HAMLET

-

A KULISSZÁK MÖGÖTT

Beszélgetés Kerezsy Imola súgóval, ügyelővel

[2012. Jan. 30.]

Caragiale-év van idén: a mai napon ünnepeljük, hogy 160 éve megszületett Ion Luca Caragiale, és idén van halálának 100 éves évfordulója is. Sokan nem tudják, de pályája kezdetén súgóként dolgozott... [műhely]

A súgókat ritkán kapják mikrofonvégre. Mi most megragadtuk az alkalmat, hogy a kolozsvári színház ügyelőjét és súgóját, Kerezsy Imolát a pályájáról, annak örömeiről és nehézségeiről kérdezzük.

- Mikor, miért választottad a színházat? Hogyan kezdődött ez a szerelem?

- Szatmáron kezdődött. Gyerekkorom óta járok színházba. Rengeteg szavalóversenyen vettem részt, egyet se nyertem meg, de ott voltam az elsők között. A szatmári színészek zsűriztek, köztük Parászka Miklós rendező is, aki a magyartanárommal egy Dsida-műsort is összehozott, és én abban tizenhárom évesen benne lehettem. A színház választott engem, azt hiszem. Tizennyolc évesen, egy sikertelen felvételi után – színire felvételiztem, nem is tudom, mit akartam ott – Parászka megkeresett, hogy van egy állása számomra. Ha én is úgy akarom, felvesz súgónak a szatmári színházhoz. És én akartam. Akkor kezdődött el minden.

- Ám egyszer csak eljöttél Szatmárról.

- Tizennégy év után. Mert meguntam, mert kinőttem, mert egy idő után semmiről sem szólt nekem az a színház. Magammal sem voltam jóban akkoriban, úgy éreztem magam harminc évesen, mint egy kiégett hatvanéves nyugdíjas. Szükségem volt a változásra. Színészbarátaim szóltak, hogy súgót keresnek a kolozsvári színházba. Nem sokat gondolkoztam. Régi álmom valósult meg azzal, hogy idekerültem.

- Könnyű volt a váltás?

Kerezsy Imola- Az elején sokat búslakodtam. Engem minden Szatmárhoz kötött, és egyszer csak itt voltam Kolozsváron. De nem tartott sokáig ez a szomorkodás, mert hirtelen rengeteg dolgom lett, fél év után már ügyelői munkákkal is megbíztak, szinte a színházban éltem. Akkor jött egy nagy gödör, amibe sikerült beleesnem. Kicsit elegem lett a színházból, váltani akartam ismét, de rá kellett jönnöm, hogy nem értek semmi máshoz.

- Mi történt?

- Nem volt magánéletem. Megijedtem. Egy olyan életet láttam magam előtt, amibe nem fér bele semmi más, csak a színház. Olyan volt ez a felismerés, mint egy szerelmi csalódás, kiszerettem belőle, pedig azt hittem, ez velem soha nem történhet meg. Bennem változott meg valami.

- Segített valaki kilábalni ebből?

- Barátok, a szerelem, de leginkább én kellettem hozzá. A legnagyobb csatát magammal vívtam. Sokat segített az is, hogy beiratkoztam az egyetemre, mert ez egy új utat nyitott számomra a színház felé.

- Mit tanulsz?

- Színháztudomány szakon tanulok Kolozsváron. Amikor a diáktársaim születtek, húsz éve, én már épp elvállaltam első színházi munkám. De sokszor sikerül elfelejtenem ezt a különbséget. Megpróbálok alkalmazkodni a helyzethez, és akkor én is húszéves vagyok. Ez nagyon jó.

- Mi leszel, ha sikerül befejezned?

- Lehet, hogy  maradok az, ami eddig is voltam. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy nem lesz erőm végigmenni ezen az úton. Munka mellett bejárok az egyetemre is, megpróbálok minél több órán részt venni, de nem mindig sikerül. A szessziókkal is meg kell barátkoznom valahogy, mert már húsz éve, hogy utoljára vizsgáztam.

- Tudtad, hogy az egyetemmel együtt jár a vizsgázás is, hogy nehéz lesz. Miért kezdtél mégis bele?

- Ezen én is sokat gondolkoztam. Azt hiszem, magamnak szeretnék bizonyítani. Tizennyolc évesen nem volt lehetőségem egyetemistának lenni, de most van, és élni szeretnék ezzel. Csak néha elfogyok a nagy akarásban.

