HAMLET

H.R., S.Z.

TALÁLKOZÁS ANDREI ŞERBANNAL

Ismét az alagsorban szeretne dolgozni, hogy felfedezze, ami őszinte és igaz

[2005. Jun. 15.]

„(...) az állandó kérdezés számít, a nyugtalanság, keresés. Minden válasz halált hoz.” – vallja a rendező.

Andrei Şerban Amerikában élő, neves román rendező az Ecumest Alapítvány meghívására látogatott Romániába egy színésztréningre, illetve több közönségtalálkozóra.

Kolozsváron a Nemzeti Színház művészei és a Színművészeti Tanszék diákjai számára tartott tíznapos workshopot. Ez idő alatt kétszer is találkozott a nagyközönséggel: a Tranzit házban részleteket olvasott fel készülő önéletrajzából, mely év vége fele jelenik meg a Polirom könyvkiadónál, illetve egy másik alkalommal levetítette a Metropolitan Operában bemutatott előadását (Gounod: Faustus)

Nagyon sokan voltak kíváncsiak a neves rendezőre: fiatalok és idősek egyaránt elmentek a Tranzit házba. Andrei Şerban ingerült volt, mert egy technikai malőr miatt nem beszélhetett mikrofonba, majd az is zavarta, hogy egyesek állva szeretnék végighallgatni felolvasását.

Körülbelül egy óra alatt olvasta fel önéletrajzának azt a fejezetét, melyben Peter Brookkal való találkozását meséli el, majd azt a Párizsban és Iránban töltött évet, amikor Brook létrehozta a Nemzetközi Színházi Kutatóközpontot. Ez az egy év megváltoztatta az életemet – vallotta Andrei Şerban, aki maga is követte mesterét, néhány más színésszel, táncossal, zenésszel és rendezővel együtt.

A felolvasott részlet nagyon izgalmas volt, Şerbanról pedig kiderült, hogy remek tollforgató, jó érzékkel fűszerezi a színháztörténeti kuriózumokat humoros pillanatok felelevenítésével.

A közönség is szívesen elmondta neki meglátásait a felolvasott résszel kapcsolatosan – a rendező elsődleges célja ugyanis az volt a közönségtalálkozón, hogy megtapasztalja a készülő könyv fogadtatását.

Találunk egy remek (de hosszú) beszélgetést az Obeservatorul Cultural oldalain (a megjelenés időpontja: 13.6.2005). Ennek fordítását osszuk meg olvasóinkkal.

Andrei Şerban úr, igaz-e az, hogy Mona Muscă, a jelenlegi kulturális tárca vezetője felajánlotta önnek, hogy vegye át a Bukaresti Nemzeti Színház irányítását?

– Felhívott New Yorkban, rögtön azután, hogy kinevezték és Săraru lemondott. Felajánlotta, hogy legyek a Nemzeti igazgatója. Akkor, januárban, még nem tudta pontosan, melyek a jogi előírások.

Amikor ezt felajánlotta, két aberráns feltételem volt. Az egyik az, hogy ezt a Ceauşescu gusztusa szerint épült, szellemtelen épületet lebombázzák, hogy én a romjain dolgozhassak, vagy pedig építsék újra a régi Nemzeti színházat és állítsák vissza az akkori hangulatot. Azt is mondtam neki, hogy egy más társulattal szeretnék dolgozni.

Andrei Şerban Egy teljesen más társulattal?

– Teljesen. Hogy az Új Nemzeti Színház lehessen. Hogy azt hívjak meg a társulatba, akit akarok, hogy nulláról újraépíthessem az egészet. Mona Muscă udvariasan így válaszolt: hagyja, hogy csapatommal végiggondoljuk. Pár nap múlva újból jelentkezett és azt mondta, hogy azokkal a feltételekkel, melyeket állítottam, nagyon nehéz lesz. Tulajdonképpen lehetetlen.

