HAMLET

Balázs Nóra

A MEG NEM TÖRTÉNT CSODA

Hullámzó vőlegény a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban

[2009. Feb. 16.]

Most induló rovatunkban a kolozsvári és marosvásárhelyi teatrológia szakon tanulók legjobb írásait közöljük. [műhely]

Tamásit szeretjük. Nyelvéért, humoráért, játékosságáért, s persze nem utolsósorban azért is, mert úgy érezzük, közülünk való, ízig-vérig erdélyi, s főként – székely. Azon szerzők közül való, akik „jelentenek” Erdélyben valamit. Ennek ellenére az utóbbi időben ritkán rendeznek hazai színpadokon Tamási-darabokat.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata épp ezt a hiányt igyekszik kitölteni a Hullámzó vőlegény című darab bemutatójával. A tény, hogy épp Marosvásárhelyen, épp a Tompa Miklós társulat mutat be Tamásit – önkéntelenül is eszünkbe juttathatja Tompa Miklós legendás Énekes madarát, melyet ugyanezen a színpadon rendezett, jó 20 évvel korábban. Talán épp ez, a névadót övező tisztelet, s a hírnevének való megfelelés-kényszer gátolta idáig a társulatot az amúgy igen népszerű drámák színpadravitelében.

(Győrffy András, Bokor Barna) Szerencsére a megfelelni-vágyás nem nyomja rá bélyegét az előadásra. Sokkal inkább az igyekvés s a jó szándék meglétét érezhetjük, egy újabb, korszerűbb Tamási-felfogás kialakítása érdekében. „Próbáljunk meg úgy Tamásit rendezni, hogy se közhelyesen székely ne legyen, se túlságosan modern”, mintha ezt mondaná Török Viola rendező (aki a közelmúltban Sepsiszentgyörgyön már rendezett Tamásit), a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon elv alapján. A nézőt kéne „jóllakatni”, s ugyanakkor a kortárs szakmai elvárásoknak is eleget tenni, lehetőleg kikerülni a népszínmű csapdáit, s mégis, valami „maradandót” alkotni.

A feladat nem könnyű, s mivel a kitűzött cél – legalábbis a nézőtérről figyelve – nem egységes, az előadás az eldöntetlen kérdések vesztese. A kecske minden valószínűség szerint így is jóllakik, de mivel káposzta eleve nincsen, jó neki a szalma is. Amiből amúgy van bőségesen a színpadon. A díszlet ugyanis szinte a végsőkig stilizált (tervezője Bartha József), égig érő, préseltlemezből ácsolt rács (kerítés?) határolja három oldalról a színpadot, ennek nyílásain járnak ki-be a szereplők, míg a színen a széknek, asztalnak, ágynak használt szalmabálákon s egy hatalmas zöld kancsón kívül még két ugyanolyan, ám alacsonyabb paraván (fal?) található, amelyek a főhős házát hivatottak jelképezni.

A díszlet látványos, funkcionálisnak is nevezhető, azonban nem találja helyét az előadásban. Mentségére szóljon, hogy az előadás sem találja saját helyét a lehetséges helyek közt. Kezdetben ugyanis világzenei ritmusokra többé-kevésbé ütemes, koreografált mozgásokat végző alakok kerülgetik a szín közepén álló férfit, s ezzel a felütéssel egy stilizáltan népies, ám ugyanakkor általánosabb érvényű értelmezés lehetőségét vetítik előre (a koreográfiát s a zenét Könczei Árpád jegyzi).

(Győrffy András, Csíki Hajnal)

A kezdeti hangulat azonban nem tart sokáig. A stilizáltból, általánosból hirtelen zavaróan egyedivé változik a kép, annyira, hogy az erős mozgásszínházi jelleg nem is tér vissza többet. A fény felmegy, a zene elhallgat, s a színen egy békésen sepregető, csizmába gyűrt szürke priccsesnadrágos, kucsmás székely bácsit látunk (Györffy András), aki nem utolsósorban utánozhatatlan székely akcentussal beszél s épp a hasonszőrűen öltözött, ám immár kiválóan artikuláló szekerest fogadja (Henn János), túlságosan is furfangos módon. A két felvillantott értelmezési mód közti zavarban alig vesszük észre, hogy elkezdődik a történet, mely során Bodrogi Antal (Bokor Barna), fiatal fazekasmester felemelkedésének leszünk tanúi.

