HAMLET

Anna Håkansson

A DÉMONI RENDEZŐ

Ingmar Bergman színházi pályája

[2007. Aug. 9.]

Svédország, de talán a világ egyik legtermékenyebb színházi rendezője volt, több mint 170 színpadi, televíziós és rádiós színdarab fűződik a nevéhez.

A hangosfilm áttörése után egyetlen filmkészítőt sem befolyásolt annyira a színház. Nem jut eszembe egyetlen filmje sem, amiben ne lennének színházi utalások. Ugyanakkor Bergman a mozi-alkotásaiból egyértelműen kiderül színház iránti vonzódása, hogy csak a Fanni és Alexandert (Fanny och Alexander) vagy a Próba utánt (Efter repetitionen) említsük – ez utóbbit

gyakran színházi végrendeleteként értelmezik.

Nagyon jól dokumentált az a vívódás, amikor úgy döntött, hogy majdnem 70 éves színházi pályafutás, illetve a Fårö szigetére való visszavonulása után nem hagyja el a színházi életet. Amikor visszatért a Dramatenbe (a Svéd Királyi Színház rövidítése - szerk. megj.), azt mondta: „itt maradok, amíg talppal előre visznek ki”.

Különös és igazságtalan, hogy színházi rendezéseit - legalábbis Svédországban - hagyományosnak és minden meglepetést nélkülözőnek tekintik, míg filmes erényei megkérdőjelezhetetlenek.

Bergman feleségével, Kabi Laretei-el 1959-ben
Bergman pályafutása 1938-ban kezdődött a keresztény Mäster Olofs-gården amatőr színházi tagozatán. Bergman akkor 20 éves volt, és Strindberget tanulmányozta a Stockholmi Egyetemen.

Strindberg iránti rajongása még gyermekkorában kezdődött,

amikor saját kis bábszínházában mutatta be a drámákat. „Strindberg egész életemben követett: szerettem, gyűlöltem, falhoz vágtam könyveit, de megszabadulni tőle nem tudtam.”

Maud Sandvall színésznő, aki szintén tagja volt a Mäster Olofs-gården társulatnak, lírai hangon mesél Bergmanról és közös munkájukról:

„Mindig odafigyelt az apró részletekre, mint egy tökéletes óraszerkezetben. Rálátása volt az egész előadásra, de nem hiszem, hogy sokan képesek voltunk teljesíteni az elvárásait. Mégis elhitette velünk, hogy valahogyan a középpontban vagyunk, még akkor is, ha pici szerepünk volt.”

Egyre többet beszéltek Bergman előadairól, és annak ellenére, hogy a lapok ritkán írtak az amatőr színházakról, a nagy példányszámban megjelenő újságok is

elkezdtek írni Bergman munkáiról.

Ebben az időszakban ragasztották rá a „démoni rendező” állandó jelzőt is. Előadásait a kor legnagyobb színházi alkotói látogatták, például Bertold Brecht és Harriet Bosse. Ezt követően Bergman az egyik legelső gyermekszínház, a stockholmi Sagoteatern vezetője lett.

Bergman '67-ben
Ezzel párhuzamosan a Stockholmi Egyetemi Színház tagja, ahol többek között megismeri az életre szóló barátot és alkotótársat, Erland Josephsont. Rendezett a Dramatist stúdióban is, egy kis színházban, ahol meg merték tenni azt, amit a kőszínházakban nem: a kor társadalmát állították pellengérre.

1944-et írunk amikor a 26 éves Bergman – minden idők legfiatalabb svéd színidirektora-, átveszi a Hälsingborgs stadsteater (Hälsingborgi Állami Színház) irányítását.

A helyi lap így írt az eseményről: „A szerződést este írták alá, 8:07-kor a pontosság kedvéért, amit bizonyára érdemes megjegyezni a jövő színházi kutatóinak, ha bebizonyosodik, hogy

ez egy úgynevezett történelmi pillanat.”

Bergman és társulata - melynek tagjai részben stockholmi színészek voltak, akik követték a rendezőt a vidéki városba - Bergman saját szavaival „szégyentelenül populista repertoárral” érte el azt, hogy a korábban támogatás nélkül maradt színház ismét talpra állt.

A következő állomás Bergman számára a Göteborgs stadsteater, a kor legradikálisabb svéd színháza, amelyet Torsten Hammarén igazgatott, Bergman egyik legnagyobb ihletője. „Először életemben művelt társulattal és erős egyéniségekkel találkoztam. Torsten megtanított a rendezés alapjaira. Durván kiragadott a szentimentalista képzelgésekből. […] Megtanított arra, hogyan készíthetem elő hideg, pontos, módszeres technikával azt, amit el akarok érni.”

