HAMLET

Szebeni Zsuzsa

SZÉKELYUDVARHELYI FESZTIVÁLNAPLÓ

Kinek kell a dráMa?

[2008. Oct. 22.]

A Tomcsa Sándor Színház október 12-15. között kortárs színházi találkozót szervezett.

Megszoktuk, hogy a kulturális intézmények előszeretettel ünneplik meg a kerek évfordulókat. Sokszor elgondolkodom azon, hogy valóban az ünneplés a cél, vagy egyszerűen valamiféle nagyobb hírverés, a „valami történik, vagy valaminek történnie kellene” reményében szervezik meg ezeket az eseményeket, nemegyszer az öncélúság jegyében.

Bár kiderült, hogy az udvarhelyi színház estében ez még nem a tízéves évforduló ünnepe, mégis, a közelgő dátum szerepet játszott az esemény létrejöttében. Az, hogy Udvarhelyen állandó színház működik immár egy évtizede, önmagában színháztörténeti tény. Az érdekes az, hogy tízéves repertoárjukra végiggondolva a sokféleség mind az előadásokban, mind az előadások színvonalában tapasztalható. Néhány emlékezetes és maradandó színházi előadás, pillanat mindnyájunk szeme előtt megjelenik.

Nekem a heterogenitás fogalma jut elsősorban róluk eszembe.

Lehet, hogy az én hibám, de nem tudok egy olyan, markánsan körvonalazodó színházi nyelvet észlelni náluk, mint a hajdani Figuránál, vagy amit Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál.

Minden esetre egyfajta nyitottság, kockázatvállalás, meglepő megoldások, és a gyermekközönség meghódításának igénye mindvégig tapasztalható a színházukban.

Viszatérve a fesztiválra: Nagy Pál színházigazgató megfogalmazása szerint "a kezdeményezés alapja az volt, hogy erdélyi magyar és romániai kortárs drámaírók műveinek biztosítsunk egy közös teret, egy találkozási pontot - ...ám kiderült, hogy nem érdemes ennyire vegytisztán gondolkozni, hisz kiváló Kárpát-medencei magyar szerzők művei is szerepelnek román színházak műsorán, melyeket érdemes megismertetni a magyar közönséggel".

Sokakban felvetődött a „mi a létjogosultsága ennek a fesztiválnak” típusú kérdés, mely engem mindig meglep, mert egyfajta intoleranciát érzek mögötte, bár lehet, hogy egyszerűen érdeklődés. Igyekszem leírni az ott látottakat, természetesen csakis szubjektívan, azzal az elfogódottsággal, amellyel egy új, kialakulóban levő, pillanatnyilag még hangsúlyozottan magát „találkozónak” nevező eseményen ért.

Mit is láttam, mit is hallottam?

Először is egy mára már háttérbe szoruló műfajt, Hatházi András A hetérák tudománya darabjának rádiójáték-változatát említem.

A reneszánsz hangulatot idéző, de üde, friss szövegnek, melyet Hatházi Pietro Aretino műve alapján írt, és a temesvári Csiky Gergely Színház művészei adtak elő, különleges hangulata volt. Amikor felkonferálták, és bejelentették a hetven perc terjedelmet, ijesztően hangzott. Ültünk egymással szemben, nézegetünk egy régimódi rádiót és hallgatunk egy, az adott pillanatban „papírsírba fekvő” szöveget. A Patkó Éva rendezte eladás lendülete, hangulata azonban percek alatt magával ragadott, a valós történeten túl számos áthallása lett a darabnak.

Mindvégig azon gondolkodtam, a nyelvi bravúron túl miről is szól ez a „tanítás”. Miért is foglalkoztatta éppen ez a téma Hatházi Andrást? Erre a kérdésre mindnyájunkban más és más válasz született, születhetett. Mind az előadás, mind a szöveg nyitottsága és összetett volta lehetőséget adott erre. A szakmai beszélgetésen Zsehránszky István mutatta be a szerzőt, valamint a tervet, amely révén számos más rádiójáték is megszületik, azzal az egyáltalán nem titkolt szándékkal, hogy segítse a színpadra jutásukat.

Gergely Zsuzsa, aki vágóként és a Kolozsvári Rádió munkatársaként aktív szerepet vállal a rádiójátékok létrejöttében, mesélt a próbafolyamatról, és arról, hogy a színházi produkciótól mennyire eltérő eszköztárat használ egy ilyen típusú rendezés. Megtudhattuk, hogy az előadásban kulcsszerepet játszó, a darabban többször is felbukkanó szalonkák motívumot az „erdei szalonka” hangja illusztrálta. Ugyanakkor, mint érzékelhető probléma a közvetítésben, felvetődött a szereplő színésznők hangjának túlzott hasonlósága, amely az amúgy is bonyolult darabnak nem segítette a megfejtését. Ez a gond a stúdiókörülmények között egyáltalán nem merült fel.

