HAMLET

Sőregi Melinda

AZ IDŐ MESÉJE

Robert Wilson rendezése a Berliner Ensemble-ban

[2007. Jun. 4.]

Az előadás a darabon „kívül” kezdődik: két kisfiú játszik háborúsdit egy hatalmas fürdődézsában.

A tél meséje Shakespeare egyik utolsó darabja, 1611-ben született, és az ún. színművekhez szokás sorolni. Szász Károly 1865-ös fordításának címadását követve magyar nyelven inkább Téli rege címen ismert a mű. Sajnos viszonylag ritkán veszik elő a színházak. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Keresztes Attila rendezésében mutatta be, 2003-ban. A produkció csak néhány előadást ért meg. Várady Szabolcs egy egri bemutató (rendező: Máté Gábor) kapcsán új, irodalmi igényű fordítást készített (elolvasható a Színház 2007. februári számában), mely remélhetőleg „megszaporítja” majd a különböző feldolgozásokat.

A Berliner Ensemble előadása a darabon „kívül” kezdődik: két kisfiú játszik háborúsdit egy hatalmas fürdődézsában. Téren és időn kívüli pillanatok – jelezve az alapmotívumokat: tükörtörténet, testvér-párbaj, a valóság elbizonytalanodása. A két fiút alig lehet megkülönböztetni egymástól, tükörképei egymásnak. A nézői érzékelés már itt elbizonytalanodik, hiszen nem lehet a hagyományos látási tapasztalatokra hagyatkozni, a szem megcsalhat. A szimbolikus prológus után az Idő veszi át a szót, „aki” szamárként jelenik meg. Egy fehérre festett, jelentőségteljes szamárfej kandikál ki jobb felül. Emberkezével gesztikulál. Ember a maszkkal: színház a színházban.

Angela Winkler és Stefan Kurt a Berliner Ensemble előadásában © fotó: Lesley Leslie-Spinks

Shakespeare darabja az időt, mint teátrumot, mint színházszervező erőt mutatja meg, ahol az emberek elveszetten tévelyegnek, és keresik a maguk megfelelő idejét. A tél meséje átírja a hagyományos időérzékelést: szokatlanul lelassít és felgyorsít, elveszejt az időben. Nem véletlen, hogy Robert Wilson éppen ezt a szöveget választotta, hiszen maga is folytonosan az idővel kísérletezik. A történet népmesei: Polixenes (Tillbert Stahl-Schäfer), Bohémia királya és Leontes (Stefan Kurt), Szicília uralkodója testvéri jóbarátok, egymást mértéken túl szeretik. Polixenes épp egy hosszúra nyúlt szicíliai vendégeskedésnek próbál szelíd erőszakkal véget vetni, de Leontes tartóztatja. A cseh király éppen kilenc hónapja időz Szicíliában, ideje volna mennie. Barátja marasztalja, sőt megkéri állapotos feleségét, Hermionét (Sonja Grüntzig), hogy édes szavakkal ő próbálja meg Polixenest maradásra bírni. Leontes gyanút fog, Hermione és Polixenes kikényszerített baráti évődését szerelmi jelként értelmezi. Szilárd meggyőződésévé válik, hogy éppen azok akarták megcsalni, akik addig a legkedvesebbek voltak neki. Rögeszmésen halad előre útján: kitagadja fiúgyermekét, Mammiliust és halálra szánja leányát, Perditát, aki végül szerencsésen megmenekül: egy cseh pásztor talál rá a tengerparton (Antigonus, Hermione udvarhölgyének férje hagyja itt, hogy ne kelljen uralkodója parancsára végeznie a csecsemővel). Az elveszett lány a királyi háztól messze nevelkedik, az ellenséges országban – az uralkodói önkénnyel szembeszálló alattvalók jóindulatának köszönhetően.

Leontes letarol mindent maga körül, átrendezi saját terét: halálba kergeti hamisan megvádolt feleségét is. A túlságosan nagy boldogságból a harag és gyűlölet mélyébe veti magát, hogy a mélyponton ismerje fel hibáját, és a bűnbánat váljon életformájává. A görög sorstragédiákat idézi a mű (még azáltal is, hogy a Leontes-t kijózanító jóslat Delphoi-ból, Apolló papjaitól érkezik). Leontes a túlzások embere: bármit is tesz, az túllép az emberi számításon. Figurája hasonlatos Learéhez, akit józan érveléssel szintén nem lehet útjáról letéríteni, mert csak belső hangjaira figyel, és a legvégső pontig megy el. Természetesen a vak féltékenység motívumában ott van Othello alakja is. A különbség annyi, hogy itt „valódi” a játék, tehát nem történik tragikus halál, nincs gyilkosság. Az Idő kioldja a szálakat, a történet mesei fordulatokkal gördül ki tragikus medréből.

