HAMLET

Sokszor az az érzésem, nehéz már újat mutatni a színházban. Legalábbis errefelé... Még akkor is, ha egy társulat kísérletinek, alternatívnak, struktúrán kívülinek mondja magát. A képlet hozzávetőlegesen úgy néz ki, hogy adott egy kisebb-nagyobb alkotócsoport, amelynek vannak ötletei, ezekhez vannak megnyert pályázatai, és egyszer csak fel kell mutassanak valamit. Így bizonyítják: megvalósult a projekt.

Szerencsés esetben az ötlet tényleg értékes. Vagy érdekes. Valami, amit nem látunk bármelyik társulat bármelyik előadásában. Merész. Kockázatot vállal. Mert megteheti (egyszeri projekt, amint lejár semmi sem kötelez senkit). Legtöbbször az alkotók és szereplők is csak arra az egy produkcióra állnak össze, s ha a továbbiakban folytatják az együttműködést, jó, ha nem, úgy is jó.

A kolozsvári Ecsetgyárban több ilyen előadóművészeti csoportosulás működik. Románok, magyarok, nemzetköziek. Jelen vannak a kolozsvári fiatalok mentális térképén, mert bemutatóikra, előadásaikra mindig van közönség. A színházi szakma egy része is ellátogat oda, hiszen a "kőszínházi" struktúrában kollégáik azok, akik itt (is) alkotnak. Jó ez így, kell ez a színfolt. De jogosan elvárhatjuk, hogy egyszer valami rendkívüli is történjen. Valami áttörés. Valami, ami több, mint más, mint érdekes.

A GroundFloor előadása, a Dívák nem különbözik az általános trendtől: két-három remek ötlet, pazar szereposztás, és áll a lábán a produkció. Gyorsan fel is sorolom, hogy szerintem miért volt érdemes ezt az előadást bemutatni - persze lehet, hogy más nézőnek más jelenetek a kedvencei. Toplista élén a guminő, "akit" saját képükre szeretnének formálni, de az "visszatáncol" a mikrofontól (brávó, a legjobb bábosok sem tudnák jobban manipulálni az élettelen tárgyat). Aztán a gyógyszeres dobozokra támaszkodó tipegés... Igen, sok nő táplálékkiegészítőn billegteti tökéletes alakját. És a megfordított perspektíva, a dívány háttámláján keresztbe tett lábakkal. Sok ötlet lenne még említésre méltó, de ha megtesszük itt és most, nem lesz semmi meglepetés azok számára, akik ezután látják majd az előadást.

Kicsit színdarab, kicsit mozgásszínház, kicsit tanmese. Oda-vissza olvasható, enyhén evidens jelenetek füzére három nővel, dívával, wannabe-sztárral. Hogy kétféleképpen is lehet nézni, utólag derült ki, amikor két értelmezést egyeztettünk, és mindkettő jogos.

Első változat: a siker, pénz, csillogás háromszögéből a bugyuta videoklipek, majd a reklámszerepek világába halad a karrier, itt is átmenetekkel, az óvszerreklámtól a narancsbőrkrémig. Végül már csak az egykori fénypontot jelképező rúdba való görcsös kapaszkodás, illetve az új kolléga bevezetése marad. A vége felé gyógyszeres dobozt szalagoznak a lábukra, és azon lépegetnek: vizuális megjelenítése annak a kifejezésnek, hogy valaki gyógyszereken él.

Második változat: ugyanez visszafelé, a képernyőn játszadozó kislányokkal kezdve, akik dobozokon próbálják ki a magassarkúban járást, és bőven szopnak (igen, ennyire trágárul mondja el az előadás is), míg a sikert elérik. Ebben az értelmezésben szépségkirálynői koronáért nem, inkább Oscar-díjért mondhatnak köszönetet az elején-végén, de a képernyőn futó szöveg annyira sablonos és hézagos, hogy bármilyen szituációra rá lehetne húzni.

Az előadás különben nem túl meggyőző, a színészi alakítás hibátlansága ellenére sem. Ahhoz túl egyforma a három nő helyzete, hogy egyéni esetként lássuk őket, ha meg „kórképet” szeretnénk kapni a dívák világáról, elnagyolt és sztereotip. A hurráélmény a két olvasat egymásra helyezésekor következett csak be, nem az alig egy órás műsoridő alatt.

Dívák - táncelőadás bemutatója a kolozsvári Ecsetgyárban