HAMLET

Zsigmond Andrea

FESZTIVÁL-PÁRBESZÉD

Markó Róbert: "a nézők vették az adást, a kritikusok nem"

[2009. Jan. 14.]

A budapesti Kortárs Drámafesztivál zárása után az egyik szervező néhány napra Kolozsvárra utazott. Kíváncsi volt a kolozsvári fesztiválra. Mi meg kíváncsiak voltunk a budapestire.

Zsigmond Andrea: Milyen különbséget látsz a két fesztivál között?

Markó Róbert: A kolozsvári UP Fest biztosra ment: itt európai nagyságok jelentek meg, egy Langhoffal szakmailag nem lehet nagyot bukni, és a többieket is sorolhatnám. Nálunk meg a kísérleti jelleg dominált, és a kísérleti előadások általában kockázatosak. Nem föltétlenül színvonalban, mert válogattuk az előadásokat, de előfordulhat, hogy a közönség vagy a szakma értetlenségével találkoznak. A szlovén Via Negativa-előadásoknál például féltünk, mert olyan típusúak, ahol macerálják a nézőt, beleülnek az ölébe – de szerencsésen megtalálták a közönségüket. Az Expensive Darlings viszont már megosztotta az embereket: a közönségtalálkozón heves vita alakult ki a táncelőadásról a jelenlévő fiatal kritikusok és a nézők között.

A nézők nem értették?

A nézők vették az adást, a kritikusok nem. Ilyen tavaly is előfordult, épp a mostani Dave St. Pierre-előadás előző része kapcsán. Tomboló siker volt, a nézők majd szétverték a házat, a kritikák meg, ha azt mondom, hogy borzasztó hűvösek voltak, akkor finoman fogalmazok. A kanadai előadás idei, második része is hihetetlenül megosztotta a szakmát… épp ezért szeretnénk is erről a visszhangról egy párbeszédet generálni.

Egyébként a szakma, némely fiataloktól eltekintve, nemigen volt hajlandó megjelenni a fesztiválon. Látom, hogy itt, Kolozsváron is nagyon gyér a szakmai jelenlét.

Simona Semenič: #i#Én, az áldozat#/i# (a szlovén program keretében)

Szerinted miért? Az előadások nem tudnak újat mondani a tapasztalt kritikusoknak, rendezőknek?

Kizárt, hogy Magyarországon a szlovén színházzal akárki annyira tisztában legyen, hogy egy ilyen mély merítést figyelmen kívül hagyhasson. Ugyanez áll tavalyi vendégországunkra, Izraelre, vagy korábban Spanyolországra is. Eleve viszonylag ismeretlen színházi kultúrát választunk. Azt hiszem, egyszerűen nem nyitott a színházi szakma. Senki nem kíváncsi a másikra.

Miért kellene ismerni a szlovén színházat?

Szlovénia gazdaságilag és földrajzi elhelyezkedését tekintve is hasonló cipőben jár, mint Magyarország. Egy két és fél milliós országról beszélünk – ami nagyjából budapestnyi –, ahol több mint egymillió eladott színházjegy jut egy évre, tehát durván minden második ember lát évente egy előadást. Magyarországon, úgy tudom, 17 emberre jut egy eladott színházjegy... Tehát egész más a szlovén társadalom színházhoz való hozzáállása. Vajon mi az oka? Miközben azt gondolom, hogy a szlovén színház színvonala nem jobb, mint a magyaré. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy Szlovéniában nagyon erős az alternatív szcéna, pezsgő a happening- és performansz-művészet. Érdekes még, hogy nagyon kevesen vannak a szakmában. Volt itt öt vagy hat szlovén előadás, volt köztük performansz, tánc, klasszikus színház, és mégis voltak átfedések a játszók között. Vetítettünk szlovén filmeket, és azokban is látható volt majd minden színész.

A szlovén Via Negativa társulat #i#Would Would Not#/i# című előadása

Mitől függ, hogy ki a vendég?

Mindig erős lobbik vannak. A fesztivál mára hál’istennek bekerült az európai fesztiválélet vérkeringésébe, jönnek a visszahívások... Hiszen 97 óta létezik, ez volt belőle a hetedik – mert eleinte biennálé volt, tavaly óta rendezik évente, mindig késő ősszel. Szilágyi Mária, a fesztivál igazgatója és az ezzel megbízott munkatársak körbe-körbe utaznak Európában, nézik a gyűjtőfesztiválokat, amilyen a POSZT vagy mint a Kortárs Drámafesztivál, megismerkednek egy adott színházi terület képével... és ahol mi is úgy találjuk, hogy itt ki lehet tapintani valami érdekeset és az adott ország részéről is van szándék, az a néhány ország bekerül a kalapba, és már ezekre fókuszálunk: dvd-ket gyűjtünk, előadásokat nézünk…

Van már valaki kalapban a 2009-es fesztiválra?