Meg hogy vannak törvények, melyeket be kell tartani. Gondolkozzak azon, hogy elfogadom-e a versenyvizsgán való megmérettetést. Természetesen ez a legkevésbé sem érdekelt. Aberráció egy versenyvizsga ezért a székért, főleg akkor, amikor három éven keresztül megmutattam, mire vagyok képes a Nemzeti Színháznál.

A miniszter asszony a jogszabályokra hivatkozott: minden állást versenyvizsgán kell betölteni.

– A miniszter asszony a jogszabályokra hivatkozott... találkoztunk amikor Bukarestbe érkeztem, fantasztikus estét töltöttünk együtt. Úgy nőként, mint intellektusként csodálom. Azon az estén viccelődni próbáltam törvénytisztelete kapcsán, amihez ő foggal-körömmel ragaszkodik. Ezt én nem értem. A törvény a PSD-kormányzat idején született.

Ő betartja a PSD törvényeit? Felfoghatatlan. A törvényeket újra lehet fogalmazni, el lehet tekinteni tőlük. Egyfajta állandó „tánc” van a jogszabályok körül, amihez a politikusok jobban értenek, mint bárki más. Csodálkozom, hogy egy annyira intelligens és fantáziadús személyiség, mint Mona Muscă ragaszkodik a törvény betartásának elméletéhez.

Nagyon örülök, hogy Caramitrut választották erre a posztra. Meggyőződésem, hogy mindenki közül ő a leginkább képes arra, hogy megváltoztasson valamit, már ha meg lehet változtatni ebben az intézményben bármit. Ez az intézmény számomra halott.

Hogyha nem lett volna versenyvizsga és Muscă asszony talált volna egy módot arra, hogy kinevezze a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatójává, elfogadta volna?

– Hogyha módot talált volna arra is, hogy lebombázza az épületet és egy új Nemzeti Színházat adjon nekem, igen, elfogadtam volna.

Ion Caramitru az Observator Culturalnak adott interjújában elmondta, hogy azt szeretné, ha rendezne a Nemzeti Színház színpadán, és tárt ajtók várják ott. Elfogadja Caramitru meghívását?

– Beszéltem vele. Felajánlotta, hogy akkor és azt vihetek színre, amit akarok. Mást is felajánlott: hogy hozzak létre egy kísérleti központot az intézmény keretein belül. Azt mondtam neki, hogy minden nyáron eljöhetnék Romániába dolgozni, mivel ekkor nincsenek oktatói kötelezettségeim a Columbia Egyetemen.

Nemzetközi szerződéseim pedig általában télen vagy tavasszal vannak. Nyáron szabadabb vagyok. El tudnám kötelezni magam és a következő három évben egy kutatóközpontot csinálhatnék fiatal színészekkel, rendezőkkel. Egyfajta iskolát, ami nem létezik Romániában. Egy teljesen más irányú és szellemiségű iskolát.

Egy rendkívüli találkozón vehettem részt a Színművészeti Intézetben múlt héten. Abban az örömben lehetett részem, hogy az összes tagozat diákjaival találkoztam. Ezt szeretném a leginkább csinálni: a fiatalokkal dolgozni.

Megállapodás is született, ami ezt a kísérleti központot illeti?

– Nem. Ehhez a miniszternek létre kell hoznia ezt a központot. Nem tudom, hogy át lehet-e evickélni a végtelen bürokrácián, ami még mindig létezik. De egy ilyen központ valóban érdekel.

Előfordulhat, hogy egy előadást is rendezzen a Nemzetiben?

– Lehetséges. Ez egyfajta szerencsés egybeesés. 2006 januárjától, a Columbia Egyetem második félévétől öt hónap szünetem van. Szabad vagyok, és egyelőre egyetlen szerződésem sincsen aláírva. Ez egy jó lehetőség lenne. Annyira gyakran ajánlották fel, hogy jöjjek rendezni Romániába – minden alkalommal igent mondtam, aztán egyetlen szerződés sem lett aláírva. Míg nem látom a szerződést, nem ígérem meg, hogy eljövök.

