HAMLET

Vékony Bíborka

BELÜLRŐL KIFELE

Albert Csilla: „annyi szép dolog van egy előadás mögött”

[2011. Apr. 26.]

A kolozsvári színészt az Alkoholisták, a Verespatak és a Megöltem az anyámat előadások születéséről kérdeztük. [műhely]

A Verespatakban egyszerre három rendezővel dolgoztatok (Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean, Radu Apostol). Nem volt nehéz ennyifele figyelni?

– Fárasztó volt, mert még az Alkoholistákat is próbáltuk. De ennél fárasztóbb volt, hogy több rendezővel dolgoztunk. Már az asztali próbáknál tudathasadásos állapotba kerültünk. Mi leültünk a helyünkre, odaült a rendező, két óra múlva felállt, és jött a másik, aki szintén románul beszélt. Egyszer csak elvesztem az egészben.

Csak Kolozsváron próbáltatok vagy Verespatakon is voltatok?

– A próbafolyamat több részből állt. Augusztusban két hetet kint voltunk a faluban. Táboroztunk, beszélgettünk... Búza (Buzási András) főzte a puliszkát. Én csináltam paprikást, ennek örültek a bukarestiek, mert még nem ettek ilyet. Reggelenként mentünk interjúzni, a rendezők előre kitalálták, hogy kiket látogatunk majd meg. Voltunk a Gold Corporation szóvivőjénél, kimentünk abba a negyedbe, ahol azok laknak, akik a pénz vagy a gyulafehérvári ingatlan közül ez utóbbit választották. Meg persze a falu környékén lakókhoz. Ez volt a két hét. Aztán kezdődött a színházi munka.

Ez miből állt?

– Megbeszéltük, hogy ki mire emlékszik az ott történtekből. Megnéztük a felvételeket, amiket készítettünk. De az előadás szövege még nem íródott meg. Ezért az elején nagyon sokat improvizáltunk különféle helyzetekre. A rendezők nem értették, miért nem tudunk románul improvizálni, és aztán magyarul játszani.

Mikor elkészült a szöveg, elkezdtünk dolgozni rajta. Az utolsó jelenetemen például sokat vitáztunk, hogy milyen nyelven legyen. Én felolvastam magyarul, de ez nem passzolt azzal, amit ők elvártak. A román néni hangjához és beszédstílusához akarták találtatni a magyar szöveget. Mivel ez dokumentumszínház, fontosnak tartották a hitelességet. Nagy harc volt, mert nem tudtam őket meggyőzni, hogy így nem működik, mert a magyar nyelvben a hangsúlyt nem lehet máshová tenni. A nyelvprobléma miatt a próbafolyamat tehát nem volt felhőtlen.

Melyik feladat volt nehezebb számodra?

– Az első figura, amikor a Gold Corporation alkalmazottját játszom. Milyen furcsa, hogy románul jönnek a szavak, mikor erről a jelenetről akarok beszélni (nevet). Nehéz, mert nagyon sok rövid mondat és dialógus van benne, ráadásul románul. Nem érzem azt a szabadságot, hogy ha véletlenül valamit elrontok, korrigálni tudnom. Hiába, nem az anyanyelvem. Persze lehet hogy tudnám, de ettől félek. Voltak is már bakik, de hát túléltük.

Nem gondoltatok arra, hogy más városba is elvigyétek az előadást? Például Verespatakra...

– Verespatakiak zarándokoltak be Kolozsvárra, több embert is felismertem a nézők között – itt volt például Aurel Sântimbreanu, aki azt a könyvet írta, amiről az utolsó jelenetben beszélünk. El is ment Verespatakra a híre, hogy milyen jó az előadás. Viszont a sok technikai dolog, ami benne van, megnehezíti, hogy kimozdítsuk.

Május 12-re meghívást kaptunk Temesvárra, a Román Dráma Fesztiváljának versenyprogramjába. Nagyon szeretném, ha elvinnénk Bukarestbe. Ott a nézők szabadabban vennék talán. Mert elvégre tudják, hogy magyar színház vagyunk és az csak jó, ha románul is beszélünk, az angolt meg fordítják. Kíváncsi lennék, hogy ők hogyan látják.

Úgy érzem, hogy túlságosan kísérleti előadás ez Kolozsvárnak. Azt hiszik a nézők, hogy propagandát csinálunk… Mi nem vonunk le következtetést, azt vonja le a néző. Úgy érzem, hogy sokkal inkább emberi sorsokról van szó benne, és nem Verespatakról.

Lehet, hogy kicsit hosszú, lehetne vágni belőle. Az alkotók egy adott ponton elvesztették kompromisszumkészségüket, objektív rálátásukat a saját munkájukra. De ettől még meg lehetne nézni... Csak nem nagyon van nézőnk, ez a baj, nem jut el a közönségig, hogy ez egy aktuális probléma.

Az Alkoholistákban nemhogy három, de néha kevesebb mint egy rendező volt... Tompa Gábor ugyanis párhuzamosan rendezte a Don Giovannit a román operában.