Egyelőre csak lobbik vannak… de szeretnénk, hogyha januárban már úgy tudnánk elkezdeni a munkát, hogy legyen egy koncepciónk, legyen egy kiválasztott ország.

Emlegettünk szlovén meg kanadai előadást, most meg azt mondod, hogy a fesztiválotok hasonlít a POSZThoz, ha jól értem, a magyar színházi termés gyűjtőhelyeként…

Mert három programblokkunk van, a vendégország-program, a nemzetközi program meg a magyar program. A nemzetközi, amiben idén két előadás volt, a kanadai Dave St. Pierre meg a lengyel, a Valami multimédiás izé, a többivel egyenrangú programblokk lenne, csak ennyire futotta a pénzünkből. Jött volna különben egy Marthaler-előadás is. A magyar programban a fesztivál történetében először volt két bemutató, tehát kockázatot vállaltunk: a TÁP-nak a Kurátorok-ja és a Szputnyiktól a Bérháztörténetek 0.1.

ForteDanse: #i#Kalevala#/i# (r: Horváth Csaba) (c) Fotó: Dusa Gábor A magyar programba bekerülő előadásoknak – ebből öt volt idén – azt tudjuk nyújtani, hogy elkészíttetjük saját költségünkön az angol fordításukat, amit később átengedünk nekik. Ezen kívül promóciót jelentünk számukra: külföldi vendégek, úgynevezett visitorok jönnek hozzánk – idén kb. ötvenen voltak –, azzal a céllal, hogy a magyar színházról átfogó képet kapjanak. Rendszerint ők is a progresszivitást szeretik, fesztiválelőadást keresnek. Van ajánlóprogramunk is, ebben 15 előadás volt idén, de ezeknek már nem tudjuk vállalni a feliratozását, hanem az adott színház oldja meg valahogyan – az a 4-5 visitor, aki odamegy, szinopszist kap vagy angol nyelvű szövegkönyvet, esetleg felültetik őket a világosítópulthoz, és ott szinkronfordítanak nekik...

Az alig nyolcnapos fesztivál alatt konferenciák is zajlottak.

Kísérőprogramnak hívjuk őket. Ebből három volt, a Mi volt az után előtt? című múltfeldolgozó konferencia, a Színház. Kritika. Ma című rendezvénysorozat, valamint az iskolaprogram.

A Múltfeldolgozás és a kortárs színház a poszt-szocialista országokban alcímű háromnapos konferencia a Kortárs Drámafesztivál és az OSZMI közös rendezésében jött létre, résztvevői kilenc országból érkeztek. A Színház. Kritika. Ma keretében (a Trafó, a Goethe Intézet és a KDF közös szervezésében) délelőttönként workshop volt közép-kelet-európai fiatal kritikusok számára, délután meg egy kritikuskonferencián a jelenlévő külföldi kritikusok és a magyar szakma jeles képviselői találkozhattak egymással és vitatták meg azokat a kérdéseket, amik felvetődnek a kritikuslét kapcsán. Azt szeretnénk, hogy a két tudományos program anyagaiból kiadvány szülessen, ezzel a következő hetekben-hónapokban foglalkozunk.

Az iskolaprogram tavaly született. Akkor az úgy történt, hogy a kortárs magyar drámaíró bement egy gimnáziumba, és tartott egy vagy több rendhagyó irodalomórát. A diákok persze előre elolvasták a műveit :). Idén már októberben elkezdtek érkezgetni a levelek a drámaíróktól, hogy mikor lesz már megint ez a mókázás... szerették nagyon. Az iskolák részéről is hatalmas igény mutatkozott: nagyon örültünk annak, hogy míg tavaly főleg elit gimnáziumok vettek részt a programban, az idén már külsőbb kerületekből, sőt, vidékről is jelentkeztek iskolák, és őnekik is tudtunk írót „biztosítani”. Összesen vagy húsz iskola vett részt a programban, ami a mi részünkről is bővült annyival, hogy választható volt egy B változat, amelyben egy fiatal rendező egy jelenetet meg is rendezett, illetve volt egy C változat is, melyben a diákok történeteiből jött létre egy író vagy rendező segítségével egy jelenet. Ezeket be is mutatták a gyerekek a Bakelitben egy The best of című záróműsor keretében.

A kanadai Dave St-Pierre #i#Egy kis gyöngédséget a francba is!#/i# (Un peu de tendresse bordel de merde!) című előadása (c) Fotó: Dave St-Pierre

Mi áll, ki áll a KDF, e sok lelkes kezdeményezés mögött?