Felmerült egy bizonyos előadás?

– Caramitru szabad kezet adott nekem. Azt csinálok, amit akarok. Ennek örülök. A probléma az, hogy hol fogok dolgozni: nagyon nehezemre esik bemenni abba az épületbe, valamilyen fóbiám lehet. Szeretném ha találnánk egy sátrat valahol kívül, zöldövezetben.

De először szeretném, ha elfogadnák a pénzügyi feltételeim, melyek a Romániában megszokottnál sokkal magasabb szinten mozognak. Ezeket a feltételeket szabom a világ minden táján és elég ajándékot adtam már Romániának. Három évig 100 dollárért dolgoztam a Nemzeti Színház igazgatójaként. Azt hiszem, ebből elég.

Száz dollár, más semmi?

– Nem.

Az Antik Trilógiáért sem kapott semmit pluszba?

– Nem. A repülőjegyeimet is magam fizettem, ha Romániába utaztam.

Hogyhogy? Ez lehetetlen.

– Így volt. A szolgálati kocsim benzinköltségét is nekem számlázták. A telefonszámlákat, faxokat is.

És kifizette azokat?

– Nem.

Igaz, hogy Dinu Săraru volt igazgató felajánlotta önnek, hogy vigye színre az Apus de soare-t?

– Igen. De gyávaságból nem közvetlenül keresett meg. Az egyik keresztfia, a Nemzeti színésze keresett meg telefonon az ajánlattal. Azt is elmondta, hogy Costel Constantin lesz a főszereplő. Azt válaszoltam: az uralkodó alacsony volt, Costel Constantin magas. A válasz: erre is gondoltunk, Costel majd sokat fog széken ülni.

Úgy gondolom, pofátlanság a volt igazgató részéről egy ilyen ajánlattal jönni. A szereposztás is meg volt már határozva. Mi lett volna Andrei Şerban szerepe? Talán én találtam volna ki a jelmezeket és kellékeket. (...) A Trilógia büdzséje az Apus de Soare költségvetésének egyharmada.

Egy interjúban azt mondta, hogy gyűlöli a patriotizmust. Ez mit jelent?

– Lehet hogy nem fogalmaztam pontosan. De az, hogy büszkélkednünk kell azzal, hogy egy bizonyos helyen születtünk, úgy gondolom, eléggé tragikus dolgokhoz vezetett már a történelem során. Háborúkat, nézeteltéréseket okozott. Van valami nagyon provinciális ebben. Számomra, aki sok helyen élt a világban, sokkal bölcsebb azon reflektálni, hogy miért születtem erre a világra, miért vagyok itt.

Természetesen van tisztelet bennem amiatt, hogy ebben az országban születtem, de hogy azt mondjam, hogy a patriotizmus nemesít... Mit nemesít? A patriotizmus különbségeket szít tulajdonképpen: senki nem olyan mint a mieink, mi vagyunk a leg...

Nagyon sokat van jelen Romániában, de nem a színházakban, hanem a fiatalokkal való munka-találkozókon...

– Különös. Andrei Pleşu mondta – és nagyon meghatódtam ettől – hogy csodálja azt a makacsságomat, amivel vissza-visszatérek Romániába. A kommunizmusban ezt nem engedték meg nekem. Nagyon sokszor akartam, de azt mondták: ha egyszer elmentél, többet nem jöhetsz vissza dolgozni. A kommunizmus után úgy láttam, hogy a Nemzeti bejáratánál nagyon szépen illatoznak a virágok, amit a tiszteletemre ültettek.

De három év után inkább a trágya bűzlött, amit a földre hintettek, hogy a virágok nőhessenek. A Nemzetiben nagyot csalódtam. Amikor 1995-ben visszatértem hogy színre vigyem az Ödipuszt és amit nagyon, nagyon rosszul fogadott a román sajtó, újra csalódnom kellett. (Enescu operájáról van szó – szerk. megj.)

