HAMLET

Kovács Ildikó

HOZZÁSZÓLÁS

a fórum Animációs színtér című vitájához

[2006. Mar. 13.]

Nem „csak” bábszínház! Nagyszerű, egyedülálló hatóerejű színház minden gyermek és minden felnőtt számára.

Kovács Ildikó bábrendező a fórum Animációs színtér című vitájába kapcsolódik be. Hozzászólása kissé késve érkezett, de aktualitásából semmit sem veszített. Terjedelme, a színházi és ezen belül a bábos szakmát érintő problémafelvetése meghaladja a fórum kereteit, ezért önálló cikként közöljük, minimális szerkesztéssel.
A fotók a VII. Romániai Magyar Bábos találkozón készültek. (szerk.)

A kis hableány (Szatmári Brighella Bábszínház)

Alkalmam volt nyomtatott formában olvasni a „cyber-téri” bábos-vitát. Gyorsolvasó lévén, átfutottam rajta, és mert az első rossz-szájízű benyomásom, csalódásom a személyeskedő hangvétel volt, elkeseredésemben letettem, mondván, hogy én ebbe nem tudok beszállni.

A napokban, lelkiismeret-furdalásom lévén, újra elővettem és megpróbáltam mondatról mondatra, oldalról oldalra újraolvasni, sőt, jegyzetelni is, és úgy gondoltam, hogy mégiscsak helye lenne az én mondanivalómnak is.

Ha nem másért, hát azért mert még máig aktívan részt veszek ennek a művészetnek a gyakorlásában, mert megpróbálok tenni és segíteni – persze, csak ha lehet, ha engedik, ha igénylik!

A bábművészetet választottam, vállaltam, és a mai napig hiszem, hogy van olyan súlya, szerepe, értéke, mint bármely más művészetnek. Nem „csak” bábszínház! Nagyszerű, egyedülálló hatóerejű színház minden gyermek és minden felnőtt számára.

Árnyak színháza - Rumi László kolozsvári rendezése

Először is bemutatkoznék azoknak, akiket nem ismerek. Sem „nagyasszony”, sem „művésznő” (ezeket különösen utálom), sem Kovács Ildikó „néni” (majd), csak egyszerűen Kovács Ildikó bábrendező vagyok.

Úgy gondolom, nem arról kellene írjak, kik milyen indulattal, csipkelődéssel, személyeskedéssel, gúnyolódással szórakoztak egy olyan professzionális téma kapcsán, amelynek sajnos komoly problémái vannak – mindegyik romániai magyar bábszínházban.

Nagyon nehéz a lényeget megfogalmazni, mert sűrű a problémarengeteg, én mégis megpróbálom.

A megjelent anyaggal kapcsolatosan

Őszintém örültem, hogy végre valaki részéről – na_ko_ka / Nagy Kopeczky Kálmánra gondolok – a professzionális, alkotási kérdések megvitatásának igényét láttam. Ugyanúgy a cyanno /Czanó, n.dzsokko /Jocó, Dzsinci, L_S_Tibor /Lélek Sándor Tibor részéről. No, persze, ebbe belejátszik mindenkinek a személyes érintettsége is a saját produkciója kapcsán, ami (elő)feltételez egyfajta személyes kíváncsiságot, talán túlérzékenységet is, esetleg indulatot, elfogultságot, de hát ez természetesnek is mondható. A lényeg az, hogy fontos számukra az amit ebben a műfajban tesznek, tenni akarnak.

Romániában a bábszínházak zöme (ezalatt a román bábszínházakat is értem) már cserbenhagyta ezt a művészetet, átváltva ifjúsági és gyermekszínház elnevezésre, feladva ennek a művészetnek a sajátos hatóerejét, értékét. Elfelejtették, vagy fel sem fedezték mindmáig. A „jelenség” magyarázata a következő: 1950-ben Romániában 19 bábszínházat létesítetek. Mesterségesen, a semmiből. Kivétel, ahol egy-két már meglévő kis amatőr csoportra alapoztak (Bukarest, Kolozsvár). Így jöttek létre a hivatalos, állami bábszínházak.

