HAMLET

Hegyi Réka

ÜDVÖZLET A HOLLAND FESTIVALRÓL

Kis színházi képeskönyv

[2009. Jul. 3.]

A nyitott és jó kommunikációkészséggel megáldott csapat minden előadást szétcincált.

Kevés olyan színházi fesztiválról tudok, amelyiket 62 éve folyamatosan megrendeznek. A Holland Festival ilyen. Ritka kivételekkel általában egy hónapig tart és 40 fölött van a programban szereplő produkciók száma: színház, tánc, opera, kortárs és klasszikus zene, újabban a hagyományos műfajok határát feszegető alkotások. A számtalan helyszínen nagy nevek és a világ különböző sarkaiból meghívott kísérletező alkotók művei váltják egymást. Egy előadást nem csak egyszer lehet megtekinteni, így a szakmabeliek, a helybéliek, de még a turisták is jóllakhatnak előadóművészetekkel.

A fesztivál szervezői idén két kísérőrendezvénnyel gazdagították a Holland Festivalt: a Színházkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICT-IACT) tematikus kollokviumot szervezett, melyre a meghívottak az országukban uralkodó színházi állapotokról számoltak be, különös tekintettel a turnézó és határokon átlépő előadások fogadtatására. A Holland Színikritikusok Köre (Kring voor Nederlandse Theatercritici), a Holland Színházi Intézet (Theater Instituut Nederland) és a Művészetkritika Birodalma (Domein van de Kunstkritiek) is bekapcsolódott a fiatal, azaz pár éve „új” kritikusoknak szervezett szemináriumba. A mindig izgalmas hazai helyzetek bemutatása mellett szokatlanul heves viták alakultak ki a látott előadásokról, ezért (vagy ennek ellenére?) a tizenegyfős csoport nagyon jó szakmai cimboraságot kötött.

Az új kritikusoknak szervezett szeminárium résztvevői az amszterdami Frascati Színház bejáratánál

Mindkét szakmai fórum meghívottai számára a fesztivál nagyszerű lehetőséget teremtett az ismerkedésre, tapasztalatcserére, de természetesen az előadások megtekintése, megvitatása jelentette a legnagyobb élményt, hiszen éppen a közvetlen társalgásból, illetve a szálloda előcsarnokában vagy reggelizőjében elkapott mondatfoszlányok bizonyítják a legfényesebben: a recepció mindig kultúrák függvénye. S mi sem bizonyítja jobban, hogy jó hangulat uralkodott, nyitott és jó kommunikációkészséggel megáldott csapat gyűlt össze, mint az a tény, hogy tolószékbe kényszerült kollégánk is nagyszerű beszámolót tudott írni arról az előadásról, amit nem láthatott, mert korlátozott mozgása nem tette lehetővé számára.

#i#A hang és a téboly#/i# c Faulkner-regény első fejezetét olvassa fel az Elevator Repair Service (rendező John Collins) (c) Fotó: Ariana Smart Truman

Első nap az amerikai Elevator Repair Service társulat A hang és a téboly című előadását láthattuk. Türelempróbáló feladat volt, hiszen az első órában szinte semmi sem történt, csak mondták, mondták és illusztrálták a Faulkner-regény első fejezetét. A felolvasás annyira részletező, hogy a párbeszédeket követő „mondta Luster” vagy „válaszolta anya” jellegű szövegeket is felmondják a színészek. Közben szinte mindent be is mutatnak... A téboly, Benjy zavarodott elméje pedig az előadás hangsávjában is megjelenik: felpörgetett zenére ugrálós koreográfia szerint táncolnak a szereplők. Az előadás akkor kezd érdekessé válni, amikor a színészek szerepeket váltanak, és egy jelmez például elég ahhoz, hogy férfiak vagy néger lányok bújjanak az anya „bőrébe”.

A Dood Paard társulat 11 éve mutatta be #i#medEia#/i# című előadását; rendező nem szignálja a produkciót, a színészek közösen alkották meg a szöveget, teret, játékot. (fotó: doodpaard.nl)

A medEia című előadást nem a fesztivál keretében mutatták be, de érdekes élmény volt, hiszen alkotói, a Dood Paard társulat tagjai 11 éve játsszák, nem csak Hollandiában, hanem Európa országaiban, Amerikában és Ausztráliában is. A tragédia szövegét leegyszerűsítették, gyakorlatilag csak a mítosz szerelemre vonatkozó részeit tartották meg, és egy egyszerű, slágerszövegek szintjén mozgó angolra fordították. Kiderült, hogy ez egy univerzális nyelv, mindenki érti (szegényes szókincs, a legegyszerűbb igeidők), annál is inkább, hogy szerelmes pop-rock sikerszámok dalszövegeit is lépten-nyomon idézik.

