HAMLET

Bakk-Dávid Tímea

BØF 2009

KakasKakasKakas és SS-monológok Schubert-dalokkal

[2009. Oct. 21.]

Melyek a tökéletesség kritériumai, mit jelent az alkotás befejezetlen befejezettsége, az úton-levés? Mentesít-e a kényszerre hivatkozás a felelősség alól?

Két színházi előadást volt szerencsém végigkövetni a vasárnap véget ért 18. Budapesti Őszi Fesztiválon – és már ez az állítás sem felel meg teljesen a valóságnak, hiszen a legjelentősebb magyarországi kortárs összművészeti fesztiválon a színház, a tánc, a zene határait feszegető produkciókat a leegyszerűsítés veszélye nélkül nehéz „színházi előadásnak” nevezni.

Korábbi beszámoló a Transindexen:

>> Egy kortárs összművészeti seregszemle két napja>>

Az Artus KakasKakasKakas és a Muziektheater Transparant Ruhe című alkotásában sincs majdhogynem semmi közös. Mondhatni a (szín)játékok hasonlóságokon és nem közös tulajdonságon alapuló családjához tartoznak, ha Wittgenstein gondolatát veszem kölcsön A szervezők egyébként a programfüzetben Goda Gábor és társulata produkcióját a Tánc, a Muziektheater Transparant előadását a Zene kategóriához társították.

KakasKakasKakas. Fotó: Hajdú D. András
Mégis színház a javából:

érzékeinkre, lappangó érzelmeinkre és intellektuális erőfeszítésünkre egyszerre apelláló alkotások.

A KakasKakasKakas ősbemutatója a Trafó – Kortárs Művészetek Házában volt. Látszólag semmi kortárskodó közvetlenkedés, marad a klasszikus nézőtér/színpad felosztás. Hosszú asztal, székek, középen egy szőnyeg: ennyi a kellék.

Melyek a tökéletesség kritériumai,

mit jelent az alkotás befejezetlen befejezettsége, az interpretációk, az esztétikai értékítéletek szubjektivitása? Ki a művész, és kicsoda nevezi ki őt művésznek? Mitől válik elismertté vagy miért bukik el – ezeket a kérdéseket veti föl a képzőművészet, az irodalom eszköztárát is felhasználó kortárs darab.

Fotó: Hajdú D. András
Az Artus produkciójának kiindulópontja egy történet Kacusika Hokuszairól, a 19. század legjelentősebb japán festőjéről, aki egy alkalommal egy kakas megfestésére kapott megrendelést. Hónapokkal később, amikor a megbízó megjelent, hogy a képet átvegye, Hokuszai csak annyit mondott: „Még nem készült el a kép.” A türelmes megrendelő újra és újra eljött, de a válasz mindig ugyanaz volt. Végül, tíz év múltán, amikor a megrendelő újra megjelent, Hokuszai kitett egy üres vásznat, és néhány másodperc alatt megfestette a kakast. A megrendelő értetlenül nézte a képet: „Miért kellett erre tíz évet várni, ha néhány másodperc alatt elkészült?” Hokuszai ekkor kinyitotta műtermének ajtaját, ahol több száz kakasfestmény sorakozott. „Most már bármikor meg tudom festeni” – válaszolta. (Idézet a műsorfüzetből – szerk. megj.)

A BØF 2009 promóképe
Az asztalnál ülők háta mögötti kivetítőn a mozdulatokból – a kínai botgyakorlatok levegőben meghúzott íveiből – rajzok születnek. Ahogy a Rajzoló csöndben, magába merülve, folyamatosan végzi precíz mozdulatait, hirtelen közbeszól a külső értékelés. Az asztalnál ülők döntőbírókká változnak, és a zsűri nem értékeli túl fényesen a produkciót. Rajzolónk kihull a reflektorfényből, az előadás végéig a háttérben marad, de folyamatosan végzi gyakorlatait. Közben a többiek az ítélkezést,

a mások és önmagunk minősítése iránti obszessziót

játsszák-táncolják el, és szinte észrevétlenül a mindennapi tevés-vevés rituáléit is beemelik saját, színház a színházban-jellegű produkciójukba.

Egy-egy gesztus, szokás, amelyhez annyira ragaszkodunk, hogy személyiségünk részévé válik, ahogy megigazítjuk a napszemüvegünket, az asztalra ejtünk egy kulcscsomót, szintén értékelhető, osztályozható. De e gesztusok, szokások, hétköznapi tevékenységek – ingvasalás, -hajtogatás, egy szeg beverése – mímelése, tüntető megismétlése ugyancsak osztályzatot kap. Mindenki értékel mindenkit, sőt önmagát is, és a különös párharcokban teljesen esetlegessé válik végül, ki a „győztes”, ki csinálja jobban.

