HAMLET

Kassay Réka

ZABÁLJÁK A MÉDIÁT

Szereznek egy helyi újságot, abból lesz produkció

[2007. Oct. 31.]

Egy színház, ahol nincs ruhatár, nincs büfé, de még előre megírt színdarab sem. Csak egy 6x7 méteres pince, és egy annál lelkesebb közönség. Interjú a debreceni KonzervArtaudrium színtársulattal.

Kis késéssel érkezem az előadásra, de pár perc alatt beleolvadok a játékba, melyet egy nő és két férfi irányít. Ők improvizálnak, én pedig tátott szájjal csodálkozom. Be kellene hozni a fotógépet a csomagtartóból, de nem tudok kimenni: nem akarok lemaradni egy másodpercről sem.

A debreceni KonzervArtaudrium színtársulat Mizújs... című produkciója arról szól, hogy két órával a fellépés előtt kézbe kapnak egy helyi újságot és annak tartalmából felépítenek egy előadást.

A KonzervArtaudrium 1999 óta működő színházi műhely, állandó társulattal. A konzerv szó a pincéből ered, ahol előadásaikat tartják, az Artaud a francia színházújító nevére (Atonin Artaud) utal. A társulat tagjai - akiknek egy része egyetemista - több éve foglalkoznak színházzal, éveket töltöttek ún. "kőszínházakban" és megfordultak különböző alternatív színházakban is.

Első előadásaik rövid abszurd egyfelvonásos drámák és önálló jelenetekből felépített egyszeri improvizációs produkciók (akciók) voltak, amelyeket azóta is repertoáron tartanak. Témáik, díszleteik, jelmezeik, kellékeik abszurdak, szimbolikus értelműek, ugyanakkor egyszerűek, "szegényesek", hétköznapiak és valóságosak is egyszerre.

Az előadások egy részét a csoport tagjai írják és rendezik. Céljuk egy olyan színházi nyelvezet létrehozása-használata, ami képes a nézőt megszólítani, aminek érvényessége és létjogosultsága lehet a XXI. században is.

Egyszerre 30-40 néző fér be az előadásaikra, melyekre nem árulnak jegyet. Nincs ruhatár, nincs büfé, csak egy 6x7 méteres pince, ahol próbálnak és játszanak is egyben.

A három fellépővel, Hanvay Eszterrel, Szurdoki Péterrel, Marton Sándorral és a társulat rendezőjével, Bessenyei Zoltánnal beszélgettem, akik felváltva, néha egymást kisegítve válaszolnek kérdéseimre.

Mennyi része születik tényleg a színpadon egy ilyen előadásnak?

- Van egy állandó szerkezeti váz, bizonyos jelenetek adottak, és ezekre építjük a helyi újságból a tartalmat. A színpadra vitel viszont a helyzetnek megfelelően alakul. Van úgy, hogy a közönség bevonásával jönnek új ötletek, illetve a helyszínen látott előző előadásból is be szoktunk emelni egy-egy motívumot.

Előfordult olyan, hogy teljesen elvetettétek az eredeti koncepciót?

- El szoktunk kalandozni, de aztán mindig visszatérünk: a kezdet és a vég előre rögzített és ettől nem nagyon térünk el. A jelenet tartalmába viszont bejöhet bármi. Az elején jobban koncentráltunk a fix jelenetekre, de most már arra törekszünk, hogy minél inkább megszabaduljunk a korlátoktól. Így a néző sem tudja előre hogy mi fog történni, mint egy hagyományos előadásban, ahol ismerheti a darabot, a jeleneteket, a szöveget.

Az előadás egy adott pontján a szereplők elkezdik darabokra tépni és felfalni az úsjágot. Ebben az esetben a jelenet rögzített, a poénok azonban rögtönzöttek, a helyzetből, illetve az újságból adódnak. Így kerülnek a szó szoros értelmében terítékre a különböző rovatok, reklámszövegek, az olvasói levelek, a hírek. A gesztus jelzés értékű: lehet variálni a médiafogyasztás és a mi mindent nyelünk le a napi sajtóból beszédes kifejezéseink konkrét értelmezésével.

Már nem csak arról van szó, hogy az ember bekebelezi a médiát. Inkább az kebelez be minket, ahogy beépül és szerves részünkké válik – mondja Bessenyei Zoltán.

Mennyire szoktatok egymásnak meglepetéseket okozni a színpadon?

- Ez is egy kihívás, néha direkt olyan helyzetbe hozzuk a másikat, amire nem számított. Persze ahhoz, hogy ezt megengedhessük magunknak, már egy olyan bizalmi szinten kell állnunk, amikor tudjuk, mi az, ami belefér. Ez a legérdekesebb az egészben: akármilyen jól ismerjük egymást (ketten még együtt is lakunk), mégis vannak olyan helyzetek, olyan kihívások egymással szemben, amikor minden egyéb másodlagos szerepet kap.

A "játékosok" közül ketten (Péter és Sándor) angol szakot végeztek, Eszter pszichológus hallgató.

Miben segítenek a pszichológiai tanulmányaid a színpadon?

Eszter: - Inkább fordítva, a színház segít többet a pszichológiában. Mert ebben a műfajban annyira meg kell ismerned önmagad, hogy mindazt, amit megtanulsz a könyvekből, a gyakorlatban is meg tudd valósítani. A színpadon kerülsz igazi kihívások elé.

Az előadást nézve próbálok megérteni valamit a színészek között levő viszonyból. Figyelem, hogyan reagálják le egymás játékát és próbálom elképzelni, mennyire hirtelen pattan ki egy ötlet, mikor érlelődik többet és ki hogyan veszi át a másik által kezdeményezett játékot. Megkérdem, van-e közöttük kezdeményezőbb temperamentumú, aki mindig előrukkol valamivel.

A válasz meglep: én pont a másik szereplőre tippeltem volna, aki spontánabbnak, gyorsabbnak tűnt, viszont úgy látszik a tudatosabb, kimértebb játék is jól összefér az improvizációval. Itt a színészek egy kicsit vitatkoznak, addig megkérem a rendezőt, mesélje el, hogyan szoktak próbálni.

Zoltán: - Minden próbát úgy kezdünk, hogy kimegyünk a szabadba és szaladunk húsz percet. Ezután a teremben még kis nyújtás, lazítás következik, aztán jöhet a játék – attól függ, hogy éppen mi van terítéken.

Közben a többiek dűlőre jutnak és közös egyetértésben megfogalmazzák a választ előbbi kérdésemre: abból (is) adódóan, hogy különböző helyekről jöttek és egyikük sem hivatásos színész, mind nagyon mást gondolnak a színházról. Végülis az a tét, hogy találkoznak-e ezek a különböző színházfelfogások, hogy a játék során át tudnak-e alakulni valami közössé.

Megkérdem, mi volt a legviccesebb élményük a színpadon. Elmesélnek egy esetet, ami még akkor történt, amikor kb. tízen játszották a darabot, és láncban álltak a színpadon az újságokkal, egy teljesen komoly jelenetnél. Aztán megkérnek, hogy inkább ne írjam meg.

Még maradnak egy kicsit bulizni, ameddig a sofőr engedi őket. Nagy baráti társasággal jöttek és láthatóan jól érezték magukat. Honlapjukon ezt írták: reszkessetek, nagyváradiak, lehet, hogy megyünk még a házatok tájára! Remélem, hogy nem csak a váradiakéra.

Fotó: Kádár Zsuzsi, konzervszinhaz.hu

» Korábbi cikkek