HAMLET

Hegyi Réka

VÖRÖS FADE OUT

Andrei Şerban Bergman-rendezése

[2010. Feb. 11.]

A Kolozsváron bemutatott Suttogások és sikolyok kulcsszavai: fülledt piros háttér, fehér csipkejelmezek, képzeletbeli kámforillat.

Az előadás alapjául szolgáló mű, Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmje emberfeletti szenvedéseket, fizikai és lelki tortúrákat jelenít meg, miközben szinte minden képkockáról süt az erotika. Még az idősebb nővér, Ágnes haláltusája is arról szól egy gesztus erejéig, hogy a vénkisasszony utolsó óráiban úgy fogja meg orvosa kezét, mintha az szerelmese lenne, nem csak az, aki betegségét enyhítheti.

Más műfaj, más alkotói szándék, más korszak... A kolozsvári előadás érthetően másról szól, másról kell szólnia, hiszen annak semmi értelme nem lenne, hogy a film „remake” verziója jelenjen meg a színpadon. Még akkor sem, ha a rendező, Andrei Şerban oly nagyra tartja a társulat színészeit... Egy-egy hosszabb-rövidebb jelenet mégis olyan, mintha a filmből vágták volna ki: Carmencita Brojboiu díszlete és jelmezei hűségesen kopírozzák a legapróbb filmbéli részleteket is. Az illúziót a darabbeli Bergman (Bogdán Zsolt) instrukciói törik meg. A kamera kivágásait is megpróbálja jelezni két tenyerével. Amúgy

a világítás veszi át a filmezőgép szerepét:

pontfények, színes szűrők, követők teremtenek közeli-távoli hatásokat. A hasonmás-jelenetekből viszont éppen a visszafogott erotikát törölték ki. Helyét az alpári, majdnem közönséges magamutogatás veszi át. Ez leginkább Mária (Kézdi Imola) jeleneteiben szembetűnő. Egy pajzán tekintet helyett az orvost meztelen combokkal csábítja, egy mély dekoltázs szerepét a majdnem teljes meztelenség veszi át (csak alsóneműje marad rajta).

Ingrid (Albert Csilla). Fotó: Biró István

Bergman (Bogdán Zsolt). Fotó: Gabriela Dima
A Bergman film női főszerepeit oly módon írta át színpadra Andrei Şerban és Daniela Dima, hogy egyszerre jelenítik meg a filmszerepet, a szerepeket játszó színésznőket, illetve önmagukat, a kolozsvári társulat színészeit. Az első jelenetben Bogdán Zsolt (Bergmant alakítja) mutatkozik be civilként, majd kompromisszumra kéri fel a publikumot: ő fogja alakítani a svéd rendezőt. Az új stúdióterem előcsarnokában felállított, pirossal borított kifutót átengedi kolléganőinek, akiket szereplőként mutat be, de egy-egy replika erejéig ők is civilként szólalnak meg (Kézdi Imola pl. elmondja, hogy Mását, Mariet is játszotta már a kolozsvári színházban).

Ettől a pillanattól kezdve a nézők minden jelenetben aktív résztvevői az előadásnak, hiszen el kell majd döntsék: a filmbeli hős, az őt alakító színésznő vagy éppen a kolozsvári társulat tagja szólal meg. A színészek részéről erős koncentrációs készséget igényel ez a szerepekbe és szerepekből való ki-be ugrálás, és bár fura, hogy

nem mindegyikükkel támasztott egyforma elvárást

a rendező, maradéktalanul helyt állnak ebben a bonyolult feladatban. A Karint alakító Kató Emőke például végig Karin marad – sem a filmszerepet alakító Ingrid Thulin, sem Kató Emőke nem tűnik föl a szigorú maszk mögött. Kézdi Imola ugyanakkor nagyon sokszor játssza önmagát, a kötelező Maria-jelenetek mellett inkább csak őt látjuk, egy percre sem Liv Ullmannt (Maria Bergman filmjében). Anna (Varga Csilla) és Ágnes (Pethő Anikó) esetében is ritkán tűnik fel a színésznők civil énje, esetükben is arra törekedtek az alkotók, hogy a filmben körvonalazott archetipikus figurákat idézzék színpadra.

Karin (Kató Emőke) Fotó: Biró István

Karin (Kató Emőke) és Mária (Kézdi Imola). Fotó: Daniela Dima
Ez a kacskaringós és önmagába forduló játék jó ürügy, hogy megismerjük Bergman, illetve az előtte fejet hajó Şerban nézeteit a filmről, színházról, próbáról. Ehhez Bogdán Zsolt alakítása szolgál kimagasló segítségként: ha megszólalásai akár egy mondat erejéig nem lennének meggyőzőek, hitelesek, az egész produkció összeomlana. Mint ahogy ennek a határán áll azokban a jelenetekben, ahol egy-egy látványelem vagy egy-egy replika

nagyon kizökkenti a nézőt a játékból.

Engem például a fényesen csillogó, piros vinilin padló zavart rettenetesen, a „Nekem rákom van” replika, aminek „viccessége” nagyon messze áll a produkció rafinált humorától, illetve egy-egy jelenetben Bergman asszisztensének, Ingridnek (Albert Csilla) figurája, aki piros kimonóra emlékeztető jelmezben csoszog be néha a színre, néha összeüti a csapót (de többnyire nem), néha a kellékes feladatait látja el, és végig a mesélő szerepét tölti be. Ez a szereplő egy gesztus számomra, főhajtás a hatalmas filmes, illetve színházi apparátusok láthatatlan, de elengedhetetlenül fontos dolgozói előtt – és csak mint ilyent tudom elfogadni jelenlétét a színen.

Ágnes (Pethő Anikó). Fotó: Biró István

Kató Emőke (Karin), Varga Csilla (Anna). Fotó: Daniela Dima
A színházi terek rendhagyó használatának, a rendező kézjegyének és a szereposztásnak köszönhetően elég kézenfekvő a Ványa bácsihoz hasonlítani a Suttogások és sikolyokat. Egy esetleges vetélkedőből egyértelműen a Csehov-darab kerülne ki győztesként, de meglepetéseket tartogat a Bergman-adaptáció is. Ha valaki szereti az alkotói vallomásokat, az ars poeticakat, annak mindenképpen az utóbbit ajánlom megnézésre.

kapcsolódó írások

SUTTOGÁSOK VONZÁSKÖRÉBEN vita az előadásról a Hamlet.fórumon

» Korábbi cikkek