A színészi játék is a lehető legpimaszabb: a nézőtérrel szemben sorakozó három alkotó a kórus szemszögéből meséli el Médea történetét, és refrénszerűen ismételik: „nem vagyok színész, nem tudok tenni semmit”. A színen közben szinte semmi nem történik: egy-egy jelenet után letépik a háttérfüggönynek használt papírt, újabbat hóznak fel, közelebb a nézőkhöz, azon gyorsított iramban levetítenek egy dia-sorozatot (semmi sem vehető ki, jelentéktelen képek, csak az utolsó sorozatban van egy számukra fontos: két fiút ábrázol, akár Médea gyermekei is lehetnének). A sokrétű történetből pedig semmi más nem érdekelte őket, csak a szerelem ¬– elvakultságával, kegyetlenségével, mindent elsöprő erejével együtt.

Az #i#Orfeus#/i# című Brett Bailey-előadás az európai mítoszt elegyíti egy afrikai legendával. Háttérben a varázsló-mesélő, elől Orfeusz és Eurüdiké (c) Fotó: Lauren Clifford Holmes

Az Orfeus című Brett Bailey-előadást nagy várakozás előzte meg, hiszen a program is úgy hirdette, hogy kényelmes cipő, meleg ruha elengedhetetlen kellék, ha meg akarjuk tekinteni, és hogy egy titkos helyszínen mutatják be. Valóban, egy fekete nylonokkal elsötétített buszra tereltek fel mindenkit, és csendre, teljes némaságra szólítottak fel. Aztán bekapcsolták a busz légkondicionálóját, a gyerekesen viselkedő kollégák némelyike pedig a kezébe nyomott elemlámpával kezdett hülyéskedni. Ezek után már nem is lepődtünk meg, hogy a busz 20 perc után egy buszmegállóban tett le, ahol a helyszínt jelölő tábláról megtudtuk, hol is vagyunk.

A varázs megtört, de azért a nézők többsége igyekezett betartani a játékszabályokat, némán követtük a szürke ruhás idegenvezető hölgyet. Egy elhagyott gyártelepre kalauzolt, gyommal benőtt épületek mellett értünk egy kör alakú, homokkal borított játéktérhez. A kör közepén tűz égett, körülötte mindenféle használati tárgy (teafőző, mosdótál). Ismételten felszólítottak, hogy füleljünk a természet hangjaira, de a hangszórókból gépi zene szólalt meg.

Abey Xakwe, Charon megfelelője az #i#Orfeus#/i# (c) Fotó: Lauren Clifford Holmes

Az elmesélt történet Orfeusz és Eurüdiké meséjének modern verziója. Egy dél-afrikai legendát is beleszőttek, eszerint a zenélő hős köré gyűltek a hegyek és a fák, szerelmét pedig kígyó rabolja el. Az első jelenet a színes történetmesélésben merül ki, annak ellenére, hogy a főszereplők egzotikus éneke, tánca színesíti (a gitáron játszó Orfeusz kongói, a szerelmi duett szövege francia nyelvű – ember legyen a talpán, aki eligazodik a kultúrák közötti párbeszédben). A szereposztásban a fekete színézek vannak többségben, az idegenvezető nő viszont fehér. Elég zavaró, mikor ő is elkezdi ütni egy dobot, és már nem kívülállóként, hanem a történet részeként énekel és riszálja magát a zene ritmusára.

Izgalmas fordulatok következnek egy másik kalauz megjelenésével, aki arra szólít fel, hogy az Alvilágba kövessük. Charon megfelelője először egy elhagyatott temetőnek berendezett részen vezet át (a lábszárcsontok inkább viccesek, mint ijesztőek), majd egy nyitott ruhásszekrényen keresztül mutatja be az pokol képeit: egy kukázó, nylonzsákok közül előbukkanó hontalant, egy vaságyhoz láncolt (drog?)függőt, sportcipőt varró gyermekeket (az előadás alcíme: Third World Bunfight), végül a segélyek fölött rendelkező, számítógépe mellől félmeztelenül a Harmadik világot irányító fehér embert, az Alvilág urát, aki sex-kirakatba helyezte Eurüdikét.

A mese az első helyszínen ér véget. Nem mondhatjuk, hogy egyértelmű válaszokat kapunk kérdéseinkre, de utólag, az eredeti helyszínen (dzsungelben) bemutatott verzióról hallva mindenképpen sajnáljuk kicsit, hogy a sok kompromisszum, aminek árán a Holland Festival is bemutathatta ezt a különleges előadást, a produkció élét, mélységét, tartalmát csorbította meg.