– Igen. Sokszor előfordult, hogy mi elkezdtük a próbát, és ő azután jött. Nem mindig vártuk meg. Mi jöttünk az ötletekkel, s mutattuk a jelenetet. Ő vagy azt mondta, hogy ez egy ibóktalan nagy marhaság, vagy kapva kapott az ötleten és továbbfejlesztette. Jó próbafolyamat volt, mert sok jó ember kis helyen nagyon szépen dolgozott.

A színről nem igazán lehet kimenni, nincs takarás. Egy nagy szemétdomb van felépítve középre a tócsa mögé. Hová szoktatok menni, ha nem játszotok a jelenetben?

– A szemétdomb alá. Nagyon sok játékunk van a díszlet mögött, amit a néző nem lát. Rájöttünk, hogy mi „underground színházat” csinálunk ott. Például rendszeresen szoktunk pózolni, képzeletbeli fotósoknak. Ha valaki nagyon ügyes volt a jelenetben, gratulálunk neki és azt „lefotózzuk”.

De különben rendszer van ott hátul. Nem ténfergünk össze-vissza. Mert ha nem tűrném be a kartonszárnyam, akkor például Köllő Csongi nem férne el. Ki van számítva, hogy ki mikor merre megy. Van úgy, hogy jelenetből kimegyünk és percekig mozdulatlanul állunk, mert csendnek kell lenni.

Fotó: Bodoki-Halmen Kata

A színfalak mögött is tovább élnek a figurák?

– Hát persze. Annyi szép dolog van egy előadás mögött... Egy előadásnak nem a díszlettel van vége. A mögötte levő életet nagyon szeretem. Volt olyan előadás, Isten bocsássa meg, hogy többet láttam hátulról, mint elölről.

Hogyan találtad meg Trezor figuráját?

– A figura egyáltalán nem tűnt érdekesnek, amikor a darabot olvastuk. Nem is értettem, hogy miért van szükség még egy lányra Éva (Kézdi Imola) mellé. Sokkal jobban működne, morfondíroztam, ha egyetlen nő lenne a darabban, és körülötte hárman, a két angyal (Szűcs Ervin , Farkas Loránd) és mondjuk a gyermek (Köllő Csongor).

De mi is a problémám ezzel a figurával? Egyszer csak azt gondoltam, hogy ha gondom van a nőneműséggel, akkor miért nem használom ki éppen ezt? Miért ne lehetne Trezor nemek és világok között köztes lény? Ő egy „always wanna be”, angyal akar lenni, de még nem az. Emlékszem, ültem a fémhordón, Imola mondta a szöveget, mi néha tapsoltunk meg reagáltunk. Közben a fejemben mentek a gondolatok. Ha itt mindenki világok között járkál, akkor miért ne lehetnék én is ilyen? A gyermek olyan érthetetlen figurának tűnt. Ugyanakkor meg olyan szép a gondolat, hogy van egy gyermek, aki lehet, hogy tényleg világok közt kóvályog. A fiúkról tudtam, hogy angyalok. Az nyilvánvaló volt, ők úgy vannak megírva.

A Megöltem az anyámat munkafolyamata igazán sajátos, ebben Dimény Áronnal egyaránt végeztétek a rendező és a színészek munkáját. Két évet dolgoztatok rajta. Hogyan született meg az előadás?

– Ez az előadás inkább belülről kifele készült, és nem fordítva, ahogy általában lenni szokott. Belénk költözött a szöveg, és egyszer csak elkezdett dolgozni, fejlődni. Beszívtuk magunkba, megszelídítettük, és egyszer csak ez a folyamat elkezdte diktálni, hogy mondjuk kell egy asztal... Volt olyan, hogy felültem éjszaka, és azt mondtam: van 33 kő az asztal körül. Ebből lett aztán egyre több.

A szöveg bentről burjánzott, el akarta mondatni magát. Angyalok terelték az úton. Annyiszor abba akartuk hagyni... Mert jó, hogy mi el akarunk mondani valamit a világról, de a nézőket vajon fogja-e érdekelni? Más az, ha egy rendező mondja, hogy van egy koncepciója, és van egy képe a világról. Bennem nem volt meg ez a biztonság. Mi lesz, ha nem jót mondunk, annak ellenére, hogy nagyon akarjuk? Mi lesz, ha rossz felé pedálozunk? Sajnos egy színész ahhoz szokott, hogy irányítják. Kevésbé vagyunk szokva ahhoz, hogy magunk is elinduljunk és felelősséget vállaljunk a munkánkért. Hogy igenis én ezt gondolom a világról, vagy érzek egy hiányt, és ezt egy szöveg által el akarom mondani.

Áronnal sokat vitáztunk, hogy mit szabad kivenni, mit nem, és mit szól majd ehhez vagy ahhoz az író, Visky András. A nagy szabadságnak az a jó oldala, hogy napokig vitázhatunk a szövegről, vagy például az első jelenetet próbálhatjuk csak utolsó héten...

Gondolkodtál újabb saját projekten? Hiszen sok pozitív visszajelzést kaptatok.

– Nincs új tervem. De milliónyi könyv van a világon, s ha épp a megfelelő kerül a kezembe, lehet, hogy belekezdek valamibe.

kapcsolódó írások

MARGINALITÁS FIZIKAI ÉS POLITIKAI

» Korábbi cikkek