Végül mindenki senkivé válik, már csak tömeg van, és az egyéni hangoknak nincs helye a tevés-vevés kollektív szimfóniájában. Mindenki másol, utánoz valaki mást az értelmetlen pótcselekvések sorozataként lelepleződő játékban, amit életnek nevezünk.

De a Rajzoló közben tovább rója a tökéletesség köreit, immár újra a reflektorfényben, csöndben, kitartóan. Már senki nem figyeli, a többiek arcra borulva: nincs közönsége, nincsenek bírálói.

Rója a köröket, önmagának, önmagáért,

a tökéletesség felé vezető úton. Mert a cél voltaképp nem is a tökéletesség elérése, hanem az odavezető folyamat, az út, az igényes gyakorlás rituáléja.

A koreográfia, a szinte tökéletesen összehangolt tánc-mozgás-rajz azt az utólagos képzetet kelti a nézőben, hogy egy régóta kidolgozott és begyakorolt táncszínházi produkciót lát: ehhez képest Goda Gábor társulatának legújabb alkotása idén szeptemberben, a legnicai Modjeska Színház által szervezett műhelymunkán nyerte el végső formáját.

Josse De Pauw: Ruhe © Felvégi Andrea
A belgiumi Muziektheater Transparant Ruhe című előadásában (rendező: Josse De Pauw) a Collegium Vocale Gent kóristái Schubert-dalokat adnak elő, amelyet monológok szakítanak félbe. Vagy fordítva: a monológokat szakítja meg néha, lelkünket elandalító módon, a kórus szinte tökéletes produkciója.

Az előadás tere rendhagyó elrendezésű: a közönség körkörösen elhelyezett, kétszáz féle, különböző méretű, színű székei között, ugyancsak székekre állva énekel a kórus. A monológok alatt az énekesek közénk ülnek: nézők, hallgatók ők is. A flamand társulat egy holland szerzőpáros (Armando, Hans Sleutelaar) által összegyűjtött, volt SS-tagok, náci szimpatizánsok visszaemlékezéseiből álló kötetből vesz át egy férfi és egy női önvallomást (Tom Jansen, illetve Carly Wijs előadásában, angol nyelven).

A kórusművek és a visszaemlékezések nyugtalanító ellentéte a klasszikus német kultúrát, a romantikát és felvilágosodást, Kant, Goethe és Schiller szellemét állítja szembe a Harmadik Birodalom emberiségellenes, kirekesztő, antiszemita kultúrájával, ideológiájával. Olyan holland emberek visszaemlékezéseiről van szó, akik közvetlenül nem vettek részt az emberiségellenes bűntettekben,

akiket „a történelem sodra” vitt

a német oldalra, és akik pontosan alkalmazkodóképességüknek köszönhetően már részben elsajátították a győztes szövetségesek érvrendszerét is (hangsúlyozzák például, hogy „a holokauszt valóban borzalmas bűn volt”), ugyanakkor visszautasítanak minden olyan felvetést, miszerint ők is felelősek lennének.

Olyan képet festenek akkori tevékenységükről – egyikük ápolónő volt, másikuk katona –, mint akik csupán a kötelességüket teljesítették, az egyetlen helyes utat követve. A katona Eichmannhoz, a példamutatóan kötelességtudó, a német precizitást és szervezői zsenialitást a zsidók deportálása és megsemmisítése szolgálatába állító hivatalnokhoz hasonlítja magát. Értetlenül áll az elvárás előtt, hogy bocsánatot kellene kérni – háború volt, hajtogatja, mindenki ugyanazt tette.

© Felvégi Andrea
Az előadás nem moralizál, nem ítélkezik: csak azt a kínzó felismerést váltja ki, hogy alapjában véve jóindulatú, hétköznapi emberekről van szó, akik beálltak a gépezetbe, ám le nem tagadható nosztalgiával beszélnek a nácizmus éveiről. A nő – tiszteletreméltó családanya – el is sírja magát, mikor felidézi Hitler halálának hírét, ahogy a rádióban bemondták.

Az utolsó Schubert-szerzemény – a Nyugalom, a föld legszebb adománya című – egy flamand zeneszerző, Annelies Van Parys kompozíciójába folyik át, a kóristák kivonulnak a közönségből; a háttérben egy videómontázs tűnik fel (David Claerbout: Ruurlo, Bocurloschweg, 1910), óriási fa lombkoronája susog, alatta valószínűtlenül apró, teljesen mozdulatlan emberi alakok.

Egy pillanatra új tartalmat kap a Gonosz banalitása kifejezés: ez lesz a mindannyiunk közönye vagy megfeleléskényszere mögött lapuló gonosz, ami látja „a dolgok menetét”, de nem vállal felelősséget, sodródik az árral vagy éppen mozdulatlanul vesztegel a szélcsöndben, és hagyja bekövetkezni, bármi legyen is az.

» Korábbi cikkek