Az előadást nem csak a fesztiválközönség hallhatta, hanem az Udvarhelyi Prima Rádió is közvetítette az eseménnyel egyidőben.

Az Aradi Kamaraszínház

Alina Nelega Rudolf Hess tízparancsolata

című monodrámát mutatta be. Az előadás minden kétséget kizáróan a találkozó „erős pillanatai” közé tartozott.

Nelega, a román drámaírók fiatal generációjához tartozó, gyakorló színházi ember egy tömör, képdús, kegyetlen, tartalmát meghazudtoló könnyedségű, kérlelhetetlen logikájú szöveget hozott létre. Hess, a náci tömeggyilkos agyréme Harsányi Attila megformálásában egy idő után saját logikájának a törvényszerűségeit követi. Úgy érzékeltem, hogy a szöveg és a szereplő elválaszthatatlanul összefonódtak. Néha szerettem volna egy kis kilengést tapasztalni, egy rosszul kiejtett mondatot annak érdekében, hogy megnyugodjak, ez tulajdonképpen csak játék.

#i#Rudolf Hess tízparancsolata#/i# Mi volt annyira rettenetes a sokszor közömbösen, csendesen, vagy olykor szinte kedvesen kiejtett mondatokban? Az, hogy kontextusukból kiemelve, akár egy imában is megállták volna a helyüket. Azon a paraszthajszálon múlott minden, ami a jót a rossztól, a pozitívat a negatívtól elválasztja.

A színészi alakítás erőssége, hogy mindvégig óvatos készenlétben tartja a nézőt annak érdekében, nehogy sodrásával magával ragadja. A nácizmus másik hiperbolája idéződött fel bennem. Harsányiban Cippola-i megtestesülést láttam. Az előadás erősségének pedig azt tartom, hogy érezhetően kiváltja a Mario-i ellenszegülést.

Tapasztó Ernő rendezésének másik erőssége az egyszerű, és bejátszható, funkcionális tér, a fekete-fehér-vörös kontrasztjának és szimbolumrendszerének komponált és a témához illő felhasználása.

Nagy várakozással néztem

Kiss Csaba Világtalanok

című darabjának előadása elé, melyet a Figura Stúdió Színház mutatott be. A darab rendezője, Kövesdy István által is „balladisztikus” hangvételűnek mondott előadás számomra ebben a megfogalmazásban harsány, a tárgyban kétségtelenül jelen levő, de eredendően nem ilyen nagy teret elfoglaló nyers humor irányába tolódott el. Az apát alakító Barabás Árpád nem először „viszi a hátán a darabot” de ugyanakkor ezt kritikaként is elmondhatom, mert térfoglalása az egyes pillanatokban egyben visszatetsző is volt.

Nem tagadhatom, hogy Kövesdy meg-megcsillantotta ennek a balladisztikus hangvételnek a sajátosságait, különösen az előadás második felében. Egyfajta bibliai hangvétel és ikonologia is hangsúlyt és teret kapott a darabban. Ennek a megjelenését különösen a vak fiút játszó Antal D. Csaba kiemelkedő alakítása segítette. Megrázóak és feledtetik az előadás korábbi, olykor vulgáris hangvételét.

A zárókép, a tűz meleg narancs fényének és az elefántcsontszínű piétai, meztelen, fagyott test látványának és mozgássorának ellentéte. Ezekben a pillanatokban éreztem igazán megelevenedni a darab mélységeit.

Békés Pál A félőlény

című „mesés játékát” a házigazda Tomcsa Sándor Színház színészei adták elő. A szatmári vendégrendező Szilágyi Regina korszerű olvasatot adott a darabnak. Bár eszköztárában számos bábszínházi elemet használ, mégsem „szelídítette” túl a darabot. Bár kétségtelenül gyermekekhez is szól, legtöbb pillanatában úgy éreztem, hogy alapvetően felnőtteknek szóló előadás. Arra is szolgálhat, hogy jobban megérthessék a gyermekeket, hogy komolyabban vegyék azokat a félelmeket, amelyekkel nap mint nap kénytelenek megküzdeni.

Bár az is lehet, hogy egy igazán érvényes előadást nem kell semmilyen kategóriába beszuszakolni, hiszen erényévé éppen a sokszólamúsága válik.

