HAMLET

Hegyi Réka

NAGYKANÁLLAL ETTÜK

Klasszikusok és kortársak a Víg színpadáról

[2010. May. 18.]

Két napig vendégszerepelt Kolozsváron az egyik legnépszerűbb budapesti társulat.

Lehet szándékos, lehet véletlen, hogy a Vígszínház Kolozsváron bemutatott négy előadása a magyar irodalomra alapul. Ezennel mindent el is mondtunk, ami közös lehet a két napra sűrített összesen hét előadásban.

A játék a kastélyban a klasszikus vígjáték gyöngyszeme. Jól megírt darab, jó szereposztás, jó egyensúlyérzékkel megoldott rendezés. És egy icipici plusz: ebbe a világba, Molnár Ferenc hőseinek világába kívülről érkeznek a szereplők, a (háttér)függöny mögöttük gördül fel, miután beléptek a játéktérbe.

A rendező Márton László ars poétikája: ha jó a darab, nem kell elrontani, akkor sem ha nem üzen a mának. Molnár hite a drámaírás erejéről amúgy is benne van a darabban, hiszen a cselekmény zanzásítva így is hangozhat: egy drámaíró megmenti a szerelmet leleményével, tapasztalatával, de elsősorban művészetével.

A színpadon nincs sem több, sem kevesebb annál, ami az előadást szolgálja: két ajtó, egy kisasztal kanapéval, fotelekkel, egy díszes csillár és egy üres, ám díszes képkeret. Kortalan, elegáns. Ugyanígy a jelmezek.

forrás: Eszenyi Enikő honlapja Míg a nagyszínpadon minden és mindenki a klasszikus drámairodalomnak hódolt, a stúdióban Eszenyi Enikő a kortárs magyar irodalom költőnőit idézte meg, műsorát operett-részletekkel, sanzonokkal és persze élő zongorakísérettel, színpadi zenével (Darvas Ferenc).

Merész, radikális, forró, szókimondó, leleplező, humoros, elbűvölő, és igen, mindezek mellett őszinte is. A verseket a művésznő kis anekdotái kapcsolják laza fűzérré, az A gyönyörben nincs középút, előadás végén pedig méltán hümmögünk: ej, lám, a pódiumműsort is lehet élvezetesen tálalni, fogyasztani. És egyáltalán nem öregedett ki!

Fesztbaum Béla a vendégjáték-sorozat második napján, A léggömb elrepül című estjével is megerősítette bennünk az egyéni műsorokba vetett hitet. Pedig Koszolányi verseiből, újságcikkeiből, útleírásaiból összeállított műsorában egy kétértelmű élc sem hangzik el. Nem is vártuk, érthető, de többet kaptunk annál, mint amire számítottunk: mélységet, tisztaságot, hitet, meglepetéseket, a költő ismeretlen (vagy kevésbé ismert) arcait.

A Romlás stúdióterében Bartis Attila szereplői elevenedtek meg: a pályája alkonyára érkezett rákbeteg fotóművész kegyetlen játékai a romlatlan Ágnessel és feleségével, Évával. Szikora János rendezése pörgő ritmusú, a színpadkép egy falnyi képkeret elmozdításával alakul fotóstúdióból otthonná, a színészek is felgyorsított ütemben beszélnek (bele is botlik nyelvük).

Szusszanásnyi időt Lukács Miklós zenéjének bejátszása jelentene, ha nem dramatikus funkcióval használnák, de minden hang egy-egy felkiáltójel. Nyomasztó az a sötétség, ami az emberekből árad, üdítő az a frissesség, amit a fiatalság hoz be a képbe, mindent elhomályosít a bohém cigarettafüst, és a végén nincs tanulság. De el sem várjuk....

A turné szervezői elkényeztették jó előadásokkal a kolozsváriakat. A két kövér nap után jöhet a két sovány hónap – nem csak a szellemiek terén, hiszen az emelt jegyárak elég komoly űrt hagytak maguk után a családi kasszákban. A kolozsvári színháznak pedig bizonyára megérte megszervezni ezt a vendégjáték-sorozatot, hiszen új arcok jelentek meg a nézőtéren: a Vígszínház előadásaira olyanok is jöttek, akik bizonyára a tévéképernyőről ismerik a budapesti társulat színészeit.

» Korábbi cikkek