Mégis a következő időszak, amit a Malmö stadsteaternél töltött

volt a legsikeresebb

Bergman pályáján. Évad közben olyan előadásokat rendezett, mint a Peer Gynt vagy a Don Juan, ezekkel párhuzamosan, nyaranta pedig leforgatott néhányat a legismertebb és legsikeresebb filmje közül, például az Egy nyáréjszaka mosolyá t (Sommarnattens leende) és a A hetedik pecsétet (Det sjunde inseglet).

A színpadot filmstúdióval váltogatta a társulat, melynek tagjai voltak Harriet Andersson, Naima Wifstrand, Bibi Andersson, Ingrid Thulin és Max von Sydow.

Bergman a '70-es években

1963-ban Ingmar Bergman a Dramaten igazgatója lett. Ezen a színpadon látta tizenkét évesen

élete első meghatározó színházi élményét,

Alf Sjöberg Stor-Klas och Lill-Klas című alkotását.

Menedzserként több színházi reformot vezetett be, például létrehozott egy színészekből álló bizottságot, hogy a darabválasztás demokratikusabb legyen.

Az első rendezése Edward Albee Nem félünk a farkastól darabjának európai ősbemutatója volt, ami nagy vitákat váltott ki közvetlen szex-ábrázolása miatt.

Ezalatt a zűrös időszak alatt rendezte két, leginkább politikainak mondható alkotását is, Peter Weiss A vizsgálat című darabját és Büchner Woyzeckjét, melynek nyilvános próbáira

meghívta a közönséget is.

Adócsalás (alaptalan) vádjával letartóztatták, és emiatt meg kellett szakítania Strindberg Haláltáncának próbáit. 1977-ben kezdődött Bergman németországi száműzetése. Német nyelven először a müncheni Residenztheaterben rendezett, az Álomjátékot.

Az ott töltött időszakról Bergman többek között így mesél: „A jó, iskolában tanult német nyelvtudás ellenére első éveim Münchenben katasztrofálisak voltak. Hogy magyarázzam meg 45 német színésznek mit értett Strindberg az alatt, hogy ’az emberi lény sajnálatra méltó’?”

Miután 1984-ben visszatért Svédországba, Bergman színházi pályafutásának utolsó szakasza a Dramatenben kezdődött. Legtöbb előadása világszerte vendégszerepelt és elsöprő kritikát váltott ki. Shakespeare Téli regéjének és Ibsen Babaszobájának előadásai már

részei a svéd színháztörténetnek.

Ingmar Bergman mint színházrendező minden bizonnyal klasszikusok színreviteléről híres: Strindberg mellett Molière, Shakespeare és Henrik Ibsen darabjait rendezte.

Bergman 2003-ban
Ritkábban emlegetettik, hogy sok svéd ősbemutató fűződik Bergman nevéhez, Albert Camus 1946-ban rendezett Caligulájától Lars Forssell 1971-ben bemutatott Show című darabjáig.

A színmű, a színészek és a közönség együttesen alapozták meg Bergman színházát. A rendező kiindulópontja mindig az volt, amit a szerzői szándékról feltételezett, és ezt a szándékot mindig megpróbálta megvalósítani, még akkor is ha jelentős részeket kivágott a színműből, vagy saját (esetleg más szerző) szövegével egészítette ki.

Lehet, hogy Bergman mint színházi ember leginkább azért lesz emlékezetes,

ahogyan a színészeivel együtt tudott dolgozni,

ahogyan sikerült kialakítania a gyümölcsöző, szeretetre és tiszteletre építő munkakapcsolatot. Pernilla August Norája a Babaszobában, Lena Nyman Hedvigje a Vadkacsában, az együttes Mishima Madame de Sade című darabjában, Thommy Berggren Woyzeckje egytől egyig emlékezetes, és a felsorolás sokáig folytatható.

Max von Sydow és Toivo Pawlo az #i#Ősfaust#/i#ban (1958)

#i#A vadkacsa#/i# (1972)

Per Myberg és Lena Olin az #i#Álomjáték#/i#ban (1986)

Pernilla August a #i#Nóra#/i# címszerepében (1989)

Bibi Andersson és Börje Ahlstedt a #i#Peer Gynt#/i#ben (1991)

***
A szerző az Ingmar Bergman Face to Face honlap színházi szerkesztője.

A fotók forrása: bergmanorama.com

Fordította: Hegyi Réka

» Korábbi cikkek