HAMLET

szerk.

KETTŐS LÁTÓHATÁR

Agatológiai horizont: egy nem létező színházi szótár szócikkei

[2007. Mar. 12.]

Fotóriport a Figura Stúdió Színház Magyar Elektrájának tegnapi bemutatójáról, Katona Imre rendező kis esszéjével az általa színre vitt darabról.

Az agatológiai horizont

Több évezredes tapasztalat és hagyomány, hogy a dráma terébe helyezve olyan összefüggések között találja magát az ember, ahol van jó és rossz, sőt jobb és rosszabb is van. Ebben a térben nem az euklideszi geometria közönséges és egzakt rendszere jut érvényre. Ez hierarchikus tér, melyben az alá- és fölérendeltséget az agatón és a logosz törvényei szabályozzák. (Az agatón görög szó, és azt jelenti: jó. A logosz, mint tudjuk, az értelmes és értelmet hordozó dolgok neve.)

A dráma hátterében tehát ott húzódik az úgynevezett agatológiai horizont, és meghatározza az emberi cselekvés környezetét. A „lenni vagy nem lenni” dilemmája nem is fogalmazódhat meg máshogy és máskor, csupán e horizont feltárulása során, tehát a jó és rossz értelmezésének processzusában.

Az abszurd színházban - Jarry Übü királya óta - az emberi dráma eme nélkülözhetetlen háttere, az agatológiai látóhatár homályba zuhan. A felbomlás, szétesés, eltompulás állapota ez: a cselekedeteket és szavakat bármikor meghazudtolhatja a következő cselekvés vagy kijelentés. „Legföljebb meghalunk” - hangzik el. Ám egy megszólalással később már elhangozhat az is: „Legföljebb nem halunk meg” . (Beckettnél pontosan ezt olvassuk A játszma vége egyik dialógusában.)

Viszonyítási pontként az abszurdum színpadán már csak annyi marad (esetleg annyi sem), mint a zárt euklideszi térben a mértani centrum. A cselekvés terének hierarchikus rendezettsége odavész.

A XX. század megingatta hitünket a jó és rossz megkülönböztethető volta iránt. Most az volna a dolgunk, hogy ezt a hitet visszakeressük.

A hüpoléptikus összefüggések

A hüpolépszisz görög szó, és két jellegzetes előfordulása ismert. Az egyik a rapszodoszok versenyét szabályozza: az énekesnek azon a ponton kell folytatnia a szöveget, ahol a megelőző befejezte. A másik a retorika szabályait tartja mederben: a szónoknak az előtte szólókhoz kell kapcsolódnia.

A hüpolépszisz kötelme tehát nem más, mint a folyamatban lévő diskurzus fonalának felvétele ellenőrzött variáció formájában. Kultúránk összekapcsoló szerkezete és folyamatossága ezen az elemi fundamentumon nyugszik immár több ezer éve. Ha a rendet és az értelmet keressük, fontosabb támpontunk nincsen. A hüpoléptikus horizont ugyanakkor mérhetetlenül kitágult, és olyan „kiterjesztett szituáció” jött létre, melyben éppúgy benne van Euripidész és Szent Ágoston, mint Shakespeare és Bornemisza vagy Freud. S amelyben mi magunk is benne vagyunk. A hüpolépszisz alapelve, hogy az igazságot még megközelíteni is csak akkor lehet, ha az ember búcsút vesz attól a rögeszmétől, hogy valaha is elölről kezdheti, ha felismeri, hogy egy már zajló diskurzusba született bele.

Újat mondani a régiek nélkül lehetetlen.

Fotók: Borsos Virág

kapcsolódó írások

A Magyar Elektra színlapja

» Korábbi cikkek