HAMLET

Sipos Zoltán

SISAK OPEN STAGE

Utcaszínházi fesztivál Horvátországban

[2006. Jul. 10.]

Kiadós adag alkotótábor megspékelve egy kevés diákszínjátszó-fesztivállal, némi cserkésztábor-hangulattal, elég sok alkohollal és bábeli zűrzavarral, ami a beszélt nyelveket illeti.

Nem lehet valami könnyű dolga annak, akinek látványos turisztikai albumot kell készítenie a horvátországi Sisakról: a Zágrábtól nem messze lévő, 45 ezres ipari városka egyik nevezetessége, hogy három folyó, a Kupa, a Sava és az Odra találkozásánál fekszik; a másik egy 1593-as csata, amikor sikerült elverni a port az addig legyőzhetetlennek hitt török seregen.

Azonban a dicső idők régen elmúltak: a törökök ma legfennebb turistákként látogatnak el ide, a várban jobb híján esküvőket szerveznek a helyiek. A gazdasági kilátások nem valami rózsásak: a máris 20%-os munkanélküliséggel küszködő városka legnagyobb munkaadója egy kőolaj-finomító, melyet azonban bezárás fenyeget. A városlakók relatív szegénysége azonban

nem látszik a központon:

mindenütt németes pedantériával kimeszelt házak, a kertekben-ablakpárkányokon virágok és valamiért a szemét is mindig a kukában landol.

A Daska Teatar "lelke", Nebojša Borojević, vagyis Borko

Ha a „külvárost” nem számítjuk, Sisakban mindössze négy utcát járhat végig a turista: robogókkal süvítő kamaszok, középkorú, kávéházak teraszain fecsegő helyiek. A nonkonformizmus csúcsa, ha valamelyik aranyifjú kipörgeti BMW-je kerekeit, miután a piacról hazafele tartó öreg néni miatt lassított. Ha a szombaton obligát diszkót nem számoljuk, akkor egyetlen moziból meg egy kis, amatőr színjátszó társulatból áll a város kulturális élete.

Egy gyors kitérő: a volt Jugoszlávia tagállamaiban virágzik a román manele megfelelője. Szuggesztíven turbofolk-nak nevezik ezt a szerb népzenéből diszkósított műfajt. Érdekesség, hogy míg néhány éve komoly veszélynek tette ki magát az a horvát fiatal, aki turbofolkot hallgatott, mára már jellemzően a legsovénebb horvátok kedvence ez a szerb import-zene. A Daska Teatar amatőr színjátszó műhellyel kapcsolatban álló baráti kör – melynek tagjai

elutasítóan fintorodnak, ha a turbofolk kerül szóba

– a sisaki punnyadást szeretné felpezsdíteni. Csinálni szeretnének valamit, bármit, ami nem flasterolással, autók tuningolásával és diszkóba járással kapcsolatos. Közülük a legtöbben azonban a közeli Zágrábban látják jövőjüket, egyesek már a középiskolát is ott végzik.

Utcai felvonulás síppal-dobbal, gólyalábon A Daska Teatar (magyarul, szabadon: Deszka Színház) egyébként komoly múlttal büszkélkedhet: a ´80-as években nagy sikereket arattak külföldi fesztiválokon a Daniil Kharns nevével fémjelzett orosz Oberiu-csoport drámáival. Nem csoda, ha az Oberiu név nem ismerős: a Ionescót és Beckettet megelőző, poszt-futurista szerzőkből álló kis csoport íróit a sztálini terror idején kivégezték, mielőtt abszurd színműveik a Szovjetunió határain túl ismertek lehettek volna.

A Daska Teatar egyik alapítója, Nebojša Borojević színész kezdeményezésére négy éve jött létre a Sisak Open Stage (SOS) színházi fesztivál; a kezdetben egynapos rendezvény idén június 23-július 2. közt zajlott, tehát tíz naposra nyúlt. Idén volt az első alkalom, amikor külföldi önkénteseket is meghívtak segédkezni a fesztivál szervezésében. A nemzetközi önkéntes-toborzó szervezetek honlapján meghirdetett lehetőség

11 önkéntest vonzott a világ 7 országából,

Dél-Koreától Argentínáig (a cikk szerzője volt az egyik közülük). Az önkénteseknek maguknak kellett előteremteniük az útiköltségeiket, illetve zsebpénzüket, minden mást – a szállást, étkeztetést, illetve egy kirándulást a szervezők álltak. Mindezért cserébe szórólapokat, illetve plakátokat kellett osztogatni/ragasztani, illetve a színpadi díszletek, felszerelések ide-oda cipelésében kellett segédkezni.

