HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

BTF 2010

Álmodozók: film- és testvérszerelem a színpadon

[2010. Apr. 13.]

Három „filmzabáló” fiatal veszedelmes viszonyaiba, ártatlannak tűnő, majd véresen komollyá fajuló játékaiba nyerünk bepillantást a Dicső Dániel rendezte Álmodozókban.

Az előadást a Thália színházban mutattak be a 30. Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. A filmes utalásoktól hemzsegő, azonos című Bertolucci-filmen alapuló előadásban a hangsúly a nyíltan feltáruló, sejthető vagy rejtve maradó kötelékeken van; ennek szimbóluma az utolsó jelenetben előkerülő végtelen filmszalag, amely összeköti a múltat és a jelent, a valóságost, az elképzeltet és a megjátszottat.

Érdekes lenne fölfejteni az Álmodozók regénybe, forgatókönyvbe, filmbe, szövegkönyvbe, majd színpadi játékba öntött történetének változatait. Gilbert Adair skót írónak a párizsi események 20 éves évfordulójára írt, 1988-ban megjelent regénye még A szent ártatlanok címet viselte; ennek átdolgozott változatát vitte filmre 2002-ben Bernardo Bertolucci. A film és Gilbert Adair forgatókönyve alapján írta meg a színpadi változatot Baráthy György.

Dicső Dániel ugyanakkor nem akart klasszikus filmadaptációt, nem követte hűen egyik kedvenc filmje mozzanatait. Bár a film volt a kiindulópont, illetve egyes jelenetek, mondatok, a célja az volt: 1968-at halvány, külvilágra tett utalásként megtartani, azontúl pedig megnézni és láttatni, mi történik egy lakásban, ahová összezárunk három embert.

A szellemi vérvonalat egyébként tetszőlegesen visszavezethetjük 1929-ig, akkor jelent meg Cocteau regénye, a Rettenetes gyerekek; de az Utas és holdvilággal (1937) is vannak közös vonások: egymáshoz betegesen ragaszkodó testvérek, illetve a szerepjáték mint összekötő kapocs és végzetes obszesszió. Az Álmodozók is csak annyiban ’68-as történet, hogy a diáklázadás idején játszódik, ez a kerete. Ám a magukba és egymásba felejtkező,

saját világukba veszett „rettenetes gyerekek”

története pont amiatt szólít meg különböző generációkat, mert ezt az időtlen, szabadság és szabadosság határvonalán táncoló, az életet a maga intenzitásában, a határhelyzetek provokálásában megélő kamaszkort ábrázolja.

(fotó: Kállai-Tóth Anett/ BTF sajtóiroda)
Tizen-huszonévesen mondhatni zsigerileg determinált a lázadás, a „szentségtörő gondolatok” motoszkálása, a konvencióellenesség – van, aki elfojtja, és van, akinél a társadalmi történések erősítenek rá erre.

Mint Isabelle (Danis Lídia) és Theo (Haumann Máté) esetében is, akik felvilágosult értelmiségi szülők gyerekeként szabad, forrongó, a nagy értelmiségi vitáktól hangos Párizsban élnek, és a kor szelleméhez hűen a Cinématheque filmszínház törzsvendégei. Gyönyörűek, előkelőek; megközelíthetetlen sztároknak tűnnek az amerikai vendégdiák, Matthew (Szamosi Donáth) számára, aki éppen örökségének egy részét költi a francia fővárosban.

Matthew-t lenyűgözi a francia kultúra és szellem, Sartre-hoz akar hasonlítani, kis kedves wannabe-dekadens, akiben persze végül felülkerekedik az amerikai józanság, és felébred az álomból. Előtte azonban a kirekesztettség, befogadás, eksztázis,

mennyek és poklok stádiumait járja végig

az ikerpár két tagjával kialakuló viszonyában. Ő a közlekedőedény az anyaméhben megélt egység élményét visszakapni akaró Isabelle és Theo között.

A színpadképet a kör alapterületű, fátyolszerű anyagból készült sátor és mozgószínpad uralja, itt történik az erotikus jelenetek többsége, de az előadás részeként vetített filmjelenetek vetítővásznának is tökéletes. A díszletet Kentaur tervezte; a francia értelmiségi lakásbelső kellékei, könyvespolc, műtárgyak be vannak építve a falba, de tetszés szerint kiegészíthetők újabb elemekkel is. A zene egyrészt követi a filmben is megszólaló korabeli slágereket (Janis Joplin-szám kettő is van), ám nemcsak erre épül (Theo és Matthew szerelmi jeleneténél például a Bolero szolgáltatja a háttérzenét).

A szereplők közül ketten „profi játékosok”, a darabban is és a valóságban is – hívta föl a figyelmet a rendező egy előadás utáni beszélgetésen. Szamosi Donáth ugyanis modellként dolgozott, a rendező a kifutón látta először, érdekes kísérlet volt ezt a kívülállóságot megpróbálni kamatoztatni a próbák során.

(fotó: Kállai-Tóth Anett/ BTF sajtóiroda)
A hamvas arcú, nyíltszívű, puritán neveltetésű amerikai srác szerepére külső adottságai miatt megfelelő Szamosin érződött is az előadás alatt, hogy még nem érzi teljesen otthon magát a színpadon. Haumann Máté sármos, egyszerre visszafogott és szenvedélyes az elkényeztetett,

cinizmus és idealizmus végletei között

lebegő Theót. Danis Lídia sokarcú, szereplési vágytól fűtött Isabelle-t játszik, megbirkózik a színház a színházban (vagy színház a filmben) típusú helyzetekkel, jól érzékeltette a lány szereplési vágyát. Tudott törékeny, térdzoknis francia iskoláslány, emancipált értelmiségi nő, hízelgő szerető és testvér, csábító végzet asszonya lenni – ám a darab végén, amikor a kétségbeesett, összetört Isabelle-ről le kellett volna hullania minden álarcnak, az volt az érzésem, ez is „csak” egy újabb játék.

Isabelle azt gondolja, hogy a szülei hazajöttek és látták meztelen, a közös szerelmi oltáron összegabalyodott hármasukat. A vérfertőzés leleplezésének gondolata elviselhetetlen: összetépi az ő ajándékuknak hitt, borítékban talált pénzt, és tűzhalálba akarja küldeni mindhármukat. Heppiend nincs, Matthew kiszakad a hármasból, hiszen voltaképpen mindig is kívülálló volt; a testvérek meg tovább álmodják filmjeiket és életüket.

Az Álmodozók március 24-i premierje a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Thália Színház és a Glorius Art Produkció közös bemutatója volt. A szerző az április 3-i előadást látta.

» Korábbi cikkek