A tehetséges, ám szegény Bodrogi vásári portékát gyárt, hogy megélhetését biztosítsa, ám a darab kezdetekor épp mindenkinek adós – kinek házbérrel, kinek adóval, kinek fuvarbérrel. Hogy valahogy talpra álljon, vonakodva elfogad egy házassági ajánlatot, egy gazdag, de csúnya vénlány pártfogóitól. A házasság azonban – előre látható módon – nem jön létre, Bodrogi ugyanis szívére hallgat s a csúnya vénlány szépséges fiatal unokahúgát, Bogyót (Csíki Hajnal) veszi el feleségül, ezáltal visszanyerve művészi önazonosságát is.

(Balázs Éva, B. Fülöp Erzsébet, Benő Kinga, Bokor Barna)

Az egységes koncepció hiánya az előadás során leginkább a szereplők ábrázolásában figyelhető meg. Megtalálhatjuk itt a mindenkori székely bölcsességet, Czirmos bácsi (Györffy András) személyében, aki az előadás egyetlen igazán hiteles figurája: derűs világlátása a humor fő forrása. Györffy most is abszolút közönségkedvenc; jelen van a mozgásszínház Piroska (Benő Kinga) időnként koreografált mozdulataiban; a karikatúra, a groteszk a fazekasok esetében (Bányai Kelemen Barna, Meszesi Oszkár, Bartha László Zsolt), ami szintén megállná helyét, ám egy másik előadásban. S ott van nem utolsósorban maga Bodrogi Antal, aki a szilveszter este mesei-őszinte hangulatában a passzivitásból hirtelen szókimondásba csap át – ahogy a szereplő, úgy a színész is azért küzd, hogy valódi lehessen.

A lélektani realizmus–stilizáltság kettőssége összezavarja a színészeket, s így az az érzésünk, hogy semmi sem történik folyamatosan a színpadon, minden csupán az egyes pillanatok megjelenítése. A főhős sorsfordulata, a tényleges, lélekben végbemenő csoda, az előadás tetőpontján egy rosszul eljárt, leginkább legényesre hasonlító táncba fullad, amelyet az összes szereplő nagy igyekezettel utánoz.

Zavaró, hogy a vénlányt játszó B. Fülöp Erzsébet bármikor méltó ellenfele Bogyónak – megjelenésében, de modorában is, Bodrogi váratlan döntése tehát erről az oldalról indokolatlanná válik. Sem a helyzet szakrális jellege – az évek fordulóján a szereplő élete is megfordul –, sem a valódi okok – az egyik lány tisztasága a másik közönségességével szemben – nem győznek meg arról, hogy itt csodának kellett történni a változás érdekében.

Jelent az előadásból

Gondot jelent emellett a hely és idő behatárolásának kérdése is, egyrészt Czirmos bácsi hamisítatlan udvarhelyszéki akcentusa, másrészt a világzene mezőségi népzenébe való átfordulása miatt, hogy a falusi ember hétköznapi viseletére hajazó, ám korántsem tájegységhez kötött kék-szürke-barna árnyalatokban játszó jelmezeket ne is említsük.

A valósághű ábrázolás kizárja a természetfölötti csoda lehetőségét, a stilizáltság viszont nem ad elég okot arra, hogy a csoda, a megtisztulás mint gyökeres változás, lélektani motivációt kaphasson s ezáltal megtörténhessen. Így eltűnik az előadásból a darab tulajdonképpeni lényege, az, hogy csodák igenis lehetségesek, csak őszintén s meg nem alkudva szembe kell nézni önmagunkkal s lehetőségeinkkel.

» Korábbi cikkek