Jelenet a #i#The White Body#/i# című előadásból. Ea Sola koreográfus víziójában a mai diktátor maga a konzum-társadalom, a márkáktól való függés.

Ea Sola vietnámi születésű koreográfus társulata Párizsban mutatta be kísérleti produkcióját, a The White Bodyt. Étienne de La Boétie 1548-ben írt szövegét, a The Discourse of Voluntary Servitude-öt választja kiindulópontként: két, a színpad elején, baloldalt ülő nyugalmazott tanár olvassa fel, meglepően gazdag hangskálán. A színpad jobb oldali sarkában egy zenész szolgáltatja a hanganyagot, számítógépről. A színpad teljes szélességét pedig nylonfólia takarja, mögötte három táncos. A mai világ diktátorai a divat, a márkáktól való függés, a konzumtársadalom ¬– sugallja táncuk. Színes rongyok között turkálnak, de képtelenek kitörni szűk világukból, vagy legalább egymással kapcsolatot teremteni...

Kék háttér, a színen mozgó operatőrök, az első sorokban vágópultok, a színpad fölött mozivászon: igazi interdiszciplináris produkció Ivo van Hove legújabb rendezése, az #i#Antonioni project#/i# (c) Fotó: Jan Versweyveld

Ivo van Hove talán a legismertebb holland rendező. Társulata, a Toneelgroep Amsterdam a fesztivállal közös produkcióként mutatta be legújabb rendezését, az Antonioni projectet. Az olasz filmrendező néhány ismert filmjének forgatókönyvéből ollózták össze a szöveget, melynek középpontjában a szétmálló vagy éppen szövődő, mély vagy felületes párkapcsolatok állnak, illetve egy felsőbb társadalmi réteg nyomasztó napjai.

Antonioni project: színészek, operatörök, technikusok lázban: az értéktőzsde válsága mindannyiukat érinti - ezzel a jelenettel árulták el, hogy az egész szereposztás, az egész stáb a felsőbb tízezerhez tarozik. (c) Fotó: Jan Versweyveld

Az #i#Antonioni project#/i# egyik legizgalmasabb jelenetében a szerelmeskedő szereplők saját magukat filmezték egy kis kézi kamerával. (c) Fotó: Jan Versweyveld

Az előadásban nagyon jó színészeket ismerhetünk meg, és külön pikantériája a produkciónak, hogy az emelvények, sínek között mozgó kamerák, a keverő pultok, a színpadon játszódó jelenetek közös nevezője a színpad fölött terpeszkedő kivetítő vásznon megjelenő film. Kétségtelen, hogy az alkotók lubickoltak az alig egy éve átadott színházterem technikai lehetőségeiben is (a Stadsschouwburg Amsterdam legújabb terme).

André Jung, Edmund Telgenkämper, Steven Scharf, Sylvana Krappatsch - a #i#Hiob#/i# nagyszerű szereposztása (c) Fotó: Andreas Pohlmann

Klasszikus regiszterben fogant a Münchner Kammerspiele előadása, a Hiob (Jób). Johan Simons rendező nem törekedett többre, mint egy egyszerű, mégis a történelem eseményei által keresztük-kasul szőtt életút bemutatására. Mendel Singer zsidó tanító esendő kisember, aki négy gyereket nevel. Egyik fia elegy katonának, a másik Amerikába emigrál, lánya férjhez megy, legkisebb gyermeke pedig teherként nehezedik vállukra, mert epilepsziája miatt semmire sem tudják tanítani. Végül otthon hagyják, és Amerikába mennek fiuk után, aki hamarosan elesik a háborúban. A felesége bánatában meghal, a lánya megcsalja ukrán férjét, és szégyenében elmenekül, otthon maradt katona fiúk is eltűnik. Mendel Singer magányso lesz, nyomorából Istennel perel, számon kér, magyarázatot jóbi sorsára. Válasz nincs, a hitközség sem tudja visszatéríteni hitéhez, ám csoda történik: az otthonhagyott Menuchim meggyógyulva és világhírű zeneszerzőként kerül elő, hogy megvigasztalja öreg apját.

Joseph Roth #i#Jób, egy egyszerű ember regénye#/i# című műve alapján készült előadást Johan Simons rendezte. Képünkön Bert Neuman díszletterve. (c) Fotó: Andreas Pohlmann

Nem számítottunk ekkora árnyalatgazdagságra, de nagyszerű, hogy egy hét alatt Európa és a világ színházai vonultak fel a Holland fesztiválon.

» Korábbi cikkek