Ezek közül három bábszínháznak (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad) volt, van magyar tagozata is, egynek német. Az idők folyamán 11 bábszínház profi intézménnyé nőtte ki magát, többé-kevésbé hozzáértő vezetőkkel, de ami lényeges: tehetséges alkotó gárdával, rendezőkkel, kiváló tervezőkkel, sok nagyszerű bábszínésszel. Ezek a színházak kialakították sajátos művészi profiljukat is – mindhárom magyar tagozat idetartozott, de hét-nyolc bábszínház megmaradt az amatőrség, vagy éppenséggel a dilettantizmus szintjén.

Mátyás király - A Keljfeljancsi Komédiás Kompánia előadása

Főiskolai oktatási forma híján maradt a színházon belüli szakképzés, önképzés lehetősége, majd a későbbi években Bukarest által rendezett tanfolyamok (ahol pl. mi már tanítottunk).

Jómagam 1959-ben elindítottam a kolozsvári színházban egy stúdiót, ahol a dikció, a mozgásművészet, bábmozgatási technikák, ének órák mellett a színészi munkára is próbáltam módozatokat keresni. Rendkívül fontosnak bizonyult az improvizációs készség fejlesztése, az önálló feladatok kidolgozása, kis háromszemélyes egyfelvonásos játékok előadása (a bábosok rendezték, tervezték, készítették és játszották el verseny formájában).

Ugyancsak ezen a stúdión belül született meg az ország első és egyetlen pantomim csoportja Mím7 néven – részben pantomim iránti érdeklődésemnek és mozgásművészeti tanulmányaimnak, részben a társulat négy kiváló színészének mozgás- és kifejezéskészségének köszönhetően. Ez a csoport gyakran szerepelt a televízió kulturális adásaiban, de néha külföldi versenyeken is.

Azért említem meg az önképzésnek ezt a formáját, sőt, szükségességét, mert ez ma is megvalósítható és kötelező is lenne mindegyik bábszínházban. No, persze, szakemberek vezetésével. Mindez feltételezett egy csapatmunkát, azaz elsősorban egy csapatot. Tekintve, hogy a törvények nem engedélyezték a felmondásokat, így évekre, sőt évtizedekre együtt maradtak a csapatok, szerencsés esetben 7-8 nagyon jó színésszel, 4-5 gyengébbel, de ők is kaptak szerepet.

A ’80-as évek közepén lassan bekövetkezett a generációváltás. Az alapcsapatok tagjait nyugdíjazták, egyesek már korábban emigráltak, stb. 1990 után vált nyilvánvalóvá, hogy a bábszínházak élére olyan vezetők, igazgatók kerültek, kerülhettek (tisztelet a kevés kivételnek), akik számára ez pusztán álláslehetőség volt. Például Kolozsváron 1990 óta most a hetedik igazgató(nő) van, és ő az első, aki szakember is.

Fiatal, kezdő bábszínészek a lehetetlenül kis fizetések miatt, no meg a csapat és a képzés hiánya miatt, csak úgy jönnek-mennek (Kolozsváron 1990 óta kb. 20-22 fiatal szerződött, majd ment el a magyar tagozatról). Az egyik következmény: mindig az újaknak marad a behelyettesítés hálátlan feladata.

A bábszínházakban most is hiányoznak a bábszínházi rendezők, tervezők, ezért külön örvendtem Kálmán problémafelvetéseinek, hozzáállásának. Ugyanúgy Lélek Sándor Tibor megjelenésének, akit sajnos nem ismertem meg személyesen, de remélem, hogy sikerül visszacsempésznie a váradi, egyébként jó képességű, rokonszenves, összetartó csapat munkájába a tiltott árút, a bábut, művészetünk alapját. Ahogyan én látom, ott valóban van csapat, ami ugyancsak ritkaság manapság.

A fluktuáció majdnem mindenhol jellemző. A kis létszámú, új tagozatok (Sepsiszentgyörgy, Temesvár, Szatmárnémeti) a drámai színházak árnyékában jöttek létre. Az „árnyéknak” is megvan a maga ára, sajnos. A „kicsinek” nem mindig jut hely, pénz, figyelem, lehetőség. Mert „csak” bábszínház, „csak” gyermekeknek játszik.

