HAMLET

Fülöp Noémi

A SODRÓDÓ SZÍNÉSZ

Yoshi Oida workshopja Kolozsváron

[2009. Oct. 7.]

A mozgást, a testet tanulmányozni olyan, mintha az életet tanulnád – mondja a japán színész, rendező.

A kabuki színházban létezik egy gesztus: amikor a színész a Holdat nézi, ezt egy bizonyos kézmozdulattal jelzi ezt a nézőknek, ujjal mutat felfelé. Yoshi Oida mesélt egy színészről, aki olyan elegánsan hajtotta végre ezt a mozdulatot, hogy előadás után is erről beszélt a közönség. Aztán mesélt egy olyan színészről, akinek a Holdra mutató mozdulata nem volt különösebben kecses, ám annyira szuggesztív volt, hogy a közönség már nem is látta őt – csak a Holdat látták.

Yoshi Oida az utóbbi színészt részesíti előnyben – úgy hívja, a láthatatlan színész. Ezt a címet adta második könyvének is, amely nemrég román fordításban is megjelent. A kötetet a héten Kolozsváron is bemutatták – anélkül azonban, hogy különösebben szó esett volna arról, miről is szól. Miután a közönség a könyvbemutató alkalmával végignézte Claudia Willke Láttad-e a Holdat? című dokumentumfilmjét, egészen más kérdések jutottak eszükbe.

Yoshi Oida

Mester és tanítvány

“A földön ültünk egy beszélgetés alkalmával, több diákkal, magam is közöttük ültem – mesél Yoshi Oidával való megismerkedéséről Peter Brook rendező a filmben. – Ahogy helyzetet változtattam, Yoshi folyamatosan követte a mozulataimat: egyre mélyebbre és mélyebbre hajolt, végül hason feküdt a földön, onnan nézett fel rám. A beszélgetés után megkérdeztem, miért? Azt válaszolta, azért, mert a japán szokás szerint a tanítványnak mindig alacsonyabban kell ülnie, mint mesterének.”

A japán kultúra mester-tanítvány viszonya persze nem csak ebben különbözik az európaitól. A film narrátora Yoshit idézi: a japán színházban a tanítványnak mindenben utánoznia kell mesterét, és csupán hatvan éves kora után szabad saját stílust kialakítania. Ehhez képest az Európában élő Yoshi azt vallja, mindegy, hogy az ember milyen stílust, műfajt sajátít el – a lényeg, hogy megtalálja a megfelelő mestert. Rossz tanárral tanulni ugyanis nagyobb időpocsékolás, mint évekig keresni az igazi mestert.

Tengeren sodródó fadarab

A 76 éves rendező gyerekkorára úgy emlékszik, mint a folyamatos háború idejére – azokban az években állt Japán folyamatos harcban Kínával. Már rég eldöntötte, hogy színész akar lenni, amikor egykori mestere, Yukio Mishima öngyilkossága előtt azt mondta neki: a japán színházban semmi érdekes nem történik, menj Európába!

Yoshi szót fogadott, és Párizsban találkozott Peter Brookkal. A kísérletezés évei következtek – a többnemzetiségű társulat Afrikától Indiáig a világ legegzotikusabb tájain fordult meg, azt a színházi nyelvet keresve, amelyet bárki bárhol megérthet. “Nem tudtam, mi az, hogy improvizálni. Amikor Brook azt kérte, hogy improvizáljunk, a japán színházi technikát használtam – meséli Yoshi.

– De Brook azt mondta, nem akar több hagyományos mozdulatot látni, csináljak valami újat. És amikor sikerült felfedezni valamit, és megkérdeztem tőle, hogy akkor így jó lesz-e, azt mondta: oké, de holnap csinálj valami mást.” Yoshi akkor, a hetvenes években érezte először magát a nyílt tengeren sodródó fadarabnak – az érzés azóta sem szűnt meg, de közben megbarátkozott vele. Első könyvének címe: Actor Adrift (sodródó színész).

Mozgást tanulni olyan, mintha az életet tanulnád

Workshopjaiban és előadásaiban nagy hangsúlyt fektet a mozgásra. Kolozsvári műhelymunkáján tizenhét színész vett részt, a város magyar és román színháza mellett többek között angol, brazil vagy olasz résztvevők is érkeztek. És bár elismerték, a workshop hat napján estére mozdulni is alig bírtak, különleges élményként emlegették a Yoshi Oida vezette műhelymunkát.

“Egyesek szerint lehet pusztán intellektuálisan tanulni, de én nem hiszek ebben. A mozgást, a testet tanulmányozni olyan, mintha az életet tanulnád” - fogalmaz a rendező. A mozgást, pontosabban saját szavaival az egyházi mozgást tanulmányozni tért vissza Japánba, egy buddhista kolostorba is. Azonban negyvenhárom nap aszkétikus gyakorlatai után rájött, valami teljesen egyebet sajátít el. “A láthatatlan világot tanultam” - mondja Yoshi Oida.

A közönség, mint tükör

Madame de Sade című, Yukio Mishima darabján alapuló előadását Yoshi Oida egy öregotthonba és a nők börtönébe is elvitte. Mint mondta, azért, hogy rádöbbentse az előadásban szereplő német színésznőket: a színház nem palota, ahová csak a hozzáértő közönségnek van bejárása – inkább kommunikációs forma bárkivel, akinek vannak érzelmei.

“Nagyon nehéz úgy rendezni, hogy az előadást csak a bemutatón láthatja először a közönség” – véli Yoshi Oida. Szerinte a közönség tükörként működik, megmutatja, mit kellene csinálnia, min kellene változtatnia a rendezőnek és a társulatnak. A próbafolyamatot anyaggyűjtésnek tekinti az előadáshoz, a rendezés folyamatában pedig nem előre kitűzött célt, elképzelt ideát követ – többre becsüli a véletlen felfedezéseket.

Yoshi Oida többek között Peter Greenaway Párnakönyv (The Pillow Book) című filmjében is játszott. A filmről az a véleménye: a rendező a szakács, a színész az alapanyag – és bár rossz alapanyagból nem lehet jó ételt főzni, a felelősség mégiscsak a rendezőé. “A színházban viszont a színész felelős mindenért, a rendező nem javíthatja ki előadás közben, ha valamit rosszul csinál” - mondja.

Ahhoz, hogy valakiből jó színész legyen, Yoshi szerint három dolog szükséges: tehetség, szerencse és kemény munka. “Nálam a második kettő megvan, a tehetséget nem tudom. Az elején azt mondták, nem lesz belőlem jó színész. Mire ezt elfogadtam, azt mondták: talán mégis van esélyem. Most már hiába mondják, hogy jó színész vagyok, nem hiszem el – meg tudom ítélni a saját teljesítményemet.”

» Korábbi cikkek