- Előnyként vagy hátrányként éled meg az egyetemen a színházi múltadat?

- Előny azért, mert tudom, hogyan működik a színház, hátrány azért, mert nem tudok teljesen elhatárolódni ettől a ténytől, mert nem tudok pártatlan maradni egy előadás nézése közben, hiszen legtöbb esetben én is részese vagyok. Hátrány még, hogy a legtöbb tanár ismer, ezért talán az elvárásaik is nagyobbak velem szemben. Az évfolyamtársaim pedig... nem tudom, talán ők is többet látnak bennem, de sokat kell még tanulnom, hogy mindenkinek eleget tegyek.

- Mintha sosem lennél elégedett magaddal… Mesélj egy olyan helyzetről, amelyben nagy nyomás alatt voltál, de saját értékelésed szerint jól megálltad a helyed!

- Konkrét helyzetet nem szeretnék kiemelni, mert ezzel olyan titkokat árulnék el, ami nem feltétlenül tartozik a publikumra. Állandóan nyomás alatt vagyunk mi, akik a kulisszák mögött dolgozunk. Mindig akadnak konfliktusok, amiket az ember megpróbál kezelni. Már egy próbafolyamat elején kiderül, milyen helyzeteket kell majd megoldani, és folyamatos készenlétben kell lenni a semmiből kialakuló konfliktusok kezelésére. Ha ezeket megoldom, elégedett vagyok magammal, de nem mindig sikerül, mert minden színész más, minden rendező más és minden próbafolyamat más. A kiszolgáló személyzethez tartozom színházon belül, és a célom, hogy láthatatlanul segítsem a színész munkáját, mert a színpadra kilépve ő, a színész a legfontosabb, mert a közönség miatta jön színházba.

- Mit csinálsz jól ?

- Hát… talán: nem vagyok lekezelő, jelenlétem nem vált ki félelemet vagy bizonytalanságot, nem hangoskodom a munkatársaimmal. Elfogadom azt a tényt, hogy hibázni emberi dolog, ezért a második esély lehetőségét mindig megadom.

- Írd le egy konfliktusod egy kollégáddal, és azt is, hogy miképpen kezelted a helyzetet!

- Egyik  előadás alkalmával a kellékes hívásomra nem jelent meg a színpadon, ami azt eredményezte, hogy késtünk a változással, ekkor én elvesztettem az önuralmam, és csúnyán leordítottam, még káromkodtam is. Akkor még kezdő ügyelőnek számítottam. Később bocsánatot kértem, megbeszéltük a történteket, és azóta feszültségmentes a kapcsolatunk.

- Van olyan helyzetet, amire nem vagy büszke?

- Szatmáron történt. Egy átbulizott éjszaka után kicsit másnaposan mentem egy délelőtti előadásra, és munka közben elaludtam. Azóta kerülöm a hajnalig tartó bulizásokat, főleg előadás vagy próba előtti napokon.

- Nemrég mutatták be a Hedda Gablert, amiben ügyelőként és súgóként is dolgoztál. Mit mesélnél nekünk erről a munkafolyamatról?

- Izgalommal vártam, hogy elkezdődjön a próbafolyamat. Elsősorban Andrei Şerban miatt. Benne volt a levegőben, hogy ebből csak valami jó sülhet ki. Nagyon jó érzés felkészült rendezővel dolgozni, ettől a tudattól valahogy mindenki a lehető legjobbat hozza ki magából. A kellékesünk, Molnár Tibike fogalmazta meg nagyon szépen a vele való munkát: elkezdtünk építeni egy házat, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már a tetőnél tartunk, és hamarosan elkészülünk. Én pedig azt éreztem, hogy visszatértem a színházba. Szép és nehéz munkafolyamat volt. Az eredményt pedig mindenki megnézheti. Nem fog csalódni.

- Sikerből vagy kudarcból volt több a pályafutásod során?

- Mindent összevetve sikerből volt több. Tulajdonképpen szerencsés embernek tartom magam, rengeteg tehetséges színésszel és rendezővel volt alkalmam együtt dolgozni, azt is mondhatnám, hogy a színházban nőttem fel. A kudarcok... azokat mindenki nehezen éli meg, de nélkülük unalmasabb lenne az életünk. Általuk magamat ismertem meg jobban; kudarcok nélkül nem lennék az, aki ma vagyok.

- A vizsgákkal hogy állsz?

- Sehogy. Majd a pótszesszión...

» Korábbi cikkek