HAMLET

Rácz Tímea

KÉPERNYŐN AZ IDŐKÉP

Lengyel ügynökmúlt és román-magyar közös történelem a Temps D'Images-on

[2011. Nov. 18.]

A fesztiválon a képernyő minden megtekintett előadásban ott volt, a videó és a hús-vér művész egyre inkább összetartozónak látszik. A fesztivál idén is lutri, bár több jó húzásunk volt, mint tavaly.

A Temps d'Images fesztivál első felében főleg külföldi produkciókat vittek színpadra, a Szabók bástyájában két hazai videoprojekció kapott helyet, Doppelgänger al trecutului recent gyűjtőcímmel. A képernyő eddig minden megtekintett előadásban ott volt, a videó és a hús-vér művész egyre inkább összetartozónak látszik. A fesztivál idén is lutri, bár több jó húzásunk volt, mint tavaly.

Pacta sunt servanda

(Anca Bernera és Arnold Estefan, Bukarest)

Egyszerűségében sokkoló videoprojekció a Szabók Bástyájában, olyan témában, amely minden erdélyi, a történelemhez kicsit is kritikusan viszonyuló magyar és román fejében megfordulhatott már. Két fiatal ül egymással szemben, teljesen hétköznapi környezetben (szoba, kert, udvar), és a közös történelem egyes pontjait olvassák egymásnak, a fiú magyarul, a lány románul. A felolvasás ritmusát úgy időzítik, hogy teljesen egyszerre beszéljenek.

Pacta sunt servanda fotók: Sebők Botond

"e;Kiegészítő" anyag

A projekció két dologra utal: egyrészt, ha meg akarjuk érteni a történelmünket, a változatokat össze kell olvasni, mert önmagában egyik sem teljes. Másrészt viszont összerakási kísérleteink csődöt mondanak, mert ha halljuk is, nem értjük a másikat, amíg a magunkét mondjuk. Hiába a feliratozás is, a két szöveget nem lehet párhuzamosan követni, így nem is arról szól, amit tenni kéne, hanem ami minden jóindulat ellenére is történik, akár ebben a pillanatban is.

Dacă noi nu ne vreţi, noi vă vrem

(Alexandra Pirici és csapata, Bukarest)

A bukaresti fiatalok nem érzik maguknak a főváros néhány ikonikus elemét – I. Károly lovasszobrát, az 1989-es forradalom emlékművét és a Parlament épületét, és egy-egy minimalista performansszal teszik ezt nyilvánvalóvá. A Parlamentet kartondobozokkal alkotják újra, a lovasszobor elé görcsbe rándult testtartással helyezkednek el, a lovat utánozva. A projekciók a Szabók bástyájának második emeletén kapott helyet.

As if (we would be)

(MOUVOIR, Németország)

„Nem történik semmi” – indít az ismertető szöveg, és valóban, egy váróterembe lépünk, amelynek meghosszabbítása a képernyőn levetített film. Hatalmas embertömegek várnak, és semmi sem történik. Eközben elöl a művészek is várnak, talán a nézőkre, talán arra, hogy végre elkezdődjön egy koreográfia. Vörös szalagkorlátok, amelyeket felrúgnak, később visszateszik, ismét felrúgják. Egy lányról kiderül, hogy a szerelmesére várt, és amikor az megérkezik, a várakozás nem teljesül be, mert egy sokszor ismételt kifogás jut csak neki.

As if (we would be)

A színpadi mozgásokba belekavarodik a néző, a szereplők végül szó szerint kivetkőznek önmagukból, és csillogó bábokká válnak egy közhelyes „bármi lehet belőled, csak a siker néhány egyszerű lépését kell követned” felhívásra. Aztán csoportképbe állnak össze, egyikük erőltetett büszkeséggel és vidámsággal mutat rájuk. Levezetésképpen ugyancsak ő egy barátnője amputáció utáni fantomfájdalmáról mesél, amelyet úgy tudtak kikezelni, hogy megtükrözte az egészséges karját. Talán az előadás történés nélkül is tükröt akart mutatni, de nekünk nem maradt más, mint a fantomfájdalom, annak ellenére, hogy a színházterem állva tapsolta meg a művészeket.

Small Narration

(Wojtek Ziemliski, Lengyelország)

Wojtek Ziemilski lengyel rendező és családja 2006-ban tudta meg, hogy a nagyapa, Wojciech Dziedszycki huszonöt éven át együttműködött a titkosszolgálattal. Az előadás egyfajta terápia, a történelem és személyes érintettség feldolgozására irányuló próbálkozás, önmaga objektív szemlélete, amit a felolvasás monotonitása erősít.

A kezdet a fontos, de nem tudjuk, hol kezdődött el minden. Igazából nem is egyszer kezdődött el, hanem minden meghatározó esemény valamit elindított, és nem lehet az abszolút forráshoz visszamenni. A sok kis emlék- és előadás-töredék mind-mind kezdete annak a folyamatnak, amit pillanatnyilag a színpadon látunk. Az öröklött név, a helyek (Egyesült Államok és Portugália), a kortárs művészek, akik hatottak Ziemliskire, a jegyzetként megjelenő mondatok és „bölcsességek” összeállítják azt a korántsem teljes képet, amelyet a nézők elé hajlandó tárni önmagáról.

Egy eldugott utalás összefoglalja a test fontosságát, amelyet Ziemliski az előadás során többször is hangsúlyoz. Az ige testté lőn angol változatát facsarja ki; ami a Bibliában the Word was made flesh, az előadásban the word becomes the body: a (z ön)kifejezés a testre marad, a szavak elvesznek. Némileg ellentmond ezzel annak, amit valójában az ötven perc alatt művel, vagyis mozdulatok nélkül, csupán a szavak és némi képanyag segítségével mondja el „narrációját”.

Az előadásnak nagyon sok korábbi címváltozata villan fel, az elején megjelenik a szekus nagyapa neve (Tunio), de elég hamar elmarad. Mert bár az ő emléke alakította végül az előadást ebbe a végleges (?) formába, de alig jelenik meg, és nincs is a személyére kiélezve az egész. Wojtek, mint az én, mint a családi, a kulturális hatások, vagy a jelentőségteljes véletlenek szilánkjaiból összeálló lény „kis meséje” ez, amely, akárcsak az utolsó videóban bemutatott előadás, árnyékba vonul, és már nem lehet tudni, hol az eleje és hol a vége.

kapcsolódó írások

LÁTHATATLAN ÁLLATKÁRA FOGNAK VADÁSZNI

» Korábbi cikkek