HAMLET

Zakariás Erzsébet

SZENNY, BOSSZÚ, KISZOLGÁLTATOTTSÁG

Gondolattöredékek Alföldi Róbert Oresztésze kapcsán

[2009. Feb. 16.]

A budapesti Nemzeti Színház bemutatójának másnapján, lelkesedéssel írt szöveg egy "fiókban" lapult máig.

Oresztész (Rába Roland) (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

A játék alaptere a színpad (szokványosság, normalitás) szintje alatt kiképzett, medence szerű belső tér, teleszórva használt ruhával. Szuggesztív látvány. A színkavalkádon felül kipárnázza a teret. De mivel? Eldobott, kiselejtezett használati tárggyal, öltözetdarabokkal, melyek közvetlenül a testünket, a szereplők testét (lelkét) is védenék. De ott vannak, halomban, valakikről feltehetően hiányoznak, akik emiatt pőrékké, védtelenekké, kiszolgáltatottakká, netán sebezhetőkké váltak.

A kusza rendetlenségben heverő öltözetdarabok sokasága a ziláltság, a nyomor, elsősorban lelki nyomor állapotát hangsúlyozza. Ugyanakkor akadályozza a mozgást. Nehezebbé teszi egymás elérését, távolságokat növel mikrokozmoszok között, melyek legyőzése erőfeszítést igényel, erre pedig nem mindenki alkalmas.

Cserhalmi György (Meneláosz), Rába Roland (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

Egyszer a Kar utat seper az undorító színességben az érkező Menelaosz számára. A gesztust indokolja a szituáció: Menelaosz, ha akarná, és ha képes lenne rá, megszüntethetné az áldatlan állapotot: státusa, tekintélye révén kiemelhetné a dágványba csúszó Oresztészt a bajól, rehabilitálhatná az anyja meggyilkolása után, megmagyarázva a népnek a tett okát, így megmenthetné őt és nővérét a népharagtól. De nem teszi. A híres, győztes hadvezér gyenge, gyáva, erőtlen ehhez, vagy csak a cselekedethez szükséges akarat híján van. A ruhahalmazban tisztított ösvény így aztán hamar be is temetődik, helyrerendetlenedik.

(Murányi Tünde, Gerlits Réka, Rába Roland, Csoma Judit, Szalay Marianna) (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

A díszlet-környezetruhák hangulata Oresztész öltözetében is visszaköszön. Később, az újabb gyilkosságra készülvén, kerül is számára a halomból egy alkalmas kabát... Felveszi, azonosul a minőséggel, és öl.

A kusza és undorító ruhahalmazt az előadás végleteket párosító megoldásainak megfelelően nagy, sima, esetenként tükröző felületekkel, falakkal egyensúlyozzák. A polaritások sorára a jelmezek is finoman erősítenek rá. A legmarkánsabb ellentétet (a szerepek súlyától eltekintve) talán Hermioné és Oresztész közt tudnánk felállítani. Hermioné vakítóan fehér mezben, Oresztészen elhasznált, enyhén szennyes fekete pólóban. Hermioné ártatlan és nagylelkű, Oresztész pedig az anyagyilkosság lelki terhe alatt szinte önkívületben fetrengő antihős, aki még a kegyetlenségben sem tud méltóságteljes, igazi hős lenni, csak gonosz, alattomos cselszövő. Hiába hangoztatja, hogy ő az istenek eszköze csupán, hogy gyilkos cselekedete Apollón számlájára irandó, az újabb ölés lehetőségére túlságosan buzgón harap rá, ahhoz, hogy fel tudjuk menteni – akár utólag is, a deus ex machina jelenet után – tetteinek súlya alól.

Oresztész és a Kar (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

Az elhasznált eszközök – például a húslevesfőzés eszközei –, a kimustrált teherautóroncsok (a hátrább lévőnek nem látni a funkcionalitását, s az előtérben lévő is, bár azt többmindenre használják, szinte bármivel helyettesíthető lenne), a Kar utazótáska készletének minősége mind-mind a deklasszáltság, a silányság képzetét húzzák alá, miként a központi tér sűllyesztett volta is a szint alattiságot jelenti, és azt, hogy a világ bizony negatív irányba is tágítható.