A címszereplőt megszemélyesítő László Kata alakítása révén a Félőlény fokozatos, jól követhető utat jár be. Méltó ellentéte a Csatangot megszemélyesítő Mezei Gabriella. A hasonló karakterű színészek nagyon jól érzékeltetik a két ellenpólus, a jó és a rossz közötti minimális különbséget, a választás nehézségét.

Különleges, csoportos, látványában is emlékezetes alakítás - a gyermek nézőket is foglalkoztató, és sokra értékelt - nagy TökÉly-é, amely az átváltozások sorát mutatja be. Az óriásira dagadt szörny hatalmas testét a mozgó, bordó könnyű selyemkelme, változó természetét pedig a maszkok sora szemlélteti.

Visszatetsző a Kerek Erdő legnagyobb kincsét szimbolizáló, a szörnyekkel szemben ható, a Mesekönyvtár legféltettebb darabjaként számon tartott könyv óriási méretű, giccses, Disney formában történő megjelentetése.

Az előadás és az azt követő közönségtalálkozó értékét nagyban növelte a szerző, Békés Pál jelenléte, aki számos felmerülő kérdést megválaszolt. Elmesélte a darab magyarországi, heterogén recepcióját a konkrét politikai értelmezésektől a környezetvédelmi állásfoglalásokig, ezáltal felvillantott számos értelmezési lehetőséget is. Számára ez az előadás egy érvényes és lehetséges változat.

A Iaşi Nemzeti Színház

Visky András Júlia

című darabját mutatta be. A poétikus darab ősbemutatója Tompa Gábor rendezésében, Szilágyi Enikő előadásában kihívás elé állít minden további értelmezést. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a iaşi-i előadás egy új olvasatát, lehetséges értelmezési tartományát mutatja meg a darabnak.

Ioana Lefter, Júlia megformálója nem vállal többet, mint ami életkora és tapasztalatai alapján elvárható tőle. Éppen emiatt törékeny finomságával, gesztusaival egy új színt hoz a Júlia-értelmezések körébe.

Sokszor úgy tűnik az előadás során, mintha ő maga is egy lenne a gyermekek közül, akik ártatlanul szenvednek. Alakítása nyomán új fogalom testesül meg: a „gyermekanya”. A rendezés nagy erősségének tartom a felvillanó fekete-fehér képanyagot, amely egyrészt drámai, de ugyanakkor inkább egyfajta vizuális, egynemű textúraként kezeli a politikai rezsimek időponttól és eseménytől független rémségeinek képanyagát. Szervesen illeszkedik a játékhoz, ezáltal az előadás hansúlyozottabban fekete-fehér, expresszív történet lesz.

Az előadásmód poétikus hangvétele és a képek között egymást kiegészítő ellentétes viszony erősíti a darab drámai hatását. Különösen értékes a szöveg román nyelvű fordítása (Paul Drumaru munkája), amely viszont túlságosan meg volt csonkítva.

Ugyanígy negatívumként éltem meg a viszonylag közhelyes zenei betétek intenzitását, amely olykor a szöveg hallhatóságának a rovására ment.

Visky egy friss, új szempontú olvasatnak látta a két fiatal román alkotó, Ioana Petcu rendező, és Ioana Lefter színésznő közös munkáját.

A fesztivál legproblematikusabb előadása

a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Láng Zsolt Télikert című darabja, melyet a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem harmadéves hallgatói játszottak és László Csaba állított színpadra. Bár ambíciózus vállalás a Stúdió részéről a bemutató, ennek az amúgy is sokszínű, metaforikus darabnak a színrevitele nem sikerült.

Dr. Kötő József ismertette Láng Zsolt életművét és ezen belül részletesen kitért a darabra is. A jelenlevők közül azok, akik nem ismerték a szöveget, meglepetten hallgatták, hogy miről is szól eredetileg a darab. Természetesen felvetődött a kérdés, hogy meddig is mehet el a rendező az átértelmezésben? De ha nem megyünk ennyire messzire, csak egy koherens, a darab valamelyik szálát felvállaló és ennek nyomán elinduló változatot szerettünk volna látni... Legalábbis én.

Az alkotók, saját elmondásuk szerint „a modern kor, a számítógépes játékok nyelvét, képi világát hozták be” az előadásba, csak közben a szövegben levő alapvető viszonyok vázolásáról feledkeztek meg. Többek között arról, hogy kiderüljön, a bukósisak mögött valójában a főszereplő házaspár lánya rejtőzik. Nem is beszélve a játékra, a viszonyok ábrázolására teljesen alkalmatlan térről, amely a darabban világosan végigkövethető, mint a létezés ellehetetlenedésének a motívuma.

