HAMLET

Demeter Kata

SZERELEMRE PÖRDÜLVE

Átváltozás Csíkban

[2010. Apr. 28.]

A Csíki Játékszín mozgásszínházi előadásában három pár táncolja el egy kapcsolat állomásait. [műhely]

Mi a szerelem? Képtelenek vagyunk megragadni a lényegét: a próbálkozás könnyen közhelyekbe csúszik vagy csöpögőssé válik. Mégis, újra és újra meg akarjuk fejteni. Baczó Tünde koreográfus is erre vállalkozik az Átváltozással – ismert verseket, Cári Tibor expresszív zenéjét, és főképp mozgást és táncot hívva segítségül.

(c) Fotó: Sándor Levente Az egy órát alig meghaladó alkotás elvezet minket a sétatéri padtól az ágyig, majd az asztal két végéig, a lelkes kezdetektől a kibontakozáson, házasságon át a kapcsolat elhidegüléséig. Az előadás ívéhez igazodnak a versek is: az „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon”-tól a „Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek”-en át jutunk el abba az állapotba, amikor „az istenek, a por, meg az idő (…) súlyos buckákat emel közéd-közém”.

A jelmezek egyszerűek, néhány apró különbség, és máris elhatárolódik egymástól a három szereplőpáros. (A tervező neve nem szerepel a plakáton.)

Ráduly Beáta zárt nyakú, rózsaszín öves ruhácskájához rózsaszín masnis copf jár. Bodea Tiborral az ártatlan gyermeki játékot tárják elénk, az egymás iránti érdeklődés, a próbálkozások és félelmek korszakát. Kezdetben egy piros labda a tét, de az fokozatosan érdektelenné válik számukra. A „tudás labdája” már csak ürügy, a tánc másról szól: átvezet a „bűnbe”.

Zsigmond Éva-Beáta és Bilibók Attila tánca merész, ennek megfelelően a ruha szabása és az öv színe is. A játék már húsba vág, szeretnek és bántanak, szívből és vérig. Párosuk számára egyértelmű, hogy mi a tét, a „bűn” már nem rettent el. Az egymásra találás és a beteljesülés szakaszát elevenítik meg.

(c) Fotó: Sándor Levente
Dálnoky Csilla és Kosztándi Zsolt táncában már szó sincs játékról, csak biztonságról, majd megszokásról. A ruha szabása zárt, a mozdulatok fokozatosan elsiklanak egymás mellett, a ritmus eltérő lesz. Egy jól kiemelt vállmozgással „megöregednek” a szemünk előtt. Nem néznek egymásra, elvesztették egymást. Már nem közös a jelen, talán a jövő sem és megkérdőjeleződik a múlt is.

Felgyorsul a játék, a párok elsuhannak egymás mellett és ránk tör a depresszió. De újra feldobják a labdát. Maguknak, nekünk?

Az előadás nem akar sokat mondani, nem keres okokat, nem idealizál. Szerkezete is a lehető legegyszerűbb. Mégis. Talán épp ebben rejlik a titka, és az apró részletekben.

Egy-egy jelenetet persze elnyújt vagy túlmagyaráz, de megbocsájtjuk. Mert mosolyt csal a szájra és görcsbe rántja a gyomrot. Elfogadjuk, hogy nem akarja megértetni a jelenséget, csak felmutatja. Engem, téged, őket és minket. És ezt az egészet, amit vagy így, vagy úgy, de mindannyian játszunk.

(c) Fotó: Sándor Levente

» Korábbi cikkek