A dráma megértésében bizonyára központi kérdés, hogy miért megoldás a főhős számára a gyilkosság feledtetésére egy másik gyilkosság? Miért a lefelé, a bűn, a mocsok belseje felé menekülés kínálkozik kézenfekvőnek Oresztész számára, miután anyját és annak szeretőjét meggyilkolván a bűnös tett súlya miatti betegségéből, önkívületéből lassan feltápászkodik? Ki ellen tervel bosszút újból Püladésszel? Az őt elítélő, rehabilitálni nem hajlandó argoszi nép ellen? Menelaosz ellen? Vagy az itt naiv áldozatnak beállított Heléné, netán annak leánya, az ártatlan és nagylelkű Hermioné ellen? Vagy csak egyszerűen nem képes megállni a lejtőn? A bosszú újabb bosszúba kergeti, a gyilkolás kéje borítja el elméjét és vonzza lefelé az erkölcsi lejtőn, befelé a dágvány sötétjébe? A tett valójába nem egy Másik ellen irányul, hanem önnön személyének törvényét szolgálja? Gyilkos szenvedélyét éli ki csupán?

Középen Élektra (Péterfy Bori) (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

A kérdések nyitva maradnak, a produkció végén is. Mert magyarázatnak tűnhet az, hogy Heléna halálával adós az argoszi nép minden Trója falai alatt hozott áldozatért, a sok halottért, aki mind az ő visszaszerzéséért esett el, de Heléna halálát mégsem követeli a gyilkosoktól a népharag, egyszerűen az anyagyilkos gyermekeknek nem akar kegyelmezni, s a bűnhődés árnyékában valójában a félelem, a gerinctelenség, a sötét lélek szüli az újabb kegyetlenséget, nem a jogos igazságtétel igénye.

Rólunk szól Oresztész drámája? A lelki szutyok, az erkölcstelen öntörvénykezés legitimizálása az út? Az utunk? A profanizált áldozathozás?

Igen, a mindennapjaink köszönnek vissza a színpadi térből, a silány, megharcolatlan, olcsó hétköznapok. De a mieink-e ezek? A mieink-e, csupán azért, mert körülöttünk vannak, mert léteznek, mert választhatók?
Az ember sajátja és szabadsága a döntés.

Rába Roland, László Zsolt (Püladész) és a kar (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

Oresztész drámája is ezt kínálja fel, sőt, belekényszerít az állásfoglalásba.
Amint Oresztészt a bűntől való szabadulás egy még véresebb gyilkosságba vezeti, úgy bennünket, nézőket az ezektől való világos elhatárolódásra késztet.

Az előadás merészen tágítja a színpadi tér kereteit. Keresi a közvetlenséget, a közönséggel való kontaktust, a Jelenbe való integrálódást, nemcsak az előadást bevezető performanszokkal, de a játéktér lehető legtöbbfélébb kiterjesztésével (a sokféle ki- és bejárat, nézőtér bevonása, stb), a jelmezek mai, mindennapokat idéző stílusával. Esetenként kitűnő alakításokkal is megajándékoz (Kulka János, Rába Roland). A kar mozgatása is sikeres megoldások sorozata, de a rendezés egyik zseniális pillanata mégis az Erinnüszöknek és Zeusznak bemutatandó áldozat húsleves-készítési munkafolyamattal való összemosása. (Kár, hogy a szövegmondást nem színezte erőteljesebben és hangsúlyozottabban a zöldégvágó kések koccanásának a ritmusa.)

Ha hasonló megoldást sikerült volna kiterjeszteni a teljes előadásra, az lett volna talán az igazi.

(c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

Kulka János: egy phrügiai (c) Fotó: Gordon Eszter/ nemzetiszinhaz.hu

Fotók, szereposztás: nemzetiszinhaz.hu

» Korábbi cikkek