Talán ez az egyetlen fesztivál, ami mögött nem áll se színház, se semmiféle szervezet. Ez Szilágyi Marinak a kvázi „magánkezdeményezése”, az ő lelkesedésével és az NKA szíves hozzájárulásával történik mindaz, amiről eddig beszéltünk.

Tehát az NKA a fő szponzor.

Igen. Nyolc és félmillió Ft-t kaptunk az idén.

Az nem sok.

Nem sok, hanem kevés – és ahhoz képest elég sok tervünket sikerült megvalósítanunk.

Gondolom, a szlovén programot támogatta Szlovénia…

A szlovén állam jelezte ugyan a támogatási szándékát, de a fesztivál előtti és alatti kritikus időszakban épp kormányválság volt náluk, tehát novemberben nem volt kormány Szlovéniában, nem volt, aki döntést hozhatott volna ebben az ügyben. De a szlovén nagykövetség megpróbált segíteni.

Még milyen forrásaitok voltak?

A Dave St. Pierre-re kaptunk még az NKA-tól kb. egymillió Ft-ot. A lengyel előadást segítette a lengyel intézet, a román intézet segített a román látogatók szállásának biztosításával... A Ramadában pedig kezdetektől ott laknak a vendégeink, és ők is kedvezményes árat biztosítottak. Az iskolaprogramhoz csokit ajánlott fel az egyik gyártó jutalmul... A Via Negativa előadása előtt volt egy pezsgőzéses party, oda a konyakmeggyet ajánlotta fel az egyik cég. Ilyen kis segítségeink voltak. A legnagyobb probléma az, hogy a vállalkozói szféra még nem jött rá, hogy érdemes a kultúrát támogatni, ezért alapvetően mégiscsak állami forrásokra kellett hagyatkoznunk.

Nem kellemes ezt összefutkosni... Szép is tud lenni ez a munka? Vállalható hosszú távon?

Borzasztó munka… Persze biztosan nagyon szép tíz hónapig, ha az ember fesztiválokra jár és valamiféle koncepció alapján próbál rendezkedni. De én a végső időszakban csöppentem bele, amikor a Súgónak le kell adni az anyagot, a fotókat vajon küldik/nem küldik, a futkosások, hogy legyen néző, legyen minden társulat mellé egy ember, aki fogja a kezüket, hogy kapjanak enni, hogy legyen bérletük, ne verje át őket a taxis… Szerencsére több mint húsz önkéntesünk volt az idén, akik nagyon sokat segítettek, főleg ilyen apróságokban, amihez nem szaktudás kell, hanem sok idő, rátermettség, nyelvtudás...

Járt nekik fizetség?

Úgy számoltuk, ha száz százalékos házakat produkálunk, akkor az önkénteseknek is jut valami. De csak 70 % fölött teljesítettünk… kb. kétezer nézőnk volt. Viszont létezik egy Gulliver nevű fesztiválszervezős csereprogram, ezzel volt nálunk egy lengyel lány az idén, és ide adtunk ajánlást az önkénteseinknek. Aki regisztrálja magát a programban, kimehet bármelyik fesztiválra, és ott tapasztalatot szerezhet, miközben a Gulliver biztosítja a szállását, az utazását, napidíjat fizet, akár 1500 eurót havonta.

Mi az, amiért neked megérte hajtani?

Hm. A kapcsolatok miatt... Sokszor többet ér egy amerikai vagy horvát fesztiváligazgatóval két-három órát beszélgetni, mint szakkönyveket elolvasni. A magyar szakmának az a baja, hogy nem lát ki az országból. Hogy a nyelvi elszigeteltség miatt van ez, vagy mert nem vagyunk olyan jó anyagi helyzetben, hogy folyton utazgassunk… Az embernek néha leesik az álla: egy görög dramaturg mesélte, hogy náluk nemrégiben új alapokra helyezték a színház finanszírozását, és hogy ebből mekkora pezsgés keletkezett. Vagy látni, hogy ugyanazok a gondjaik másoknak is, a finanszírozással, a struktúrával, az átjárhatatlansággal, az iparszerű termeléssel…

Átjárhatatlanság? Milyen értelemben?

Egyrészt hogy a közönség nem nyitott, hanem beáll operettre, operára, művészszínházra, egy adott társulatra, ki mire. Másrészt hogy átjárhatatlan a kőszínházi meg az alternatív szcéna. Ez a szlovénoknál vagy nálunk a TÁP-nál meg a Szputnyiknál másként van – szándékosan ezek az előadások kerültek be a programba. Példát szerettünk volna mutatni. A TÁP-osokat rengeteget játszatják a kőszínházban, és még van erejük alternatívkodni. Bodóéknak volt merszük kilépni a kőszínházból, és új társulatot alapítani. Lássuk, mire mennek...

[Fotók: dramafestival.hu]

» Korábbi cikkek