HAMLET

Mezei Krisztina Nelli

A FAL, AMI KÖZTÜNK VAN

Börtönszínház: csak jobb leszel tőle

[2007. Jul. 27.]

Sokkoló önvallomás a fiatalkorúak börtönéből arról, mennyire kiszolgáltatott vagy az indulataidnak, ha lecsuknak. Pszichodráma és színészek nélküli színház a Félszigeten.

Lehet-e őszintén beszélni saját magunkról, szembe lehet-e nézni a hibáinkkal, és meg lehet tanulni azokat kijavítani? Ad-e a társadalom lehetőséget azoknak, akik nagyot hibáztak? Van-e a peremre szorult embereknek mondanivalójuk a társadalom számára?

A Pink Floyd The Wall-ja szól a teremben. A helyszín: a marosvásárhelyi Weekend-telep Exit nevű kocsmája, ahol a Félsziget fesztivál színházi programja fut.

Néhány fiatal a marosvásárhelyi Büntetésvégrehajtó Intézetből minimalista, minden effektet nélkülöző, tisztán a pszichodráma helyzeteire épülő színdarab formájában az életéről beszél: eljátssza nekünk, kintieknek, mit jelent a társadalom kitaszítottjának lenni, mit jelent rendőrként fiatalkorúakra vigyázni, mennyire magányosak, kiszolgáltatottak a körülményeknek, az indulataiknak, a dzsungeltörvényeknek azok, akik börtönbe kényszerültek

– akár mint elítéltek, akár mint foglárok.

A szöveg és maga a produkció nem igazán színdarab, inkább egy közönség előtt zajló, sokkoló önvallomás, amely során a résztvevők és mi, nézők, szembesülünk azzal, hogy ki hogyan került börtönbe, mit jelent számára ott élni, és hogyan képzeli el a jövőjét.

Rémisztő az az elkeseredés, kilátástalanság, ami a büntetett fiatalok elhangzó mondataiból árad, és rémisztő az az erőszakra, hatalmi játszmákra épülő viselkedésminta, ami ezeket a fiatalokat börtönbe jutatta, mivel legtöbben nem láttak mást.

"Az apám soha nem volt otthon. Az anyám egy régi dallamot dúdolt egész nap, amit már a nagyanyám is. Aztán elhatározták, hogy jobb életet biztosítanak nekem: állami gondozásba küldtek."

Bámulatos az az őszinteség,

amivel ezek a fiatalok elrontott életükről beszélnek. A történet éppen azzzal ér el hatást, hogy nem akar hatást elérni: a párbeszédek teljesen életszerűek, minden elhangzott mondaton érződik a mögötte levő tapasztalat, a játékuk minden színpadiasságot nélkülöz: korábbi önmagukat, jelenkori önmagukat, társaikat, őreiket játsszák el. És végső soron szomorú az, hogy a színdarabban nincs pozitív szereplő: elkeserítő belegondolni, hogy ezek a fiatalok senkit nem látnak maguk körül, akire példaként nézhetnének fel.

A velük való beszélgetés során került szóba, mennyire örülnek ennek a lehetőségnek, és mennyire hálásak az ötletgazdáknak az új lehetőségért, amit kaptak: csillogó szemmel, könnyekkel a szemükben örültek a négyszeri visszatapsolásnak, annak, hogy vannak, akik kíváncsiak rájuk. Sokuknak ez lehet az első igazi sikerélménye.

Körkérdésünkre az összes szereplő válaszol (adatvédelmi indokokból alább nevük kezdőbetűit használjuk).

Mit jelent neked ez a színjátszási lehetőség?

G.: – Ez a lehetőség arról győzött meg, hogy mást is csinálhatok, mint a börtön előtt, átsegített egy nagyon nehéz időszakon, és megtanított arra, hogy büszke legyek magamra.
D.: – Nagyszerű volt ez a lehetőség, bár nagyon izgultam az előadások előtt. Nagyon jó érzés embereknek játszani, nagyon sokat tanultam, elsősorban saját magamról.

M.: – Jó érzés újra kint lenni kicsit, emberekkel beszélgetni. Nem volt könnyű szembenézni magammal, az érzéseimmel, és nem könnyű újra emberek között lenni. Ez a lehetőség arra tanított meg, hogy másképp is élhetek.
I.: –Nagyon sokat tanultam ebből, de nagyon nehéz beszélni róla.

F.: –Nagyon izgultam az előadások előtt, nem könnyű embereknek játszani. Nagyon jó ötletnek tartom, bár az elején előítéleteim voltak, soha nem hittem, hogy ez nekünk sikerülhet, hogy eljátszhatunk egy darabot. Nagyszerű érzés, mikor megtapsolnak.

L.: – Én a tévé szerepét játszottam, akit mindig énekeltetnek a többiek. Az elején nehéz volt szembenézni ezzel a szereppel, vállalni a szégyent, de most már büszke vagyok arra, hogy játszhatom. Időnként eljátszom a gondolattal, hogy színész leszek, ki tudja, talán lehetséges.

S.: – Nagyon nehéz szerepet játszani. Ez a projekt arra tanított meg, hogy nem kell feltétlenül rossz dolgokat csinálnom, megtanított arra, hogyan lehet jó dolgokat csinálni egy ilyen helyzetben.
M.: – Én a rendőr szerepét játszottam, ami nem könnyű. De így eljutottam addig a pontig, hogy megértem, hogy nekik sem könnyű.

Zidul (A fal)
A Marosvásárhelyi Büntetésvégrehajtó Intézet fiataljainak produkciója
Szövegkönyv: A Marosvásárhelyi Büntetésvégrehajtó Intézet néhány lakója
Forgatókönyv: Suba Mónika, Szélyes Andrea, Székely Katalin

Fotók: Biró István

kapcsolódó írások

Exi-T-heatre - a színház visszatér a Félszigetre! Vastapsot kaptak a büntetettek!

» Korábbi cikkek