Ott vannak az előadásokra való ígéretek, melyek minden alkalommal zugba dőlnek – egyetlen ígéret sem vált valósággá eddig. Én azt mondom: írjunk szerződést. És senki nem hajlandó erre, mondván, hogy túl sokat kérek. Az igaz, hogy nagyon drága vagyok, de elképzelhetetlennek tartom, hogy szponzorok segítségével ne lehessen előteremteni ezt a pénzösszeget.

Mindennek ellenére folyton visszatérek. Tudat alatt valahol érzem a visszatérés mazochista szükségét. Nagyon gyakran úgy érzem, hogy ez az üzenet: nem akarjuk, nem akarunk téged.

És nem hihetem el, hogy ez a teljes igazság. Évente műhelymunkát végzek a fiatalokkal, egyesek egyetlen előadásomat sem látták, mert akkor születtek. Egy rendkívüli késztetést érzek arra hogy visszatérjek, mert úgy érzésem, hogy itt lehet csinálni valamit.

Memoárjait írja, részleteket is felolvasott. Ez 40 év alatt felgyűlt színházi tapasztalat.

– 30.

Nem 40? A Szecsuáni jó ember a Piatra Neamt-i Teatrul Tineretului-ban nem ‘67-ben került színpadra?

– 40 év. Huh, rossz hírek. 40 év lesz. Fantasztikus!

Nem az volt az ön első előadása egy professzionális színpadon?

– De, 38 év tel el. Azelőtt pedig diák-előadásokat rendeztem.

Miért írja román nyelven önéletrajzát?

– Azért éreztem szükségét ennek, mert így próbálom letisztázni az életutamat. Színházban legalábbis nagyon sokszor az intuíciómra hagyatkoztam. Ez a mi fegyverünk. Nagyon ritkán van időnk színházban megállni és reflektálni arra, amit csináltunk.

Bár dilettáns vagyok ami az írást illeti, amikor írok az az érzésem, hogy magam számára is letisztázok dolgokat. (...) És – bár amikor megtörtént, véletlennek tűnt – kohéziót veszek észre egyik-másik esemény közt.

És miért románul?

– Még románul írok és gondolkozom, bár angolul és franciául is folyékonyan beszélek. A román olvasóközönség számára írok, azok számára, akik ott voltak a kezdeti időszakban és akik 25-30 éven keresztül követték munkám. Azt hiszem, a fiatal generáció számára érdekes lehet pályám. Egyesek annyira fiatalok, hogy gyerekek voltak, amikor 1990-ben megrendeztem a Trilógiát. (...)

Lesz francia vagy angol változat is?

– Ha érdeklődés van, persze. Nagyon sokat fogok írni szakmai fejlődésem időszakáról, a Nemzeti Színházhoz való visszatérésről, az Ödipusszal kapcsolatos élményeimről a Román Operában. A könyvnek több, mint fele amerikai és európai karrieremről szól majd és néha személyes életemről is lesznek benne részletek. Ez azonban inkább szakmai, mint személyes önéletrajz.

Idén tavasszal három premierje volt: a Werther a bécsi Staatsoper-ban, a Faust a New York-i Metropolitan Operában és Szentivánéji álom a Chicago Opera Theaterben. Bírja?

– Kicsit sok volt, valóban. Nekem időre van szükségem az előadásaimhoz. Főleg az operában nagyon jól kell ismerni a zenét, mivel a próbák annyira rövidek, annyira kevés az idő az elfoglalt nemzetközi operaénekesek miatt, hogy nem gyakorolhatják 3-4 hétnél többet az operát.

Ők nagyon jól fel vannak készülve, amikor próbára jönnek tudják repertoárjukat és ha a rendező nem hasonlóképpen felkészült, elveszítik bizalmukat.(...)