Jelenet a #i#Téli regé#/i#ből (Tillbert Strahl-Schäfer, Sonja Grüntzig, Stefan Kurt) © fotó: Lesley Leslie-Spinks Wilson a szálak összekuszálódását a színpadkép kristályos áttekinthetőségével ellensúlyozza. Finoman méltóságteljes görög oszlopok jelzik a szicíliai királyi palotát. Áttetszőek, légiesek, valószínűtlenek, és jelenetenként egyre „üresebbek”. Végül már csak a körvonalaikat látjuk. A szereplők mozgása is kiszámítottan elegáns, jellegzetesen wilsoni. Mintha a rendező maga is rájátszana arra, hogy „nagyon wilsonos” legyen az egész látvány. Ironizál a saját stílusán. Felülről nézve a színpad sakktáblához hasonlatos, ahol előre meghatározott úton haladnak a figurák. Ez az elemeltség hatásosan ellenpontozza Leontes erőszakos indulatait, és még nyilvánvalóbbá teszi, hogy valós motivációt alig lehet találni tettei mögött.

Csehországot szinte teljesen üres térbe helyezi Wilson: itt már nincs művi látvány, itt a karakterek kelnek életre, hús-vér figurákká válnak. A történet az éteri magasságból földközelbe kerül, és teljes valójában kibontakozik az Idő színpada, itt zajlik a játék legintenzívebb része. A keret: a falusi birkanyíró ünnepség. Wilson kellő humorérzékkel még meg is jeleníti a birkákat: a szín hátterében, mint fali díszek vonulnak el a szemünk előtt. Egy ilyen ünnepségen, ahol sok alkohol fogy, és sok mindenki megfordul, szinte bármi megeshet. Még az is, hogy a királyfi megkéri a pásztorlány kezét. Szabadon lehet mozogni és álruhát ölteni, megtéveszteni. A dráma szerkezete szempontjából éppen a szicíliai történések tükre játszódik le itt.

Az elveszett királylány, a pásztorlányként élő Perdita (Judith Strössenreuter) beleszeret Florizelbe (Alexander Doering), Polixenes fiába, aki álruhában mutatkozik a pórnép között. Polixenes álruhában érkezik meglesni fiát és leleplezni fia szerelmét. Sokáig képes eljátszani szerepét, már-már azt az érzetet kelti, hogy valóban megváltozott a véleménye, és pártolja fia házassági tervét. Szinte az utolsó utáni pillanatban tör ki, és leplezi le magát. Polixenes barátjához hasonlóan valószínűtlenül fenyegetőzik a tettesek kivégzésével, dühe túlmegy az ésszerű határokon. A szerelmesek szintén álruhában menekülnek Szicília felé – Camillo (Gerd Kunath) tanácsára. Camillo korábban Leontes szolgálatában állt, de a király dühe őt is elsodorta. Camillo szervezte meg Polixenes szökését, és most szintén ő irányítja a szálakat, ő rendezi az előadást: „Királyilag leszel ott felruházva, / Mintha a színházamban játszanád / Szerepedet.” – mondja Frorizelnek. És a játszma végső győztese is ő lesz, hiszen hazatér, visszakerül a király kegyeibe, és feleséget is nyer magának. A darabban ő az értelmiségi figurája: Wilsonnál komikus, fekete körszemüveget visel, és jelmeze Luther Mártont idézi fel.

Dirk Ossig és Georgios Tsivanoglou Robert Wilson rendezésében © fotó: Lesley Leslie-Spinks

Florizel saját ruháját egy tolvajjal, Autolycus-szal cseréli el, akiből így válik úr. Talán ő lehet a hiányzó Mammilius, akiről a darab annyit közölt csak, hogy meghalt bánatában. Ismerve a történet logikáját, felmerül a kérdés, hogy esetleg Leontes fia is megmenekülhetett valamiképpen. Minden stimmel: Autolycus Florizelnél szolgált, a cseh udvarban, és mesékkel, történetekkel kereskedik (rablási szándékkal, persze). Mammilius meséit anyja szerette hallgatni, így találkozunk vele utoljára.

