HAMLET

Gergely Edit

LIBBENÉSEK SZAXOFONRA

Döbrei Dénes és tsai Gyergyóban

[2010. Oct. 18.]

dance.movement.theater

Hajlibbentő tikkes lánytól, operatőrtől, zsúfoltságtól morcosan, iskolás-szintű Rókától ingerülten; mégis van valami. Valaki. Döbrei. Ékezetek.

Ha fejbe kólintott, szétrázta a tüdődet, a lélegzetvételi reflexed megakadt, a képek a fejedben összesűrűsödtek, és az egész előadás odanyom a földhöz és kilő a csillagokig, egyazon időben és pillanatban, és a lelked és szíved odaki és odabe is egyszerre pulzáló csillagocska – na, akkor ez egy jó színház.

Volt ilyen, 1993 vagy 94 tán, Szeged, THEALTER, Jel-színház, Woyzeck. Benne Döbrei Dénes is. (Kijövet megragadtam egy biciklit, el, el, előre, sebesség, szél, emlék pázsitról, emlék túl magas szegőkőről, a váz bevág az útkeresztnél, emlék flash: fekszem a füvön. Süt a nap. Kint, bent. Eltelt pár óra - mondja visszaértemkor Béres Laci – mostani Figura-igazgató –, akivel, többedmagunkkal, az általa vezetett Maszkura egyetemi színjátszó csoport tagjai, átstoppoltunk Kolozsvárról Szegedre. És innét hordozom a nyomot, ami számomra kitette az ékezetet erre a művészetre.)

Kobez - Center Memoire du Corps - Nyári Mozi: Der Daphnisz - Döbrei Dénes: Ékezet

Ha már van ilyen emléked a színházról, tudod: az „elkövető”-vel bensőséges a viszony. Nincs elvárás többé. Semmi. Soha. Bízol benne. Vakon. Így az összes esetlenség és hiba feljogosít a beszédre – de nem csalódhatsz. Soha.

Ismered az érzést. Ismered Döbreit. Tied.

Mikor a néző a műsorfüzetben látja, hogy „Homage á Antoine de Saint-Exupéry, Sziveri János, Lálity István”, úgy gondolja:

képbe került.

Egy tánc- és mozgásszínházi fesztiválon felettébb megnyugtató, ha előzetes információval lépünk be a térbe. Működni kezd a kulturális fídbekk, őrködik felettünk az olvasottsági magabiztos. Szimbólumok a kisujjunkban, a szelídítés, mint ismert terület.

Ezért „mint már ismert megismerendő”-t közelít a néző, és várakozik türelmesen a színház előterében, a kerekes kórházi ágynál. Gyergyóban – de vélhetően másutt is – ez eléggé civil. A kis stúdióterem előterében (fesztivál lévén) sokan állva nézelődhetnek az egymás kontya közti résen. A zsúfoltság nem kedvező ezúttal sem a közérzetnek.

Aztán kilép az ajtón, fehér köpenyben, egy játszó. Az ápolónőt játszó előadónak nincs ápolónőnek járó fityulája, viszont selymes, frissen mosott haja van, hosszan belógó bretonnal - tépett frizura, divatos. És, legfőképpen, van az a tikkje, amire a selymes, frissen mosott bretonok késztetnek: hogy folyton rángasd a fejed egyik oldalra, hogy a libbenet alatt kilássál. Ekkora civil baki után az egész kórház és egész kitett ágy egy vicc. Semmi nem komoly abból, ami itt konvenciónak megteremtetett.

Jelenet az előadásból

Lepedőt megigazgat (akkor hátha – keressük neki a  mentséget – mégsem ápolónő, hanem kisegítő személyzet) - ...és libent, megint libbent, és az idegbajtól elveszítjük a fonalat. Ám ha az első pillanatban veszítjük el a fonalat, állhat mögöttünk három Exupéry és hét kisherceg is, az előjáték kárba megy.

Akkor is, ha ezután Döbrei Dénes lép ki a cementre, pizsamában és mezítláb, és lábat mos a mázas lavórban. Aztán kijön a doki is, és nem tudjuk, milyen nyelven beszél (de ismerjük az előző esti koncertről, ő Loic Schild, a francia dobos).

Aztán betolják Döbreit az ágyon. És Laurent Rochelle szaxofonmuzsikája átköt egy másik hangulatba... átkötne, ha nem nyomulna fel egy helyi operatőr a kamerájával, hogy

szétverje a maradék konvenciót is.