Összegezve: súlyos, megoldatlan alap-problémák fenyegetik a romániai bábművészet jelenét és jövőjét, és persze ezen belül a magyar bábszínházak sorsát is. Megoldandó problémák! Ki törődik ezekkel, ki segíti a megoldás útját, kit érdekel, kinek szívügye, ki tesz mindezért valamit, konkrét módon?

Az Ariel Színház bábos előadása: Az Álomfestő

Íme, van egy bábos találkozó, történik valami konkrétum is. Engedjük, hogy ez is kicsinyes személyeskedésbe, sértődöttségbe fulladjon? Szinte ugyanolyan módon, ahogyan azt a tragikomikussá fajuló politikai harcok modellezik nap mint nap?!

Úgy gondolom, hogy egy művészet számlájára ez erkölcstelenség és felelőtlenség lenne. Minden jó szándékú, jó képességet eláruló megmozdulást maximálisan, de ugyanakkor közösen kellene támogatni!

Fontosnak gondoltam ezt a helyzetképet felvázolni, mert úgy érzem kevesen látnak rá a problémák kiváltó okára. A megoldásokra nyilvánvaló nincsen recept, de a legfontosabb kérdés: ki és miért vállalja a bábművészet útját? Nem a bábszínházi alkalmazottak ösvényét, egy állást, amit fel lehet cserélni bármikor, amit jól-rosszul el lehet látni.

Most röviden, de én is szubjektív leszek, és elmondanám, hogy mit próbáltam tenni itthon.

Felajánlottam (igaz, jó pár évvel ezelőtt egy konstancai fesztiválon), hogy asszisztensként dolgoznék fiatal, kezdő rendezők mellett, tehát ne ők asszisztáljanak nálam, én legyek a segédjük, ami csak tanácsadást, tapasztalatátadást jelentene. De személyesen is elmondtam mindezt nemrégen Temesváron, Szatmáron, induló rendezőknek. Még nem használta fel senki a lehetőséget, pedig tartom ma is! Persze fizetség nélkül (kosztért, lakásért).

Felajánlottam a marosvásárhelyi főiskolán a tavalyelőtt, hogy első év végén, öt napos workshop helyett, ugyanazért a „minimálbérért” három hétig tanítok alkotó bábszínházi munkát. Maradt az öt nap, ráadásul vizsgaszesszióban. (Most arra gondoltam, beiratkozom a főiskolára, hátha akkor titokban taníthatok!).

Felajánlottam tavaly a kolozsvári fiatal színészeknek, hogy hetente kétszer tanítanék interpretálást, egy kis bábművészet-elméletet, improvizációt. Még nem történt semmi. Várakozom.

Felajánlottam öt-hat évvel ezelőtt, hogy a Sepsiszentgyörgyön létrejött bábtagozatnak indulásképpen, Simó Enikő kiváló tervezővel együtt megrendeznék egy előadást. (Mellékesen ez a szülővárosom és Enikő ott lakik). Nos, nem lett semmi belőle, de nem baj, Kopecky Kálmán már komolyan veszi a rendezői feladatait, és ez a fontos.

Mit tettem? Amikor román bábos főiskolai tagozat még csak Bukarestben működött, de egy végzős bábszínész sem jött vidékre (talán azóta sem!), a Soros Alapítvány segítségét kértem és meg is kaptam, egy három éves, három nyelvű nyári intenzív tanfolyamra. 1994 és 1998 között, a részben régi, részben már új növendékeimmel egy háború- és nacionalizmusellenes utcaszínházi előadást hoztunk létre, amit Gyulán és Temesváron mutattunk be.

A szabadiskolának 17-18 kétnyelvű növendéke (a német bábszínészek hiányoztak) és öt kiváló tanára volt. Megpróbáltuk reggeltől estig tartó intenzív munkával a bábművészet minden ágát megközelíteni, alkotó bábosokat nevelni – úgy gondolom, eredményesen.

Még egy tíz napos györgyfalvi tábort is említenék, fiatal, kezdő színészek és amatőrök számára, magyarországi kezdeményezésre, de a mi megvalósításunkkal.