A New York Times negatív kritikát közölt a New York-i Metropolitan Operában rendezett Faustjáról, a Wall Street Journal viszont dicsérte ugyanezt az előadást (...) . Miért kritizált a New York Times?

– A Faust hagyományosabb színrevitelére számítottak. A Metropolitan Opera költségvetése magánadományokból áll össze – milliomosok, nagyon gazdag emberek adakoznak. Ők elvárják, hogy az előadások az ízlésüknek megfelelő legyen – és ízlésük elavult, polgári, operában 50 évvel ezelőtt csináltak ehhez hasonló előadásokat. Ha ők ezt akarják, akkor ezt kell csinálni.

A Metropolitan Opera vezetősége arra kért, hogy a Faustust hagyományos módon vigyem színre. A kezdet kezdetén megmondtam nekik: úgy hiszem, tévedtek, más rendezőt kellett volna felkérnetek, tudjátok, hogy nem tudok hagyományos dolgokat csinálni, bár törekszem majd. Ez egyféle fogadás volt önmagammal, mennyire tudok hagyományos színházat csinálni.

Mégis botrány lett belőle. Mi volt zavaró?

– Az volt a gond, hogy az ördög minden színpadi megjelenésekor más-más jelmezt ölt. Az ördög egyfajta kaméleon volt. A templom-jelenetben, amikor az ördög megkínozza a terhes Margitot, azt mondja neki: meghalsz, a gyereked meghal. Az előadásban Bosch-szerű képek vannak. (...)

Az ördög leveti köntösét és alatta egy vékony, hüllő bőréből készült kosztüm van, ami az emberi bőrhöz hasonló. Belzebúb-szerű farka van és olyan, mintha meztelen lenne. Ez sokkolta a nézőközönséget. A New York Timesban közölt kritika fele erről a kosztümről szólt. Az amerikai puritanizmus Bush idején annyira merevvé vált... (...)

Ez kizárólag a Bush-kormányzat érdeme?

– Nem feltétlenül, ez egy spekuláció volt részemről. De közvetetten érezhető ez a szellem Amerikában – egy jobboldali szemlélet, mely a művészetben is érződik. Székrekedéses állapot ez, egyfajta kifinomult cenzúra kezd meghonosodni a művészetben. Én, aki azért hagytam el Romániát, hogy megmeneküljek a cenzúrától, felfedeztem, hogy a Metropolitan Operában is van cenzúra. Ha az én ízlésem szerint dolgozom, sokkal kalandosabb dolgokat is csinálok. Nagyon visszafogtam magam, így is kivágtak egyes részeket.

Szerencsére nem mindenhol van ez így Amerikában. A Szentivánéji Álmot Chicagóban sokkal szabadabban vihettem színre. A Szentivánéji Álom egyébként az a színdarab, amit sosem akartam színpadra vinni, mivel Peter Brook már elérte a tökélyt ezzel a 60-70-es években, a Royal Shakespeare Company-nál. Erről mondták azt a brit kritikusok, hogy ugyanolyan jó, vagy talán jobb mint Shakespeare darabja. Így nem akartam színre vinni.

Ehelyett Benjamin Britten operáját rendeztem, meg, ami Shakespeare szövegét teljes egészében átveszi. A zene sötétebb, tragikusabb. Most már meg szeretném rendezni ezt a darabot – lehet, hogy valahol Romániában lehetőségem lesz erre.

A közönségtalálkozón, miután felolvasott emlékirataiból, olyan kijelentéseket tett, mint: „utálom a posztmodernizmust”, „számomra a zene története a XVIII. században megáll” „nem tetszik nekem az absztrakt festészet”. Nem áll ellentétben ez a színházzal, amit csinál? Tradicionalista ön, és nem avantgardista?