Autolycus ördögi clown: egy Jago és egy Bolond keveredik benne. A Bolond a Vízkeresztből és a Learből. Bölcs és aljas egyszerre. Szertelenül játékos, az esze éles, mint a borotva, bármilyen alakot képes felölteni, és bárkit az orránál fogva vezetni. Nagy játékos, aki itt kicsiben játszik: erszényeket csen el, és balladáit árulja. Dalol és filozofál: átlát az embereken. Tudja, hogy még a mesében is az érdek irányítja az életet: „Ha azt hinném, hogy becsületes dolog jelenteni a királynak, nem tenném; szerintem az a nagyobb gazemberség, ha megtartom magamnak; és suszter, ugye, maradjon a kaptafánál. Álljunk csak félre; itt az új alkalom annak, aki ésszel él. Minden utcasarok, minden bolt, minden templom, bírósági tárgyalás, akasztás munkát ad a szemfüles embernek.” Akár Bicska Maxi is mondhatta volna ezeket a mondatokat. (Mintha a fordító, Várady Szabolcs is ilyen értelmezés felé irányítaná a szöveget.) És Brecht színházában, a Berliner Ensemble színpadán ez a gesztus különösen termékenyen működik. Dirk Ossig brechtiánus alakká formálja a figurát. Dalai songok (zene: Hans-Jörg Brandenburg), mondatai életigazságok. Külsőre pedig visszanyúl a német színház Mefisztó-hagyományához, Heinrich Gründgens fehérre mázolt arcú ördögéhez. Az előadás legsűrűbb pontja Autolycus figurája: a színháziasság metaforája és virtuóz megvalósulása egy személyben. Folyton mulattatja saját magát és a környezetét, miközben kergeti a pénzes bugyellárisokat. Aljas bűnöző és lenyűgöző művész.

A negyedik felvonásban felbolydult tempó az ötödik felvonásban ismét kimerevedik. Valójában a végkifejletben nem a szerelmesek lesznek a fontosak, nem az ő boldogságuk a hangsúlyos, hanem szüleik feltörő múltja. Mintha Romeo és Júlia egymásra találna, de mégis a két család közötti viszály feloldása vagy eljegelése volna a lényegesebb. Az ötödik felvonásban szinte nem is jutnak szóhoz a szerelmesek. Az utolsó jelenetben csoda történik: Hermione előlép saját portréjából, „feléled” hosszú évek után. Valóban csodával határos, amint a teljes merevségből kimozdul a királyné. (Wilson ritka színházi csodával kényezteti a nézőt.) A csoda különös módon nem örömet, hanem döbbenetet okoz. Nincs ujjongás, elakad a szó. A szem ismét csődöt mond. Amit lát, az nem valós.

De akkor hol itt a biztonság? Autolycus „erkölcse” persze sohasem mond csődöt, mert ő eleve nem a valóságot igázza le, hanem az álcázásban utazik. A rejtőzködés, a játék az élethez közelebb álló túlélési eszköz, mint a valóságban való vak hit. Mi is a valóság? Létezik egyáltalán ilyen? Érdemes keresni? A berlini előadás pesszimista választ ad, mert a záró képben a szereplők kést ragadnak, és vigyorogva a saját torkuknak szegezik. Lehet-e így folytatás?

Shakespeare meséje is bizonytalansággal zárul, értetlenséggel. Az ember az értelmével nem feltétlenül tudja befogadni az idő kizökkenését, ez félelmes, felfoghatatlan, és irányíthatatlan…

***

BERLINER ENSEMBLE
William Shakespeare: Das Wintermärchen
Németre fordította: Erich Fried
A Berliner Ensemble számára színpadra alkalmazta: Jutta Ferbers

Rendező, díszlettervező, fényterv: Robert Wilson
Zeneszerző: Hans-Jörn Brandenburg
Jelmeztervező: Jacques Reynaud
A rendező asszisztense: Ann-Christin Rommen
A díszlettervező asszisztense: Serge von Arx
A jelmeztervező asszisztense: Yashi Tabassomi
Fények: Heinrich Brunke
Dramaturg: Jutta Ferbers

Szereplők:
Anke Engelsmann (Eine Lady, Mopsa), Angela Gilges (Emilia), Ruth Glöss (Eine Lady, Dorcas), Sonja Grüntzig (Hermione), Judith Strößenreuter (Perdita), Angela Winkler (Paulina), Heinrich Buttchereit (Ein Richter), Alexander Doering (Florizel), Karsten Gaul (Ein anderer Lord), Carl Gustav Hörchner / Janus Torp (Mamillius), Boris Jacoby (Der Lord), Gerd Kunath (Camillo), Stefan Kurt (Leontes), Dirk Ossig (Autolycus), Walter Schmidinger (Ein alter Schäfer), Marko Schmidt (Ein Matrose, Ein Schäfer), Tillbert Strahl-Schäfer (Polixenes), Ronny Tomiska (Der Diener), Georgios Tsivanoglou (Ein Clown), Axel Werner (Antigonus)

Bemutató: 2005. szeptember 25.
A cikk szerzője 2007. májusában látta az előadást

» Korábbi cikkek