HAMLET

Köllő Katalin

TOMPA MIKLÓS CENTENÁRIUM

A Székely Színház alapítójára emlékeztek

[2010. Dec. 23.]

Élete főműve a marosvásárhelyi művészszínház volt. Úgy tartotta: igazgató nélkül lehet, színész nélkül viszont nem lehet színházat csinálni.

Tompa Miklós születésének századik évfordulóját ünnepelte meg háromnapos rendezvénysorozattal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Az 1910. december 28-án, Székelyudvarhelyen született rendező, színészpedagógus, színházigazgató tiszteletére a színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közösen szervezett ünnepségsorozatot, az erdélyi magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége ugyanis mindkét intézményhez, illetve azok elődeihez szorosan kötődött: alapító tagja az 1946-ban létrejött Székely Színháznak, amelynek 1966-ig volt igazgatója, ugyanakkor tanára, majd 1976-1981 között rektora a mostani egyetem elődjének, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek.

Fodor Zeno, Dukász Péter, Kárp György és Dr. Catherina Kiss (Kiss Laci lánya)  a Székely Színház archívumából összeállított kiállításon

A december 17-19. között zajló rendezvénysorozat bővelkedett programokban: öt előadást és egy felolvasószínházi estet láthatott a közönség, sor került tárlatmegnyitóra, fotókiállításra, emléktábla-avatásra az egyetem udvarán, színháztudományi konferenciára, kerekasztal-beszélgetésre, és archív felvételek vetítésére. A Tompa Miklós nevét viselő társulat három produkciója mellett a programban két vendégelőadás is szerepelt: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Három nővére, Tompa Gábor rendezésében, illetve a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A csoda című előadása, Bocsárdi László színpadra alkalmazásában.

Kerekasztal-beszélgetés a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház jelenéről és jövőjéről

A pénteki program keretében zajlott az a délutáni beszélgetés, amelyen Tompa Miklós egykori munkatársai közül voltak jelen néhányan, felelevenítve a rendező-igazgatóhoz fűződő emlékeket, anekdotákat. A beszélgetést vetítés előzte meg, a fotókból, színlapokból készült összeállítás Gajdó Tamás nevéhez fűződik: a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa Kovács György hagyatékából válogatott néhány felvételt. A vetítés után Nánay István színházkritikus, a beszélgetés moderátora mondott el néhány gondolatot, megemlítve, hogy a Székely Színház nagyon fontos szerepet töltött be a színháztörténetben, mint mondta, abban a világban létrehozni egy művészszínházat, példa nélküli volt, mindeközben a kolozsvári színház nem tudja végrehajtani ezt a változást. „1958-ban láttam először ezt a színházat Budapesten, máig beégette magát az emlékezetembe az az előadás. Az esőhozó embert láttam akkor tőlük, elképesztő erőt sugárzott ez az előadás, Tanai Bellával, Csorba Andrással. Azt is mondhatnám, nívós kommersz volt, de olyan finoman és elegánsan volt megcsinálva ez a darab, hogy igazi drámaként élte meg az ember”.

Szabó Duci és Elekes Emma

Nánay István elsőként Szabó Ducit, a Székely Színház egykori tagját szólította meg, felkérve őt, hogy mondjon néhány szót. Szabó Duci kolozsvári születésű, Marosvásárhelyre való kerülése előtt három éven át a kolozsvári színháznál játszott, „operettet énekeltem, táncoltam, sírtam, nevettem, mindent, amit kellett”. Aztán egyszercsak megjelent a színháznál Tompa Miklós és Szabó Ernő, neki pedig azt üzenték, hogy menjen fel az igazgatói irodába, beszélgetni. „Bardos Béla volt az igazgató, nem akart elengedni a színháztól, de valahogy mégis megegyeztünk, hogy fél évre elmehetek. A János vitézzel kezdtem, Iluskát játszottam. Közben hazaérkezett Kőszegi Margit és Borovszky Oszkár, ők voltak az első fecskék, odakerült aztán Hamvay Lucy, s jöttek a nagyok, Kovács György, Dellyy Ferenc, Váradi Rudolf, Varga József. Tompa Miklós elkezdett színészeket toborozni az utcáról, Kiss Lacit például a vendéglőben győzte meg, nagyon jó színész lett belőle”.

Elekes Emma és Dukász Péter színészek visszaemlékezését, miszerint  Tompa Miklós szeretett éjszakai próbákat tartani, Szabó Duci is megerősítette, mondván, gyakran mentek haza hajnalban a színházból. Véleményük szerint Tompa szerette a színészeket, rendkívül igényes volt a rendezői munkáiban, előfordult az is, hogy két nappal a bemutató előtt lecserélte a színészt, ha úgy érezte, hogy nem felel meg az elképzeléseinek.

Fodor Zeno négy éven át volt közeli munkatársa Tompának, sok baráti beszélgetést folytattak. Színészközpontú rendező volt, emlékezett vissza a teatrológus, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt igazgatója, mint mondta, Tompa Miklós mindig azt hajtogatta: színházat lehet csinálni igazgató nélkül is, de színész nélkül nem lehet. „Művészszínházat akart csinálni, ezért megengedte magának azt is, hogy ha valami nem volt jó, nem érte el azt a színvonalat, amit ő elvárt, akkor nem engedte ki a színpadra”. Fodor szerint voltak, akik a pártbizottságnál jelentgették, többek között ennek is „köszönhető” 1966-os leváltása.Kárp György színművész, a színház aktuális gazdasági igazgatója úgy vélte, Tompa Miklós utolérhetetlen volt színházigazgatóként, szerette a társulatát, sokszor mentette ki színészeit a különböző nehéz helyzetekből. „Gyalázatos módon távolították el, pártvonalon, 1973-ig nem is engedték, hogy rendezzen a saját színházában”, jegyezte meg.

Gáspárik Attila, Nánay István és dr. Cristian Stamatoiu egyetemi docens a centenárium alkalmával szervezett színháztörténeti konferencián

„A színházat fenséges játéknak tartotta és halálosan komolyan vette”, mondta el hozzászólásában Kincses Elemér rendező, hozzáfűzve: „varázslatos, óriási műveltségű  ember volt, nagyszerű humorral”.

A péntek este játszott Svejk című előadás előtt Kovács Levente rendező emlékezett a Székely Színház alapítójára. Mint mondta, élete jelentős részét töltötte el Tompa Miklós mellett, de most, száz évvel születése és 15 évvel a halála után elsősorban az emberről szeretne beszélni. „Boldog ember volt, mert kitűzött egy célt maga elé, és azt meg tudta valósítani. Annak idején, a menekülők áradatával ment szembe, megálmodott egy színházat ebben a városban, és meg is csinálta”. Kovács Levente a Székely Színházat tartja Tompa Miklós élete főművének, olyan színház volt, amelyben a primátus az irodalomé, a színészé és a közönségé volt. „Egész életében hű volt ahhoz, amit képviselt, és ez rendkívüli dolog”, hangsúlyozta a rendező.

(A cikk a Szabadság számára íródott.)

kapcsolódó írások

Gáspárik Attila: Elhamvadt könyvtár

» Korábbi cikkek