– Itt a paradoxon. Úgy hiszem, hogy egy új utat kell találni. Másképp miért dolgozzunk? A közvetlen munka során minden színházi hagyományt ellenzek. Természetem nyugtalan – ez a hétköznapi életben nincsen hasznomra, de a színházban hozzásegít, hogy folyton feltegyem a kérdést: Miért? Mi célból? Mi a szándék? Folyton valami újat igyekszem találni, ami megfeleljen a kérdéseknek. Ahogy rábukkanok valamire, újabb kérdés jön. Végül az állandó kérdezés számít, a nyugtalanság, keresés.

Minden válasz halált hoz. Ha egy válasz kielégít, bezárkózol. Ahhoz, hogy nyitott maradjak, fel kell tennem magamban a kérdést, hogy mire szolgál a színház, melyek a formák, amiknek állandóan változniuk kell, hogyan tarthat lépést a színház az élettel. Sőt, hogyan előzheti meg. Bámulatosan nehéz az, amit akarok.

Ezt mondván folyton azon gondolkozom, hogy mi lehetett a színház jelentősége a kezdetekkor, amikor feltalálták. Az eleuziszi misztériumokra gondolok, ami egy teljesen zárt kör volt, ahol Aiszkhülosz, ennek a klubnak egy titkos tagja, áruló lett. Ő pap volt, és kilépvén színdarabokat kezdett írni, melyeket nyilvánosan játszottak, a kolostor épülete előtt.

Emiatt kizárták a csoportból. A kozmikus kapcsolat-teremtés vágyából született az eleuziszi spirituális kör – a táncoknak és misztikus ráolvasásoknak nem volt nézőjük. Az üzenetnek az égben kellett célba érnie, és fentről kellett alászállnia egy energiának, mely hozzásegített volna ahhoz, hogy potenciálunknak megfelelően élhessünk.

Én leginkább a színháznak ebből a mély, rejtélyes szerepéből ihletődöm meg a leginkább. Aiszkhülosz óta a színház sok fejlődési szakaszon ment keresztül – az az érzésem, hogy a színház ezer évig eltűnt. A római dekadencia után a középkori misztériumokig ezer éven keresztül teljességgel eltűnt a színház.

Ezer évig nem létezett a „színház” szó, semmi nyoma nem maradt fenn színháznak. De a középkori misztériumokban újra felbukkan, szintén templomban, hogy a bibliai gondolatok könnyebben érthetőek legyenek az egyszerű közönség által. És akkor ki jelenik meg: Shakespeare.

Ezek a gondolatok gazdagabb inspirációként hatnak, mint bármilyen posztmodernizmus vagy poszt-brechtiánus szeszély. Egy rajtunk kívül álló energiával keresek spirituális kapcsolatot, nem pedig az életbeli erőszakkal, banalitással, rémálmokkal és félelemmel melyet megélünk, az apokalipszissel, amit látunk. Azt hiszem, hogy a teljes igazság máshol van.

Az igazság reményt ad, egy felsőbbrendű intelligenciát és érzékenységet. Ebből a nagyon régi, hagyományos színházból merítek ihletet.

Milyennek szeretné látni az előadásáról kijövő nézőt?

– Nem szeretném, ha nyomasztóbb és kedvetlenebb hangulatban távozna, mint ahogy megérkezett. Reményteljesen, megtisztultan kell távozzon. Azzal a meggyőződéssel kell hazamennie, hogy a jó képes a győzelemre.

Ez a 62 éves Andrei Şerban mottója?

– Igen. A jó létezhet és én megpróbálom mutatni előadásaimban. Szükségünk van nyugalomra hogy teljesen ott legyünk, ahol vagyunk, szükségünk van nyugalomra hogy teljesen odafigyeljünk arra amit csinálnuk, feltétel nélkül bízzunk a pillanatban. Életünk töredezett, rögeszmés, folyton valami másra gondolunk, nem akarunk ott lenni, ahol lennünk kellene: önmagunkban. Önmagamban lenni – ez a további életem gyakorlata.