Pitsicato Brass Band

Mindez persze kicsit másképp működött a gyakorlatban: az önkéntesek ha épp nem 30 kilós színpadi eszközök súlya alatt görnyedtek (ez előfordult, de hálistennek nem naponta), a fesztivál keretein belül működő számos workshop egyikében múlathatták az időt. A PR-feladatok teljesítése sem bizonyult rossz mulatságnak: este, meglehetősen nagy feltűnést keltő felvonulásokon például fejetlen ember-kosztümben lehetett népszerűsíteni az SOS-t. Már a megnyitón sejteni lehetett, hogy az a fesztivál szervezői

nem sokat adnak az üres formaságokra:

a megnyitóra egy hajón került sor, családias hangulatban, szervezők és meghívottak körében. Mivel színpad nem volt, a mindenki által egyszerűen csak Borkóként ismert Borojević stílszerűen egy deszkapallóra állt, úgy konferált. Ezután szavalatok következtek horvát nyelven – a színészek persze nem sokáig bírták az ünnepélyes pózt és mindenki nagy derültségére a világirodalomból sebtében válogatott verssorokkal, rögtönzésekkel kezdték cukkolni egymást.

Mindezt a fesztivál messze legnagyobb bulija követte: miután a rendőrség pár óra balkáni zene-őrület után lefújta a koncertet, a Pitsicato Brass Band kikapcsolta az erősítőket és a csípőjét hisztérikusan lóbáló közönség sorai közt folytatta a zenélést. A rózsaszínbe öltözött makedón cigányok búcsúzóul játszottak egy kis Goran Bregovićot, rezdületlen arccal besegítettek egy spontán leánykérésben, majd a szervezők diszkrét kacsintással szóltak néhány bennfentes bulizónak, hogy érdemes lesz benézni a Daska Teatar pincéjébe egy kis „after party”-ra.

Itt aztán végképp elszabadult a pokol, vagyishogy kifulladásig folyt tovább az „Oriental and Wedding Extra Balkan Music from the Heart” fantázianevű produkció: a bulizók tomboltak, a pince alacsony plafonjáról pedig izzadtság csöpögött valósággal,

olyan tempót diktált a fáradhatatlan rezesbanda.

Másnap a Drama Studio Echo amatőr színjátszócsoport Biljana Srbljanović kortárs szerb drámaíró Igre u pijesku (A homokozó) című darabját játszotta; a produkcióval 2005-ben megnyerték az év legjobb amatőr előadása címet. A darab homokozóban papás-mamást játszó gyerekek révén tart görbe tükröt a „felnőttek világa” elé. Bár az előadás horvát nyelven folyt, fordítás nélkül, a horvátul nem tudók is sejthették, hogy kegyetlen igazságok hangzanak el az ártatlan játszadozás közben. A darab nyersességét csak fokozta, hogy egy lepusztult, vakolatlan kultúrházban, primitív (vagyis túl erős) színpadi világításban játszottak a színészek.

Drama Studio Echo: Igre u pijesku

A Kam Hram nevű társulat break-dance elemekkel fűszerezett akrobatikus mutatványokból álló, Tri vezujuče sile (Három összetartozó erény) című előadással szerepelt: a produkciót némi védikus filozófiával megspékelve tálalták, ezt azonban nem sikerült ötvözni a lépten-nyomon előbukkanó gegekkel, poénokkal, így a hatás

meglehetősen eklektikusra sikeredett.

Nino Kasupovicz bosnyák inter-media művész meglehetősen peches volt: többszöri halasztás után a szervezők lefújták a performanszát mondván, hogy a sisaki közönség nincsen felkészülve arra a látványra, amint a művész vért vesz saját magától. Nino azonban nem csüggedt: tetemes mennyiségű vodka, rakija és palinkovic megivására változtatta fellépését, ezt a produkciót pedig már senki nem akadályozta az esti spontán összejövetelen.

Kam Hram: Tri vezujuče sile

A zágrábi Teatar EXIT volt az egyedüli hivatásos horvát társulat, melynek előadásai láthatók voltak a fesztiválon: az első az I drvo je bilo sretno (És a fa boldog volt) című gyermekelőadás, mely egy gyermek cseperedését és felnőttkorát mutatja be egy almafa szemszögéből. A szaxofonosokból összeálló, hajladozó és muzsikáló „fa” először csak almáit, majd ágait, sőt végül törzsét is feláldozza a gyermek boldogulásáért.

A nagyrészt jegyeladásokból élő Teatar EXIT egy nagy közönségsikernek örvendő előadását is elhozta. A Plaza (Strand) minimális színpadi eszközökkel, pusztán színészi játékra alapozva mutat be néhány, strandokon megforduló jellegzetes figurát - például plázacicákat, vadászó hímeket, vidéki családot, meleg párt.

