nem leszek színész: szembesültem azzal, hogy a játék nem játék. Ildikó egész életében játszott és játszani tanított másokat, hiszen a játék volt számára a legkomolyabb dolog, a legigazibb eszköz a komolykodó világ komolytalansága ellen.

kapcsolódó írások

Kovács Ildikó (1927-2008) adatlapja a Hamlet.ro-n

» Korábbi cikkek