Velin Andrea
A halál neve Madame Chevalier
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 6. szám, 2007-12-06
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
Purcărete előadásai mindig feladják a színházi leckét. Így jártam a Pantagruel sogórnőjével, a budapesti Katonában bemutatott Troilus és Cressidával és a tegnap esti Gianni Schicchivel is. Az utolsó bizonyos tekintetben különösebb, mint a másik kettő. Operaelőadást rendezni egy prózai színházban nem kis rizikóval jár. Persze kihívás is egyben, akárcsak Bozsik Yvette-nek táncszínházat rendezni a Katona Kamrában. Egy-egy ilyen „húzás” elég ahhoz, hogy a rajongó- és az ellentábor összecsapjon. Ízlések és pofonok, avagy éljenek a megrögzött színházfanatisták? A két rendező jó példa arra, hogy táncos vagy operaénekesi végzettség nélkül, színész-tudással is remek táncszínházi vagy operaelőadást lehet produkálni.
Egyetemi éveink alatt gyakran bosszantottuk színis kollégáinkat, ők egymást és így tovább a „színész vagy, oldd meg” szlogennel. Na, ezek a színészek úgy jártak. De a rendező tudta, mit csinál.
*
Van az előadásban két olyan szereplő, akik nemhogy nem énekelnek, de egész idő alatt meg se szólalnak, mégis mintha köréjük csavarodna fel az egész előadás: a halott Buoso Donatti és Árny köré. Az eleven halott és a transzvesztita halál. Mindketten az események középpontjában állnak: a halott Donatti a családi perpatvar, a vagyon fölötti marakodás elindítója, az Árny – számomra a halál szimbóluma – az események irányítója.
Buoso első pillanattól az utolsóig színpadon van. A rokonai hol megfeledkeznek róla, hol túlságosan nagy figyelmet szentelnek neki. Ráncigálják, lelökik a ravatalról, a lábainál esznek-isznak. Arra is képesek lennének, hogy fizikailag bántalmazzák a halottat, felindultságukban, hogy nem mindent ők örököltek.
A figyelmeztető mennydörgés az Árny gyújtójából érkezik. Egész lénye maga a figyelmeztetés: lám-lám, itt hogy mennek a dolgok. Egy nagy felkiáltójel. Világos paróka, fekete fátyol, napszemüveg, kis retikül. Az Árny a halotti torra érkező vendégsereggel lép színre, természetesen utolsóként, hiszen ő nem siet sehová, mint a csürhe rokonság, és attól sem retteg, hogy üres marékkal kell majd távoznia. Irányít és megfigyel. Kénytelenek várni rá, amíg komótosan, First Lady stílusban hajlandó odaállni az utolsó közös portréhoz a halott és a többi rokon mellé. Már itt eldől, az események ritmusát ő diktálja. Hiábavaló minden sietség, minden kapkodás. Ő a „minden” tudója. Miközben a megvadult vendégsereg tűvé teszi a házat a testamentumért, laza mozdulattal elővarázsolja azt a színpadi lejáróból. Vörös fény és gomolygó füst tör elő innen. Ez lenne a pokol? Földön, égen és a pokolban ez a lény egyszerre van jelen.
Légiességét nemcsak jelmezének suhogása jelzi, hanem az is, ahogyan az egész teret bejárja, uralja. Folyamatosan helyet változtat: hol a színpad szegletéből figyel a mindentudás fölényével, hol a zenekari árok előtt hever és mélán szembenéz velünk, hol a színpad középpontjában ül a magasba emelt heverőn, kitárt kezekkel, kaján mosollyal a szája szegletében: íme ezek vagytok ti, és hiábavaló az erőfeszítés, egy napon rátok is ez vár, a halál. A halott Donatti tökéletes cinkosa.
Miután Schicchi kijátssza a családot, és a rokonság dühében széthordja a házat „ki mit talált, fogta és vitte” alapon, a két szerelmes még elénekli a záródalt, egymásra találásuk zálogaként. Boldogságuknak a cigarettázó halott és egy árny a tanúja. A paróka lekerül az Árny fejéről, és a két kopasz férfi cinkos összemosolygással tudtunkra adja: ők egy helyről jöttek, és oda is térnek vissza.
Talán az igaz szerelem az, ami felett még nekik sincs hatalmuk.