Jelenet a Télikert című előadásból

Már-már feladtam teljesen az előadást - kimenni csak amiatt nem mentem ki, mert lehetetlen lett volna a színpadra felépített stúdiószínpadot feltűnés nélkül elhagyni -, amikor felvillant egy szép, emberi mozzanat. Az anya és apa párbeszéde, a keserűség kicsordulásának megkapó és tiszta pillanata. Ugyanígy a darab zárójelenete, amikor a gyermek felfesti az általa áhított világot. Ezek után felvetődött bennem, miért kellett villanó ötletek garmadáján végigkapkodnom a fejem? Leginkább zavaróan a repülő - amúgy remekül, de öncélúan koreografált - mangafigurák hatottak rám.

A beszélgetésen kiderült, hogy a jelenlevő szakma látott benne érdekes, új formanyelvet fel-felvillantó elemeket, de kérdés az, hogy ezek az elemek elegendőek-e egy teljes előadás létrehozásához?

A felolvasószínház keretében

Radu Macrinici Lolita mama avagy az ikrek hava

című előadást mutatták be a Tomcsa Sándor Színház művészei. A nemrégen Temesváron bemutatott előadás egy különlegesen bizarr történet számos olvasattal és áthallással. A színészek sok játék- és értelmezési lehetőséget villantottak fel, és még a kevés eszközzel rendelkező felolvasó színházi kereteken belül is élvezhetővé tették a szöveget.

A szerző, Radu Macrinici jelenléte számos kérdést tisztázott, melyben aktívan közreműködott Szabó K. István, a temesvári előadás rendezője, így mindenképpen felmerült az újabb bemutatás lehetősége. Az értelmezési tartomány nagyon széles skálán mozgott, és ez a mindenképpen nyitott szimbolikus szöveg erénye.

Thúróczy Katalin darabját a Csütörtökünnep-et a bukaresti Odeon Színház mutatta be. A jól eltalált

Joi.megaJoy

címhez hasonlóan a szöveg egésze is remekül visszaadja a darab eredeti hangulatát, mely Anamaria Pop remek munkáját dicséri. Bár első hallásra kockázatosnak tűnik egy ilyen tipikusan magyar téma román közegben való színre vitele, mégis azt hiszem, hogy a szerzőnek óriási szerencséje volt. Egyrészt a rendező Radu Afrimmal, aki pontosan érzékelte ennek a darabnak a világát, hangsúlyait, kulcsjeleneteit, figuráit. Másrészt az Odeon markáns és kiváló színészeivel, akik rendkívüli érzékenységgel formálták meg a felvonultatott figurákat.

A román színjátszás legjobb hagyományait, legszínesebb árnyalatait láthattuk ezen az estén. Szinte nem tudta az ember hova kapni a fejét, hogy melyik játékot figyelje. A Zsuzsát alakító Dorina Lazăr komótos háziasszonyt mutat be, aki hátán viszi az egész társaság ellátásának terhét. Vérbeli háziasszony módjára figyel minden apróságra, a poharak, székek, étkek rendjére, ugyanakkor groteszk bájjal igyekszik meghódítani ő is a mindenki által áhított Sándort.

A folyamatosan hascsikarással küzdő, infantilisre vett Böske (Virginia Rogin) folyamatosan kommunikál a közönséggel, és színészi tehetségének újabb és újabb szeletét mutatja az előadás folyamán. A kissé prűd jellemet alakító Hildára (Liana Mărgineanu) is figyelni kell, aki a történet során egészen kivetkőzik önmagából, és az áruházi lopását is ugyanolyan méltósággal adja elő, mint a régi szép időkben a magasabb körökben tett látogatását. Mana (Irina Mazanitis), aki a „nem beszélek, de mindent tudok” sokat sejtető pillantásával, szinte észrevétlenül, de annál eredményesebben, még ennek, a valóságtól már régen elszakadt társaságnak is húzogatja a szálait.

Nehéz kiemelni a szereplők közül bármkit is. Az jelen estben olyan lenne, mintha a szivárvány színei közül valamelyikre ráfognám, hogy igen, az volt az igazi. Mégis, Rodicha Mandache Adél-alakításban valami egészen különleges színt hozott, a többieket újfajta viszonyulásra késztette. Idős és nagyon pragmatikus figurát alakított. Neki már minden megengedhető, akár férjhez is mehet, de akár a fogsorát is kölcsönadhatja. Kitűnik kislányosan hiú jelleme, amint kopasz fejére a levett piros virágos kalap helyett egy ugyanolyan virágos harisnyát húz. Feledékeny, hisztis és mindezt olyan hajszálpontosan, komolyan, visszafogottan alakítva, pontosan adagolva mindent, a biccentéstől a hangszínváltásig, ahogy erre csak az igazán nagy színésznők képesek. Felidézte a mindenkori monarchiában szocializálódott öregasszonyt, mindnyájunk öregasszonnyát - az én estemben a 70 évesen is biciklin közlekedő, négy nyelven perfektül olvasó Linczmayer Lili nénit -, akinek mindenkor pontos képe van a világról, bármilyen körülmények között ad magára, tájékozott és közben szeretetreméltó.

