HAMLET

Fülöp Noémi

ÁLLATI ÉS EMBERI

Készülhet-e élvezhető színházi előadás A tőkéből?

[2009. Apr. 2.]

Két szerelmet kereső szellem a nagyvárosi dzsungelben. Nyolc történet, egy olyan könyv apropóján, amit mindenki ismer, de alig olvas valaki. Két színházi előadás a Budapesti Tavaszi Fesztiválról.

Nemzetközi Színházi Fesztivál is zajlik a magyar fővárosban a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmával: március 20 és április 5 között német, orosz, román, lengyel előadások és saját bemutatók szerepelnek a Nemzeti Színház műsorán. A közönség láthatott például Tom Waits nevével fémjelzett zenés felolvasószínházat, vagy Silviu Purcărete Frank Wedekind Lulu-rendezését is.

A fesztivál alkalmával mutatták be Botho Strauss A park című darabját is Alföldi Róbert rendezésében, valamint a Düsseldorfer Schauspielhaus és a Rimini Protokoll közös produkcióját Karl Marx: A tőke, 1. kötet címmel.

Állati történetek: A park

Alföldi Róbert rendezőként legalább annyira vitatott, mint Tompa Gábor – persze nem kolozsvári, hanem budapesti léptékkel számolva. A szakma elismeri és ünnepli őket, miközben a közönségből sokan értetlenül vagy egyenesen dühöngve távoznak egy-egy előadásról. Alföldi esetében pedig mindehhez hozzáadódik az a (magyarországi sajtóban számtalanszor felbukkanó) kérdés: megengedheti-e ezt magának a Nemzeti Színház igazgatója?

És minekutána a magyarországi bulvársajtó már A park bemutatója előtt hangos volt a legújabb Alföldi-rendezés botrányaitól, nem a kellemes esti szórakozás reményében ültem be a terembe.

Ám a sepsiszentgyörgyi és kolozsvári magyar társulat előadásain (illetve néhány kolozsvári és bukaresti román előadáson) edződött néző számára Botho Strauss darabja Alföldi rendezésében nem a hatásvadász vagy botrányos jelzőt hívja elő. Inkább azt mondanám: aktuális, elgondolkodtató, fájdalmas.

Alföldi Róbert: A park Fotó: http://www.nemzetiszinhaz.hu

A parkot Szentivánéji álom-újraértelmezésként vezették fel, és fontos: nem modernizált feldolgozásról, hanem (a darab születése óta eltelt harminc év ellenére) ízig-vérig modern parafrázisról van szó. “Ez akár az én tömbházam mögött is történhetne” fíling.

Két térről és két történetről van szó, amelyek persze keresztezik egymást. Az első tér időnként bár, időnként lakás, akár két lakás is egyszerre: a bennük élő két házaspár, Helen (Schell Judit) és Georg (Rátóti Zoltán), illetve Helma (Murányi Tünde) és Wolf (Stohl András) csak szeretnék hinni és elhitetni, hogy jól polírozott életük teljesen elhatárolódik az ablakon kívül dühöngő nagyvárosi dzsungeltől.

A hátsó, de méreteiben és mozgalmasságában mégis hangsúlyosabb teret elfoglaló parkon nem mehet át sértetlenül az aktatáskás polgár, a kiskosztümös hölgy vagy az életunt kamasz. Két szellem bújkál a holdfényben fürdő bokrok között: Oberon (László Zsolt) magasabbrendű gyönyörre tanítaná az emberiséget, párja, Titania (Nagy Mari) viszont fulladozik az emberi testben, szexualitása szüntelen ösztökélésétől szenved.

Alföldi Róbert: A park Fotó: http://www.nemzetiszinhaz.hu

A két sík között Cyprian, a szobrász (Rába Roland) közvetít mágikus erejű amulettjeivel, amelyek alkalmasak vágyébresztésre, de a vágy gúzsba kötésére is. Oberon próbálkozása első perctől kudarcra van ítélve, ugyanúgy, ahogy Titania sem lesz boldog, hiába a véres nász a bikával. Az utolsó jelenetben összeolvad a két tér, az emberré szürkült Oberon zongorázik, Titania születésnapi bulit tart, mindenki jólnevelten (és meztelenül) teázik.

Vágynak, gyönyörnek, szerelemnek nyoma sincs. Titania fia (Makranczi Zalán) elcsábítja a pincérlányt (Gáspár Kata), a lány nem éli túl, vadállati üvöltés, “a szerelem veszített”, mondja Oberon. A tragédia mögött (előtt, közben) azonban feszes rend, ütős poénok, hatásosra komponált képek mozgatják az első perctől az utolsóig pörgős előadást. A bulvársajtónak pedig kár hinni.

