HAMLET

Fülöp Noémi

LAPPANGÓ FESZÜLTSÉGEK

Hiánycikk: Demény Péter drámáját mutatták be

[2011. Jun. 21.]

A kortárs erdélyi magyar dráma többek között attól jó, hogy hozzánk szól, magunkra pedig rettentően kíváncsiak vagyunk.

A kortárs erdélyi magyar dráma hiánycikk, ahogy a kortárs erdélyi magyar drámaíró is. Pedig kereslet volna rá: évad végén, nyaralószezonban is megtelik a terem, ha műsorra tűzik (és persze az is csak növeli az érdeklődést, ha a szerző a város ismert írója, költője, publicistája). A kortárs erdélyi magyar dráma többek között attól jó (ha jó), hogy szöveg és befogadó között nem tornyosul átugrandó akadályként néhány évtized (évszázad), netán egy idegen kultúra.

Rendezőnek, dramaturgnak nem kell azon fáradnia, hogyan közelítse a darabot a közönséghez: magunktól is értjük, a mi nyelvünkön beszél. Rólunk szól, magunkra pedig rettentően kíváncsiak vagyunk. Jó olyan tükörbe nézni, amit nem csak hozzánk igazítottak, hanem eleve nekünk készült. Szeretünk olyan poénokon nevetni, amiket csak mi értünk, a nagyszüleink vagy a majdani unokáink már nem.

Demény Péter Bolero című drámáját

a Kolozsvári Állami Magyar Színházban mutatták be felolvasószínházi előadáson, Salat Lehel rendezésében, a kortárs magyar dráma sorozat első részeként. A darab gyakorlatban három, elméletben inkább négyszereplős – a negyedik szereplőt, a halott apát megidézni a másik három színész (anya, lánya és fia) dolga. Demény Péter darabjának egyik fontos jellemzője, hogy a dolgok úgy vannak ott, hogy tulajdonképpen nincsenek.

Mosdótálban úszó gyertyák égtek a színpadon Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Hamar rájövünk, itt úgy történik minden, hogy közben alig történik valami, de a párbeszédekben rengeteg feszültség lappang – ezt oldják az időnkénti nevetések. Például valamiért nagyon viccesnek találja a közönség Dimény Áron bemutatását: Tibor, 28 éves újságíró. Meg azt a valós eseten alapuló újságcímet, amit a szerző Tibor szájába ad (muszáj leírni, annyira jó: A zilahi önkormányzat két közvécével veri a mellét).

Kétezres évek, értelmiségi család, anya és lánya tanít, és tanított az apa is. Otthon vannak az irodalomban, folyton verseket idéznek,

kívülről tudják, milyen kötetek vannak a könyvespolcon.

Az anya kívánságára minden évben megünneplik az apa születésnapját, könyveket vesznek ajándékba a halottnak, aznap csak róla beszélnek (egyébként máskor is, szinte mindig).

Bár maga az emlék akár ártalmatlan, kedves is lehetne, nekik hármuknak mégis sikerül fulladozniuk a súlya alatt. Úgy emlegetik tisztelettel, szeretettel, hogy közben ráakasztják összes gondjukat-bajukat, akár egy fogasra. Őt hibáztatják mindenért, amit elrontottak eddig és el fognak rontani ezután. Hogy valójában mennyire hibás, nehéz eldönteni, Demény Péter ügyel arra, hogy ne adja a kezünkbe a kirakós összes darabját.

Laczó Júlia (Teréz) és Kali Andrea (anya) Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Talán ezért is történhet meg, hogy amikor a színészek elhallgatnak, a fény kialszik, a közönség pedig magára marad Maurice Béjart Bolero-koreográfiájának videójával, senki sem tapsol bele. Maya Plisetskaya gyönyörűen táncol, nekünk meg van, amin rágódnunk. Később ugyanannál a vörös bársonnyal borított asztalnál

beszélget kedélyesen Visky András Demény Péterrel.

„Meg tudom ítélni, egy vers hány pénzt ér, de a drámát illetően bizonytalan vagyok – mondja a szerző. – Látni akartam, hogyan működnek a színpadon a mondatok, van-e bennük feszültség.” Aztán hozzáteszi: az előadáson meggyőződött, hogy van. Demény Péter számára arról szól egy dráma, amikor az emberek beszélnek a semmiről, de közben belepusztulnak abba, hogy mindegyikük a maga módján boldogtalan.

Dimény Áron (Tibor) Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Visky András szerint a dráma egyben a térség története is (az egyetlen földrajzi helyhez köthető momentum egyébként a Brassai említése), a versek pusztító kontextusban szerepelnek a szövegben. „A darab arról szól, hogy az ember hogy hazudik magának. A legbravúrosabban éppen a legmagasztosabb eszmékben lehet hazudni, hiszen senkinek nem jut eszébe, hogy nem igaz, amit egy bölcs ember szájából hall” - magyarázza a szerző.

A legfőbb viszonyítási pontként Csehov neve hangzik el újra meg újra: Demény Péter bevallottan az ő darabjaiból ihletődött a legtöbbet. Utólag azonban meglepődött azon, hogy az orosz drámaírónál mennyivel hosszabb semmitmondó párbeszéd után

robban ki a szereplőkből az igazság egy-egy darabja,

mint a Boleróban. „Az életben sokkal több hazugságot viselnek el az emberek” - teszi hozzá. Visky András a meddőség motívumát látja meg a darabban, a halotti tort is jelentő születésnapban, a lábmosás által jelképezett szublimált erotikában. És hozzáteszi, felismerte a kilencvenes évek könyvespolcait, amelyek egyformák voltak a kapható kötetek szűk választéka miatt.

Demény Péter és Visky András Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Azt azonban hiába kérdezi Demény Pétertől, miért lett éppen dráma a történetből – a szerző végül bevallja, maga sem tudja. „Bonyolult dolog drámát írni: az ember elhiszi, hogy elég szépen csiszolt mondatokat írni, amelyek előtt ott a szereplő neve. Pedig korántsem ilyen egyszerű, valamire még szükség van. Hogy mire, azt nem tudom, ezért nem is merem magamat drámaírónak nevezni. De most úgy érzem, van remény” - fogalmaz a szerző.

kapcsolódó írások

Bolero – az évad utolsó felolvasószínházi előadása Kolozsváron

» Korábbi cikkek