HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

FEKETEPÁKÓ, BRIDZSITDZSONSZ

Desdemona és hőn szeretett Othellója Sepsiszentgyörgyön

[2011. Jun. 8.]

Soha nem úgy gondolunk a velencei mór és kedvese történetére, mint amiből tragikomédiát, paródiát, bohózatot, a közönséget időnként megnevettető produkciót lehet rendezni.

A sztorit mindenki ismeri: a szereplők saját érzelmeik és az intrikák hálójában vergődve a szerelemtől a megszállott féltékenységig, a másiktól való rettegésig jutnak el. Adott Othello (Györgyjakab András), egy irigyelt idegen, akit látszólag befogadnak, de mégsem; Desdemona (Györgyjakab Enikő), naiv szerelmese, aki nem lát, nem hall, igyekszik mindenben megfelelni választottjának, nem akarja tudomásul venni azt, hogy a rajta és a férfin kívül létező Valóság számtalanszor beavatkozik kapcsolatába. Pedig kizökkenti, megzavarja egy kívülálló személy belépése, a fizikai környezet megváltozása vagy akár egy zenefoszlány is.

A sepsiszentgyörgyi M Studio Shakespeare-feldolgozása különösebb interpretációs önmegtartóztatás nélkül, nagyon merészen nyúlt az eredeti darabhoz. Valósággal tobzódhatunk a meghökkentő, túlzásra építő elemekben, legyen szó a díszletről, koreográfiáról, a színészi játék stílusáról. A produkció a burleszk jegyében született, és csak úgy kapkodjuk a fejünket, annyi minden történik az alig több mint egy órás előadáson. Villogó gépek, rikítópiros háttér, rikoltozva áriázó Othello, egymást állandóan túllicitáló és veszekedő három Jágó, viháncoló, hiperaktív Desdemona, virtuóz esetlenség a táncparketten.

Mihaela Marin
Othello és Desdemona karaktere is erősen sztereotipizált: Othello voltaképpen egy már-már feketepákói celeb, aki nem is biztos, hogy megérdemli a megbecsülést; nem beszél túl sokat, inkább a fogsorát villogtatja, meg azt, amivel be is vágódik Desdemonánál: egy egzotikus, idegen, izgalmas kultúra képviselőjének látszik. Az elvárásoknak megfelelően harsány zenével, barbár tánccal és többkilós ékszerekkel varázsolja el választottját. Desdemona egy kicsit „bridzsitdzsonzosra” veszi a figurát, úgy készül randira, mintha a világ sorsa múlna egy ruha vállpántján. Ő az egzotikumra „ráizguló” fehér nő sztereotípiáját testesíti meg, nagyon akarja ezt a kapcsolatot, de mintha nem is igazán tudná, hogy miért. Ez az immanens irracionalitás – amely végül felismertté, tudatossá lesz – vonja burokba a női főszereplőt, az őt ért benyomások, interakciók felszínén sodródik tétován, és csak a kétségbeesés zökkenti majd ki ebből az önfeledt állapotból.

Az előadás során viszonylag gyorsan váltakoznak a dinamikus mozgásszínházi és a statikusabb párbeszédes jelenetek. Az epizódok szétválasztásában és alaphangulatuk meghatározásában kulcsfontosságú szerepe van a zenegépnek: ki- és bekapcsolják a szereplők, szól belőle diszkó, etno, blues, a tetején külön rejtekhely van a cigarettának.

A jelenetek tónusa pedig egyre sötétül, egyre kevésbé találjuk viccesnek nézőként is ezt a szappanoperának vagy éppen Való Világ-epizódnak induló, ám egyre bizarrabbá váló történetet. Desdemona az elején majomszeretettel csüng választottján, Othello a barátnőjét ajándékkal elhalmozó nagymenőt játssza – igazán antipatikusak és komikusak ott ketten. Például a „matractánc” egy jól megkomponált, különálló, komikus epizód, amelyet, ahogy kell, felvezetnek maguk a mellékszereplők is; itt a főszereplők voltaképpen pankrátorok a nézőtér amfiteátrumában, szurkolunk nekik, hogy összejöjjön végre, és nevetünk rajtuk, ha (f)elbuknak.


A párnás jelenet ezzel szemben abszurd és félelmetes. Desdemonát lassan kiszorítják a térből a nagy, fehér párnák, csak gyűlnek, gyűlnek, mikor már azt hinnénk, nincs, nem lehet több belőlük, a többi szereplő mintha csak akkor jönne igazán bele, és egyre csak hordják a borzalmas, poros párnákat.

Jágó (Dávid A. Péter, Nagy Attila, Szekrényes László), az igazi, aki hárman van, nemcsak Desdemonát zavarja meg, zökkenti ki világából. Nézzzük és nem értjük őt, mert ő sem érti magát, hiába ismételgeti, hogy „én vagyok Jágó”, ez inkább csak az ellenség megtévesztésére szolgáló elterelő hadművelet. A Jágók külön-külön nevetségesek, esendőek, összekapaszkodva azonban mintha kígyószerű gonosz lénnyé válnának. Együtt maradni sem bírnak, ezért ismét egymás ellen fordulnak, marakodnak, aztán ismét összeállnak – így hullámzik negatív energiájuk Othello és Desdemona felé, néha erősebben, néha gyengébben. Jágó a háromfejű kígyó az Ádám-Éva történetben, azzal a különbséggel, hogy nem a nőre, hanem inkább a férfira hajt, és végül őt buktatja el, viszi bűnbe.

Mihaela Marin
Desdemona végül magára eszmél, próbálkozik fordítani a dolgok menetén, elszállnak az illúziói, a végén már csak túlélni szeretne. Hőn szeretett Othellója, egzotikus szeretője egy szörnyeteggé vált. Desdemona tesz még néhány tétova kísérletet, hátha visszaváltoztatható fekete herceggé fehér lovon. Aztán csak a párnák puffogása hallatszik.

Mikor már azt hinnénk, kész, vége, érvényesül a papírforma, Desdemona halott, mehetünk haza, gyors egymásutánban két csavar is jön a Mihai Măniuţiu rendezte előadásban. De ezeket nem árulhatjuk el, hiszen remélhetőleg még sokszor fogja játszani a sepsiszentgyörgyi csapat ezt az Othellot, ha nem is ebben az évadban.

© Mihaela Marin

» Korábbi cikkek