Emberi történetek: A tőke

Annak tudatában, hogy A tőke az utóbbi pár hónapban újra keresett és olvasott kötetté vált, előrelátható volt, hogy sokan lesznek kíváncsiak arra: mit lehet a színpadon kihozni Karl Marx művéből? Pontosabban az első kötetből, mint azt a Düsseldorfer Schauspielhaus és a Rimini Protokoll előadásának címében pontosítják.

Olyan könyvről beszélünk, amelyet alig olvas végig valaki (a nézőtér is zavartan nevetgél, amint ez a kérdés szóba kerül). Nem csoda: egy évnyi időre lenne szükség ahhoz, hogy valaki átrágja magát A tőkén. És még nem is beszéltünk arról, hogy esetleg megunja.

Helgard Haug, Daniel Wetzel: A tőke, 1. kötet Forrás: http://www.rimini-protokoll.de

Az előadást viszont nem lehet megunni. Dokumentarista színház, azaz hiteles emberi történetek állnak a színpadi cselekmény mögött, ráadásul a szereplők magukat alakítják, saját történeteiket mesélik el. Mindehhez A tőke csak apropó – a nyolc ember között akad olyan is, aki a színpadon jelenti ki: soha nem fogja elolvasni a könyvet.

A színészek érdekes, ám szűkre szabott térben mozognak – könyvespolc magasodik a hátuk mögé, néha felmásznak rá, néha kinéznek egy polc fölött. Nem ritka, hogy kibeszélnek a közönség irányába, sőt, egy adott ponton szétosztják a polcokon sorakozó rengeteg Marx-kötetet (amelyekbe gondosan belehelyezték a felolvasandó szövegrészek magyar fordítását). Ennek ellenére aki nem ért legalább valamelyest németül, sokat veszít az előadásból a szűkszavú, időnként rosszul szinkronizált fordítás miatt.

Ennyiből talán már egyértelmű: a nyolc szereplő nem monoton, egymástól független történetmesélést produkál. Thomas Kuczynski A tőkét magyarázza – a történész, újságíró könyvet is írt Marxról és Engelsről. Hogy mennyire benne van a sűrűjében, azt jelzi az a pillanat is, amikor mosolygó, szakállas feje két könyv között jelenik meg a polcon.

Helgard Haug, Daniel Wetzel: A tőke, 1. kötet Forrás: http://www.rimini-protokoll.de

Christian Sprembergről csak jó néhány színpadon töltött perc után deríti ki a néző, hogy a fiatalember vak. Életéről nem sokat tudunk meg, ám több ezer darabos lemezgyűjteményéből újra meg újra előhúz egy dalt, apropóul egy-egy elhangzó témára. Talivaldis Margevics igazából nem is a saját, hanem a szülei történetét mondja el oroszul, Franziska Zwerg tolmácsolásában: felejthetetlen kép az asszonyé, aki nem adja oda éhező gyermekét idegeneknek élelemért cserébe.

Jochen Noth hol kínaiul szólal meg, hol pénzt éget egy-egy korábbi felvételen, Ralph Warnholz játékszenvedélyéről mesél – az automaták működését krétával rajzolja fel, elmondva: ő nem nyúl többé hozzájuk. Ulf Mailänder egy legendás németországi befektetési csaló tündöklését és bukását meséli el, Sascha Warnecke pedig az ifjú kommunista forradalmár jövőképét vázolja fel.

Kihagytam valakit? Ami menthetetlenül kimaradt, az az előadás szavakkal nehezen tetten érhető hangulata, a véletlent a produkció részévé avató játékosság. Van egy olyan sanda gyanúm, miszerint nem születik két egyforma előadás: többek között arra alapozok, hogy a budapesti előadásban nem egyszer felbukkant egy-egy utalás Magyarországra.

És kimaradt a fesztiválhangulat is: nem az Erdélyben megszokott, sajátos arculatú és ízű, vissza- és összejáró törzsközönséggel rendelkező rendezvény zajlik a Nemzeti Színházban. A fesztivál inkább annak finoman jelzett apropója, hogy néhány hétig külföldi előadások színesítik, gazdagítják a színház műsorát.

Hogy egyszerűen a Budapesti Tavaszi Fesztivál hasonló koncepciója érvényesül ebben is, vagy esetleg van ott hangulat, de csak az a néhány bennfentes látja, aki minden este kibeszéli az előadásokat az előcsarnok kávézójában? Nem sikerült megtudni. De nem érzem magam szegényebbnek tőle.

A cikket a Magyar Turizmus Zrt. támogatta.

» Korábbi cikkek