HAMLET

Márton Szilárd L.

HOLOKAUSZTRÓL, A SZÍNHÁZ ESZKÖZEIVEL

Shoah - A túlélés

[2011. May. 23.]

Megközelíthetetlen lenne a téma? Kell beszélni róla? Hogyan lehet? Színház vagy installáció? Vagy mindkettő?

Vannak dolgok, amikről nehéz beszélni. Vannak dolgok amikről nem kell beszélni, és vannak mások, amikről kell, muszáj. Ugyanakkor vannak dolgok, amikről lehet beszélni. És végül: vannak olyan dolgok, melyekről beszélni lehetetlenség, mert blaszfémia. Valahol az összes határán táncol, egyensúlyoz a holokauszt, mint téma.

A Shoah - A túlélés című, kolozsvári művészek által léétrehozott kilencven perces színházi multimédia installáció a téma két lehetséges megközelítési módját kombinálja: az egyik az volna, amikor a nagyszülők vagy a dédnagyszülők mesélnek unokáiknak (vagy idegeneknek) arról, hogy mit hogyan éltek meg a meghurcoltatásuk alatt, a másik meg a téma beemelése a különböző művészeti ágazatokba.

fotó: Márton Szilárd L.

Az előadás környezete rendhagyó, az állomás mögötti Szabadság csarnokban (Str. Gării nr. 21) található az installáció helyszíne, por, kopott falak, málló vakolat és piszkos ablakok között. Ez azonban nem elég az előadáshoz, a forgatókönyv szerzője és a produkció rendezője, Andreea Iacob azzal fokozza, hogy egy idő- és tér-alagutat hoz létre, amin keresztül haladva eljutunk az előadás helyszínére. (A rendező munaktársai: díszlet: Valentin Codoiu, design: Kalló Angéla, hang: Şerban Ursachi és Laurenţiu Vescari, video design: Liviu Pop, dramaturg: Ozana Budău, fények: Jenel Moldovan, tudományos munkatárs: Dr. Ioana Cosman és Daniel Stejerean.)

Ahogy fokozatosan maga mögött hagyja a valóságot, a bizarr helyszín egyre nyomasztóbbá válik a néző számára. A díszlet minimalista, viszont nagyban hozzájárul az installáció hangulatához.

fotó: Márton Szilárd L.

fotó: Márton Szilárd Míg a kezdetekor még biztonságot nyújt a kintről úgy-ahogy beazonosítható fény, később, az előadás folyamán az alkony bekövetkeztével a néző számára ez a kapaszkodó is, ami a valósághoz hivatott őt kötni, halványodni látszik.

Az előadás tere hat helyszínre van felosztva, ebből öt epizódikusan addig ismétlődik, amíg a kis csoportokra felosztott nézőközönség mindegyik epizódot meg tudja tekinteni, a hatodik helyszínen történik az installáció záró-epizódja. Ülni alig lehet, de nem is ezért jön ide az ember.

fotó: Sebastian VaidaAz öt színtéren a színészek jól időzített improvizációra alapuló játékot mutatnak be, mialatt Auschwitz-et megjáró és megélő személyek (Mezei Margaréta, Váradi Judith, Baga Katalin és Nussbaum Vasile) hangját lehet hallani, akik hangfelvételről mesélik el élményeiket.

A színterek világa szürreális, semmi sem kézzelfogható, az epizódban felhasznált kellékeknek nincs konkrét céljuk. Az összkép az, ami kiváltja az előadásra jellemző, dermesztő, borzongató hangulatot. A játék is összhangban van a díszlettel: semmi konkréttal nem szolgál a néző számára, semmi új információt, kézzelfogható holokauszt-tényt nem lehet belőlük kihámozni, mert a nézőközönség előzetes tapasztalataira épít. Egyfelől az őrültség motivumát, másfelől az emberfeletti energia hiábavalóságát, ennek vizualizálását felhasználva teszi érzékletessé az installáció-szegmentumokat.

Magárahagyatottá válik a néző és szembesülnie kell a magányában a őrülettel, a fájdalommal, a kétségbeeséssel, mint a holokausztra jellemző vizuális arhetípusokkal, vagy épp az elvont cselekmény hiányával.

Mind a hat helyszínt rendhagyó tér-rendezés jellemzi: a színterek között magas és szűk, fekete műanyagfólia-szorosokon keresztül lehet közlekedni. Mindegyik epizód komplex hármas egységgel rendelkezik, a bevezető és a zárás csendesebb, viszont az epizódok struktúrái egyszerre érik el a csúcspontjukat, és olyankor idegesítő és kényelmetlen a hangzavar, ami szintén az előadás egyik tudatos hangulat-teremtő eszköze. Ez a folytonos hullámzás is generálja, illetve fenntartja a feszültséget a nézőben, aki helyenként részt vesz az epizódokban, máskor nagyon közeli szemlélőként figyeli azokat.

A színészek összhangban vannak egymással, sikeresen  tudnak együtt dolgozni a hivatásosak (Băilescu Adriana, Curuțiu Camelia, Tompa Eszter és Bordás Attila) a BBTE-s színész-növendékekkel (Ábrahám Ágnes, Albert Júlia, Bíró Krisztina, Daróczi Noémi, Imre Éva, Marosán Csaba, Molnár Bence, Sigmond Rita, Simó Emese, Vatány Zsolt – Bíró József évfolyama).

fotó: Sebastian Vaida

„Ez a színházi-vizuális esszé az erdélyi holokauszt-túlélők elbeszéléseiből ihletődik. Ezekből kiindulva alkottunk meg egy sor színházi installációt, amelyek a túlélésről, rólunk és a többiekről szólnak.” - olvashatjuk az előadás Facebook-profilján. A produkció azoknak szól, akik mernek és akarnak szembesülni valamivel, ami nem kellemes, nem szép, nem felhőtlen, de volt, létezett és ugyan manapság másképp, sokkal szubtilisabb formában, de még mindig létezik: a társadalomnak kiszolgáltatott elme pőre és kétségbeesett magánya.

» Korábbi cikkek