szerkeszti: 
Velin Andrea
Cortázar köpenyében
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 5. szám, 2007-12-05
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
Egy nemzetközi színházi fesztiválon bármi megtörténhet. A jelek szerint. A hatodik nap délelőttjén ugyanis maga Julio Cortázar dedikált. Az eseményt nem jelezte előre a műsorfüzet.
Lassan mindenki becsoszog a büfébe. Hajnali tíz óra van. A közös kávé és ébredés öröme. Nagy többségünk magán viseli a reggelig tartó buli bélyegét. Karikás szemek, fáradt tekintetek mindenütt. Apropó, a tegnap esti party. A portás bácsi is benézett egy percre, na persze nem a buli kedvéért, hanem figyelmeztő-óvó gesztus hordozójaként: kicsit hangosak vagyunk.
Hát ezek a spanyolok! Tudnak. Élni, bulizni és színházat csinálni. Egyszerre is.
Lassan megtelik a tér. Színpad-nézőtér viszony alakul ki: szemben a tegnap este játszó spanyol művészek és a szakmai beszélgetések állandó házigazdái, a Tompa—Visky páros, a „nézőtéren” mi magunk. Már a büféig érnek a szórt széksorok. Szóval a beszélgetés. Elkezdődik. Napirendi pont a Teatro de La Abadía előadása, az Emlékezni fogok mindnyájatokra értékelése. Az intézmény működési elvének ismertetése, a művészek egyenkénti bemutatása is fontos, ha nem hagyományos színházi intézménnyel állunk szemben. Ez az. Az Abadía speciális játéktérrel rendelkezik, fő hadiszállása egy régi templomtérben van. Az állandó társulati tagok mellett sok művész produkciókra szerződik, és akad olyan is, aki workshop nyomán került az Apátság Színházhoz. Tény, hogy nagyon jól szervezett csapattal állunk szemben. Profi a színházi technika, mondja Tompa. Még egy adalék az Abadía-ról, a térről, a szakralitásról és a szent színházról, arról, hogy mi történik akkor, ha valaki kinyit egy ablakot. Valaki, Ana Vallés, a fent említett előadás rendezője. Addig senkinek nem jutott eszébe a színes ablakokkal bíbelődni. Ezzel a gesztussal láthatóan nagy hatást tett a színészekre. És nemcsak ezzel. Úgy látszik, Ana Vallés-nak remek érzéke van arra, hogy felmutassa és megmutassa mind színészeinek, mind nézőtáborának az egyszerű dolgokban rejlő nagyszerűséget. Ahogy Tompa is megállapította: banális történeteken keresztül jut el oda, hogy az emberről és a színházról érdemben beszéljen.
Egy halott, egy kirakati bábu és egy színész a színház metaforájává tud válni, teszi hozzá Visky. Az előadás nyomán. Hát kérem szépen, ilyen egyszerűen kell színházat csinálni.
Ama bizonyos könyvdedikálás. Visky a szakmai beszélgetés fő momentumaként bejelenti, hogy szeretné, ha a neves író dedikálná a kommunizmus éveiben kiadott és ronggyá olvasott Cortázar-példányát. A dulimanót és társait. A fiatal író, aki az előadásban halottként sétifikált, és emlékei elvesztéséről értekezett, átveszi a könyvet, de bevallja, hogy nem emlékszik rá. Pontosabban arra nem, hogy ő írta volna. A poén frenetikus sikernek örvend, annál is inkább, hogy a színész tényleg Julio Cortazár névre hallgat. Meg Julio Cortazárt játszta. A könyv körbement, és mindegyik színész szignálta.
Viskyt annyira a hatalmába kerítette a katonaéveiben elkobzásra került Cortázar-művek hangulata, hogy néha megfeledkezett a beszélgetések officiális nyelvéről, és román helyett magyarul indított útjára egy-egy mondatot. Per accident. Bilingvitás versus trilingvitás. Többségünkben az „incidens” nevetést indukál, ám a mellettem ülő újságírónő kellő indítékot lát ebben arra, hogy elégedetlenkedjen: miért is nem beszélünk magyarul? Magyar-spanyolul? Talán a fordítás könnyebbségéért. Nem?
Summa summarum, könnyed, humoros beszélgetés volt. Ez néha jót tesz a lelkünknek, főként egy fesztivál hatodik napján, amikor már szédülünk a színháztól. Ám néha űr is tátong bennünk, mert kíváncsiak volnánk arra, milyen szempontok, milyen kritériumok alapján lehet ezt a sajátos, mozgáselemekre épülő színházi nyelvet olvasni. Szó esett ilyesmiről, de többet is megbírnánk, kóválygó fej ide vagy oda. Mert bár mindenki viszolyog a „szakmai beszélgetés” terminustól, keresve se tudnánk jobb fórumot találni arra, hogy zavarainkat kiküszöböljük.