A meglehetősen vaskos poénok,

illetve a helyzetkomikum révén ez az egyedüli előadás, ahol a nyelvtől teljes egészében el lehetett vonatkoztatni, és így azt a horvátul nem tudó maroknyi önkéntes is maradéktalanul élvezhette.

Exit Teatar: Plaza
Ugyanez nem érvényes a fesztivál legnagyobb eseményeként beharangozott Calderon de la Barca-darabra: a Veliki svjetski teatar (A nagy világszínház) hosszú monológjaival érthetetlen volt. Előadás után azzal szórakoztak az önkéntesek, hogy a látvány alapján próbálták megtippelni, miről is szólhatott a darab, sajnos nem sok sikerrel. A Jasmin Novljaković által rendezett Veliki svjetski teatar egyébként a professzionális színjátszás kezdetét jelenti Sisakban, a tervek szerint ugyanis színház alakul a városkában.

Az SOS-t rendszeresen látogató maroknyi nézőt tekintve jó kérdés, hogy van-e értelme egy professzionális társulatnak egy ennyire kis településen. A médiavisszang is csekély volt: a megnyitón kívül jószerével nem lehetett televízió-kamerát vagy sajtófotóst látni, sajtóakkreditációkat nem osztogattak, színházkritikus részvételéről nem tudnak a szervezők, és mindössze egyetlen, nyúlfarknyi cikkecskét sikerült felfedezni a fesztiválról egy zágrábi újságban. A továbbra is amatőr produkciókban utazó Daska azonban

mindenképp jól kihasználatja

a profi társulat nyújtotta előnyöket, vagyis a színpadi technikát, illetve személyzetet – magyarázta a Daska Teatar lelkének számító, örökké huncutul mosolygó Borko.

Veliki svjetski teatar
A fesztiválon talán a naponta műsorra tűzött gyermekelőadásoknak, illetve a minden este megszervezett felvonulásnak volt a legnagyobb sikere: a szervezők az önkéntesekkel és mindenki más vállalkozó kedvű fiatallal különféle jelmezekbe öltöztek, majd tam-tam dobokon dobolva, zsonglőr-mutatványokkal végigvonultak a Kupra partján levő kávéházak előtt, ahol a város fiataljai múlatják rendszerint az időt.

A legnagyobb színházi élményt talán a lengyel Cinema Teatar társulat Mialem taki sen (Álmodtam) produkciója nyújtotta: a színpadon néhány, mintha René Magritte festményeiből előlépett keménykalapos, szótlan férfi eljátszott valamit, ami talán egy cselekménynek a csírája lehet – a különös történet-morzsák

szürreális asszociációkra buzdították a nézőket.

Az SOS utolsó néhány napjára a program annyira megkavarodott, hogy a fesztivál elején összeállított műsorfüzet már tájékoztató jelleggel is alig bírt – előfordult, hogy maguk a szervezők sem tudták, milyen előadás lesz aznap, illetve mikor és hol kezdődik.

Esti zsonglőrködés
Ez azonban sem a szervezőket, sem pedig a fesztivál-látogatókat nem zavarta, hiszen a hangsúly ekkor már inkább a workshopokra helyeződött: a színjátszó műhelyben délelőttönként például a különféle színészi technikákkal ismerkedhettek meg az érdeklődők.

Délután viszont ugyanez a workshop rövidfilmeket forgatott félelmetes iramban: előfordult, hogy naponta elkészült egy Daniil Harns-írásból inspirálódott rövidfilm, és aki akarta, bármilyen helyzetben kipróbálhatta magát a statisztálástól kezdve rendezéssel és vágással bezárólag.

Emellett jógázni is lehetett,

meg utcai színházi technikákkal, akrobata-mutatványokkal, zsonglőrködéssel és tam-tam dobon való zenéléssel is megismerkedhetett gyakorlatilag bárki. Volt még egy be nem tervezett, spontánul alakult rajzkör is, ami aztán színpadi maszk-készítéssé fajult. Ennek hasznát vette a társaság a „nagy” záróelőadás során: utolsó nap ugyanis minden workshopnak be kellett mutatnia valamilyen kis produkciót. Ezekből állt össze a búcsúelőadás, melynek a főpróbáját (jellemzően) akkor tartották, amikor az előadás hivatalosan meghirdetett kezdetére érkező nézők már rég kinn toporogtak a folyosón.

Mindent összevetve a SOS fesztivált úgy kell elképzelni, mint egy alkotótábort, ahol műhelymunka folyik amatőrökkel, mindezt fűszerezi egy kevés diákszínjátszó-fesztivál, némi cserkésztábor-hangulat, elég sok alkohol és bábeli zűrzavar, ami a beszélt nyelveket illeti.

Fotók: daskateatar.com

» Korábbi cikkek