Az előadás egyik csúcsjelenete a bújócska, amikor az öreg emberek gyermekeket meghazudtoló huncutsággal, játékossággal igyekeznek kijátszani a mindenkori hunyót, Lacikát.

A fiatalember alakítása (Alin Teglas) külön bravúr. Alig van pár sornyi szövege, de mindvégig jelen van. A kisszék, amelyre ül, jelzi pontosan a helyét. Csak úgy van, nem nyomul. Örül, hogy ott lehet, hogy befogadták, szeretik, és ezért ő részt vesz minden játékban, minden rezdülésben. Adja a lovat a remek színésznők alá, vagy éppen a hangot, ha médiumként meg kell erősítse őket bogaraikban.

Ugyanilyen erős alakítás Istváné (Constantin Cojocaru), a megtűrt, a nők körében nem túl sikeres háborús veterán megformálója, aki mégis igyekszik kicsikarni a kicsinyke esélyeiből mindent, amit csak lehet. A szerepéhez képest fiatal ember egy öreg, ravasz, tipikus csavargót alakít, egyfajta Sancho Panzát, aki esendő mohóságával gyakran kerekedik az Álomlovag felé.

Sajnos ez az árnyalt és minden tekintetben helyénvaló alakítás nem mondható el a Sándor szerepét eljátszó Virgil Andriescuról, aki a nők bálványának, az arisztokraták krémjének egy egyszerűbb, kevésbé árnyalt típusát jeleníti meg.

#i#joi.megaJoy#/i# (fotó: teatrul-odeon.ro)

Külön kiemelném azt, ahogy a magyar neveket a teljes, ízes szépségükben ejtették, ahogyan a kontextusokat átérezve, sokat sejtetően a darab magyar vonatkozásait is sugallták. A második rész egy monológját -a melyben a fiatal lány a jelent kéri számon rajtuk -, egy különleges, tömören és kitűnően komponált előadást láthattunk tökéletes térhasználattal, kifejező, széles skálát felvonultató jelmezvilággal. A közönség tombolt, ahogy erre megjegyezni szokás, a színészek pedig, amint megtudtuk az előadást követő találkozón, ennek a közönségnek a körében különösen jól érezték magukat, bár máskor is nagyon szeretik a darabot, újra és újra megélik benne az igazi színpadi játék örömét.

A kerekasztal-beszélgetéseken

sok minden szóba került a rádiószínházi projekttől kezdődően a jelen lévő drámaírók - Békés Pál, Visky András - éppen folyó munkáin keresztül, a kortárs drámaírás pillanatnyi állapotán át az erdélyi egyetemeken folyó drámaírói tevékenységről. A Kolozsvári Babes Bolyai Egyetemen működő, Visky András vezette írói kurzusról, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen belül Dr. Ungváry Zrínyi Ildikó vezetésével folyó gyakorlati órákról, de tengerentúli példákról is. Szóba került a fordítások kérdése, a háziszerzők problematikája, az átiratokról, és számos új szövegről is szó esett, amelyek nemsokára látnak napvilágot. A helyzetképen túl azonban óhatatlanul szóba a került a találkozó jövője is. A számos ötlet közül abban mindenki megegyezett, hogy leginkább az új szövegek létrehozásának a szorgalmazása lenne a fontos, akár workshop, akár pályázat formájában.

Számomra ez a találkozó leginkább a vajdasági, évenkénti drámaíró talákozóra emlékeztetett, illetve azt a törekvést látnám én is szívesen meghonosodni, akár egy velük kialakított élő kapcsolat formájában.

Mindenképpen erény volt a kellemes hangulat, a lehetőség az érdemi találkozásra, eszmecserére, kötetlen beszélgetésekre, konkrét faladatok személyes megoldására és feltétlenül alkalmas volt az álmodozásra, amelyet pillanatnyilag nem nagyon tartanak erénynek, de amely nélkül mégsem hiszem, hogy igazán jó tervek születhetnek.

kapcsolódó írások

Vasárnap startol a dráMA kortárs színházi találkozó Székelyudvarhelyen

» Korábbi cikkek