Amióta a Soros Alapítvány megszüntette az itteni kultúra támogatását, próbáltam meggyőzni különböző bábszínház-igazgatókat egy-egy továbbképzést szolgáló tanfolyam megrendezésére, de ez sem sikerült.

Tekintve, hogy az előző igazgatók alatt itthon nem rendezhettem, 1990 után Magyarországon, elsősorban Kecskeméten dolgoztam. (’90-’97 között 11 előadást hagyva magam után). Úgy mellékesen szállítottam nekik 5-6 kiváló bábtervezőt (akiket itthon ma nem is „használnak”), zeneszerzőt, fiatal írót.

Azóta ez visszafele is működik, a kecskeméti közös munkánk fiatal felnőttjei Kolozsváron, Szatmáron rendeztek, rendeznek.

A Tamási Áron Színház bábtagozatának Betlehem c. előadása

Végezetül a bábszínházakban uralkodó helyzet: 2000 és 2005 között sohasem találkoztam ennyi nehézséggel, szakmai felelőtlenséggel, sőt megalázással. Pedig jó bőven dolgoztam, sok színházban.

Ez a „látkép” felülnézetben. Ismétlem, nagy öröm számomra az érdeklődés, az akarás, a bábművészet iránti elkötelezettség legkisebb megnyilvánulása is. Örülök például a marosvásárhelyi bábos másodév ígéretes, fiatal csapatának, Palocsay Kata munkájának. De mi lesz a sorsuk? Együtt kellene maradniuk, egy csapatként, megalapítva egy friss szellemiségű fiatal színházat, vagy beleolvadva az egyik kis színházba. Vajon lesz erre remény? Már most kellene erre gondolni...

A Romániai Magyar Bábos találkozó előtt megfogalmaztam egy szövegemet és egy kérdőívet. Mindmáig (2006. március 3.) egyetlen színház válasza érkezett meg. Vajon ez mit árul el? Idő, érdeklődés hiányát? Itt nem én vagyok kíváncsi, felelős, stb., ez közügy lenne, hogy legyen egy rálátás-jellegű dokumentációs anyag, hogy érvelni lehessen vele a felettesek, a média felé. Felhívás, rávilágítás a bábszínházak jelenlegi helyzetére, problémáira.

Hol az összefogás? A szövetkezés?

Kemény Henrik: Vitéz László

Lenne egy javaslatom is: a szakma iránt valóban érdeklődő, tenni akaró felelősök, vezetők, 1-2 napos találkozója Kolozsváron. Hátha születik konkrét eredmény is. Én is szívesen beszállok – tanáccsal, tapasztalat-átadással. Addig is: az a pár bábtagozat-vezető a saját költségén kellene idejöjjön. Az ittlétet valahogyan el lehetne rendezni, az itteni kollégák segítségével. Csak elhatározás kérdése lenne.

Még egy kérés, javaslat: kérem használják, használjuk fel a Hamlet.ro színházi portál kínálta lehetőséget szakmai vitákra, virtuális találkozókra. És próbáljuk támogatni továbbra is a Vincze László több éves erőfeszítését, és segítsük a fontos, szakmai találkozási lehetőséget kínáló Bábos Találkozót!

PS: Nincsen „internet-műveltségem”, sem módom arra, hogy megszerezzem. (Kaptam ugyan ajándékba egy kis, valószínűleg őskori számítógépet, de még nem működik szegényke, mert állítólag nincs „agya”.) Mint megrögzött bábosnak először a kezemmel kell éreznem a papírt, az írószert, azután már jöhet a gép is. De úgy vettem észre az olvasott anyagon, hogy az Internetes vita nagyszerű, gyors, közvetlen kapcsolatteremtést jelent, de ez magában hordozza a felhígulás, banalizálás, olcsó személyeskedés, sőt a cinikus kis játékok lehetőségét is. Kár, és talán veszélyes is. Miért kellenek névtelen, olcsó piszkálódások? Egyáltalán, a névtelenséget szakmai téren nem is nagyon értem.

kapcsolódó írások

A vita BÁBFESZT 2005

» Korábbi cikkek