Aztán becsukják az ajtót (operatőr mind igyekszik, és igyekszik, és igyekszik bezúmolni a résen, drukkolunk neki persze, meg igyekszünk belátni a hátától), és aztán mindenki vár, míg az ültető néni inti, hogy be lehet gyúródni. Aztán igyekszik be a tömeg. A nyomulás zajai a helyén vannak, mi is a helyünkön vagyunk szert téve egy székre. Előjáték storno.

Azazhogy marad egy felkiáltójel, égőpiros. A hangosbemondó ugyanis – többszöri elakadással, nem tudni, szándékosan-e – arra hívta fel a figyelmet: az előadás során sokkoló hangok és képek (jelenetek? nem emlékszem) érnek majd bennünket.

Úgyhogy van egy jó adag fenyegetettség, készenléti feszültség, és egy adag frusztráció a tiktől-operatőrtől-zsúfoltságtól.

Loic Schild, Döbrei Dénes, Martinkovics Máté.

És van, amit értünk: fordítottuk a bizalomból.

Ami idebenn fogad, szerkesztett kép és hangzás: kivetítőn tavaszi etűd és személyes képek, frakkos, keménykalapos suhanc (mezítláb), és az ápolónőnk, pántos kisestélyi felsőben és hangszerrel. Térben hátul Laurent és Loic, elöl kupac homok.

Értjük: a felvezető egy külső tért skiccelt körül, a civil teret. A köznapit. Ahol (még) nem színház a színház. Ahol az történik, amit a test és gravitáció időháromszögében sorsszerű: korosodás, betegség, halál. Ez az előtér a Játék előtere. Átfordítva: a műtété. Ami átfordítja a jelen betegségeit a múlt szépségeinek vetítésébe, és a velük való táplálkozásba. Ez a kinti civilség egyetlen téttel létezik: Döbrei felfekszik a kerekes kórházi ágyra. Betaszítják a játéktérbe.

És innét kezdve a fejében létezünk.

Innentől mindenki a saját szerepében dolgozik. (Balról-jobbra:) Zenészek zenélnek, középen Döbrei szöveget mond, majd feláll, és eltáncolja az életet és a haláltusát, jobbra pedig marad a szerepét kereső két ifjú, aki előadás végéig felszínén marad úgy az előadásnak, mint annak is, amit épp művel: Martinkovics Máté Rókája líceumos szintű szövegmondó, és zavarosan kommunikál a nézővel: szemkontaktusa van, de a táncában hozzá búvó Döbreire nem tekint, és kizuttyan a keze is a haldokló kezéből. Aztán az, ahogyan a szöveget mondja, a lefojtottság instrukciójával ingerel. Nem tudjuk, ki Martinkovics Máté (a Gugli tudja, hogy 16 éves, „Thealter-gyerek” és Maszk-önkéntes). Úgy mondja a Kisherceget és az élet nagy dolgait Sziveritől, hogy közben a néző szavalóversenyen képzeli magát, ahol a szavaló azt az instrukciót kapta: szordínóban, csínján az érzelmekkel. Ugyanakkor tagadhatatlan: megjelenésében a magas sudár suhanc hordozza a fiatalság-tisztaság eszményét, főként arcán ül hatalmas tisztaság. Ám, miközben a tisztaság szót kimondja, és kimondja, és kimondja, az ember arra vágyik: legyen csavar. Jöjjön valami sokkoló váltás. Róka libbenjék, mint balerin. Ájuljon el. Bolonduljon meg. Támadja meg a nézőt (/operatőrt). Vagy csak hallgasson el.

Ugyanez érvénye a csodaszépen – ám kottáról – muzsikáló ápolónő/brácsás lányra is (Matisa Petra Leonáról halmozottan sokkolóbb tényt tár fel a gugli: a szabadkai lány jazz-énekesnő. Immár eszünkbe jutott, hogy kicsit dudorászott Piafot, La vie en rose, de abból ott a helyszínen nem derült ki a dudorászáson túl semmi.)

De hát, amennyiben – a bizalom kódjával – megadatott a lehetőség, hogy Befogadókká avattassunk (Kritikusok helyett), szinte mindegy, hogy a fityula nélküli hajadon milyen dekoltázsú kamarazenésszé válik Döbrei fejében. Ha elfogadjuk a Bizalmat, a Döbrei fejének minden képét elfogadjuk.

Persze, az más, hogy a szereplők immár nem csak képi, de szövegsíkon is hatnak – és mihelyt ez nem az ő eszközük, mihelyt nem birtokolják a technikáját, zavaró akasztásokkal és értelmezési ürességekkel karcolják az előadást. Valamit tenni kellene itt.