Mire emlékszik színházi kezdetei éveiből? (...)

– Ezek a néhány gyönyörű év a tudatlan kalandok ideje volt. Mindenbe gondolkodás nélkül belevetettem magam, szinte fizikai szenvedéllyel. Ezek a legszebb évek. A képzelet világában való élet légies öröme, hogy a kommunizmus terrorjától megmeneküljek (...).

Azt hiszem annyira önmagamba menekültem, annyira féltem az élettől és a valóságtól, hogy egyedüli menekvésem a színház volt. Ez volt megmentőm, a képzeletbe való menekülés.

Miért felvételizett Andrei Şerban a Színházi Intézetbe?

– Azért, mert semmi mást nem tudtam csinálni és azt hiszem, hogy tudat alatt ez volt az egyedüli menekvésem. Láttam, mennyire szürke a világ. A színházban minden színes volt. Képzeletemben egy jobb világot alkottam, mint amiben éltem. Sokan komoly pénzeket fizetnek azért, hogy pszichiáterhez járjanak. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy ingyen megtisztulhattam a Színházi Intézetben. A színház révén azonnal egy jó energiával kerültem kapcsolatba. Színház nélkül nem tudom, mi történt volna velem.

1965 és 1970 közt, amikor bármit csinálhatott, ami eszébe jutott – ez volt az a megtisztulás, amiről beszélt?

– Nagyon különböző dolgokat csináltam. Diákelőadásokat rendeztem, melyekkel külföldre, diák-fesztiválokra jártunk, és amikért díjesőt kaptam – ez fenegyerek-státust biztosított nekem. A színház újjászületése volt ez a periódus, egy szabad időszak, nagyon jó évek. Az 1968-as prágai tavasz leverése minket nagyban érintett.

A Szecsuáni jó ember teljesen a prágai események hatása alatt született. Először volt az az érzésem, hogy politikai színházat csinálok és hogy a politikai színház jó lehet valamire. Később rájöttem, hogy a politikai színház nem jó semmire. A színházban valami fontosabb annál, mintsem hogy politikai színházat csináljunk.

Nem pártolja a politikai színházat?

– Egy politikai színház nem változtat meg semmit. Azt hiszem, hogy a színház sokkal mélyebb húrokat kell pengessen az emberi lét értelméről (...)

De a színház 80-as években politikai menedék volt, ahova kis „siklók” csusszanhattak be.

– Azok a siklók nem változtattak semmit. Mit változtattak?

Két órán keresztül jól érezte magát a néző.

– Ennyi. Megértettük, hogy nem vagyunk szabadok. Ja, mintha nem is tudtuk volna. Mire volt ez jó?

Mi változott az ön által művelt színházban, miután Nyugaton maradt dolgozni?

– Miután Peter Brook-al dolgoztam abban az évben, ami megváltoztatta az életemet, 1971-ben, nem tudtam többé úgy rendezni, ahogyan addig: mintegy eszeveszetten fejest ugrani a kalandba. A földön kellett járnom. Lábbal a földön és égnek emelt fejjel, kapocsként ég és föld közt.

Azonban ég és föld között feszültség van, egy olyan ellentét, melyet nagyon nehéz fenntartani és elbírni. Folyton azon kellett gondolkoznom: miért? Miért csinálok színházat? Mi rendezőként a felelősségem? Hova szeretnék eljutni? Shakespeare és Aiszkhülosz darabjai sokkal aktuálisabbak, mint azok a kis politikai darabok, mivel az ember életének értelméről szólnak.

Színházban sokkal inkább összpontosítani akarok: nem hiszem, hogy a nagyszabású, drága előadások érdekelnek, mint a Metropolitan-beliek. Épp ellenkezőleg, ismét az alagsorban szeretnék dolgozni, igen kevés emberrel, hogy felfedezzem, azt, ami őszinte és igaz.

» Korábbi cikkek