Zárókép (Döbrei, Martinkovics)

Úgyhogy, most így utólag, csak Döbrei marad.

És ő az, aki az egész előadást kidolgozza a testével. És mind visszadolgozta az ember figyelmét elkalandozásokból a helyszínre. Olyan erősen az aki, hogy akihez hozzáér – Kisróka –, azt át is alakítja.

Az egész előadás számomra legigazibb pillanata az, amikor a kivetítőről és in vivo is a maga folyékony, ritmikusan építkező, koreográfiájában helyenként poénokban levegőzve végletekig táncoló Döbrei a Róka mögé guggol. Beáll az erőterébe, letakarja magát vele. Mögöttük a vásznon valós és lehetséges jelenlétek (több, időeltolódásaiban egymás mellé vetített felbontás; ha nekünk hátat fordít, Döbrei maga is láthatja önmagát). Lassan végigtapogatja a Rókát, aki eddig a fejében sétált. Finom, érzékeny tapogatások ezek: állon férfias, atyai, csípőnél érzékien kileng az inga bennünk – a frakkra kapcsolódó fehér ujjak azonban nem feszítik a húrt: csak pontosnak. Befognak valamilyen egyensúlyt. Így haladnak az összezárt lábakon le kétoldalt. S a térdeplő végül meztelen lábujjakat érint. Test a testhez, vér a vérhez - ó, édes élet, végigszalad a katarzis a gerincen.

Ezért az egy pillanatért megbocsátok Kisróka-Máténak minden esetlent. De nem, nem is bocsátok meg. Csak köszönök.

Másik elevenbe vágó jelenlét a két zenészé: Laurent szoprán szaxofonja folyamatosan leköveti Döbrei mozgását, csakhogy ez több, mert egy improvizáló táncosra kell folyamatosan új és új zenei kíséretet improvizálni. Laurent figyelme, odafigyelése áthasít a téren. Döbrei nincs egyedül. (Laurent és Loic kommunikációja pedig újabb ajánlott látványossága az előadásnak. Szájához veszi a szaxofont, lélegez, figyel Döbreire, elveszi, szemkontaktus Loic-kal, újból vissza, libben a tánc ritmust felvenni, fejével ing a főtempóra, szájhoz teszi, levegőt vesz, kifújja a hangszer alá, még vár: mindennek ideje van. A maga megtörténő ideje. Csak ott, akkor érik önmagává.) Egyetlen fogódzójuk az előadás előjátékában hangszóróból is bejátszott népi dalocska. Görgetik, bukfenceznek rajta. Néha Döbrei Laurent vállára teszi a kezét, így pihennek. A szituáció rendkívüli humorában pedig mi magunk is.

És innét folytatódhat minden tovább: a világ, amit Döbrei berendez. Nem baj, ha hátán, arcán szakad a víz, profilból nyál és pillákon hintázó homok. Nem baj, hogy szétdarabolta, megette valaki testét, autó(repülő?)balesetet szenvedő túlélő. Csak a jelenléte számít. És az van. Nagyon.

Nem tudom, miként állhatott össze az előadás. Szépen meg van szerkesztve, csak összességében nem áll össze. (Nézem – itt szalad a fejemben – azt a változatot, amelyben egy dramaturg meghúzta a szöveget.). Úgy esetlen és széteső, hogy benne egy hatalmas Mágnes húz a fejbe-kólintottság élményéhez. A főhős kivetül a vászonra, és visszatükröződik – gerincig. És benned akkor valami még sokáig táncolva vergődik, mint egy gyönyörű, végzetesen beteg pillangó. ÉL.

Kobez - Center Memoire du Corps - Nyári Mozi: Der Daphnisz - Döbrei Dénes: Ékezet

Homage á Antoine de Saint-Exupéry, Sziveri János, Lálity István

Történelmi dokumentarista játék egy felvonásban

Előadók: Lábass Endre, Takács Borza Ákos, Döbrei Dénes, Matisa Petra Leona, Martinkovics Máté

Zenei munkatárs: Laurent Rochelle, Loic Schild

Fény: Lydie Carras

Video és egyéb képi megnyilvánulás: Louis Dourran

(A szerző Gyergyószentmiklóson, a dance.movement.theater fesztiválon látta az előadást)

Fotók (Figura Stúdió Színház/Albert Kinga)

kapcsolódó írások

dance.movement... 3 ELENGEDÉSI RITUÁLÉK

» Korábbi cikkek