szerkeszti: 
Karácsonyi Zsolt
Az őrület – térben és időben
Krónika - Szempont melléklet, 2006-12-15
Könyvet is írtak arról, miszerint Shakespeare kortársunk lenne, a kérdést azóta is nehéz megkerülni. Minden egyes előadásban megpróbáljuk megkeresni azt, ami új – a szöveg újfajta értelmezését, ami a szerzőt kortárssá teszi.
Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Lear-rendezése fokozatosan alakítja maivá a történetet, sőt a néző jelenidején túllépve, egy lehetséges negatív utópiát is megmutat a nézőnek.
Ehhez nincs szüksége hip-hopra, se rokczenére, nem nyom baseballütőt Edmund kezébe, Goneril se médiasztár, Edgar se lesz holmi valóságshow-k hőse – Bocsárdi hű marad az Erzsébet-kori színház számos alapismérvéhez, ezért válik minden apró jel különösen fontossá ebben a látszólag a minimumra leegyszerűsített előadásban.
Mert az Erzsébet-kori színházhoz hasonlóan itt is alig van díszlet, a háttérfalak inkább jelzésértékűek, ám az a néhány kellék és díszletelem (Bartha József munkája), ami mégis megjelenik, nagy szerepet kap.
Semleges, mondhatni üres térben kezdődik (és zajlik le) az előadás. A színpad közepén magas fekete fal zárja le a látómezőt, mintegy előrevetítve az előadás komor tónusait. A díszlet egyszerű – egy bőrrel bevont karosszék a trónus, a fáklyaláng jelzi az éjszakát, a jelmezek pedig a szereplők helyét nem csupán a társadalmi ranglétrán, de az időben is elhelyezik.
A sepsiszentgyörgyi Learben (akárcsak a Shakespeare korabeli színpadon) a jelmezek (Dobre-Kóthay Judit munkái) hivatottak „helyettesíteni” a gazdag díszlet- és kelléktárat. Maga a ruha elég ahhoz, hogy Kentet (Szabó Tibor) ne ismerje fel senki, hiába is látják az arcát. Lear (Nemes Levente) királyi bíbort ölt magára, ám lábbelije, bár nem feltűnően, de mégis egyértelműen 21. századi. A „jelmezidők” összejátszása a többi szereplőnél is megfigyelhető, de különösen fontos szereppel bír Cordéliánál (Kicsid Gizella) és Learnél. A ruha levetése a régi én elvetését, a bűnöktől való szabadulást is jelenti – ilyen értelemben különösen érdekes, hogy Cordélia is ruhát (és időt) vált. (Felmerül a kérdés, vajon mitől, milyen bűnöktől kell megszabadulnia? Talán arra utal ez a váltás, hogy a Lear király világában senki sem lehet ártatlan? Ha nincs kéznél más bűn, akkor a túl nyilvánvalóan hirdetett ártatlanság az?!)
Bocsárdi rendezésében Britannia a bolondok hajójává válik, ahol nincs az őrületnek olyan válfaja, amely a szereplők számára meglepetést okozhatna: a király lányai nem lepődnek meg Lear lemondásán (a lemondás a hatalmi őrület csúcsát jelzi), mint ahogy Edgart (Váta Loránd) se éri váratlanul a Gloucester (Kőmíves Mihály) felől érkező támadás – megijed, de nem lepődik meg. Gloucester megvakítási jelenete – és itt az előadásról, nem a szövegről beszélek – teljesen váratlan, Cornwall (Diószegi Attila) úgy tapossa ki Gloucester szemét, hogy közben nem is lesz dühös igazán – és éppen ezáltal mutatkozik meg a személyiségében rejlő őrület. Frankföld királya (Veress László) Cordélia nagyapja is lehetne, így vonzódása a királylányhoz ugyancsak beteg elmére utal. Edmund (Pálffy Tibor) a hatalom utáni vágy alakoskodó, már-már tudathasadásos, kétarcú figurája, Edgar nagyvilági köntöse alatt pedig egy nagyon is befelé forduló személyiség lakozik.
Mindez úgy játszódik le a csupán jelzett térben, hogy időközben több évszázadot is „átélnek” a szereplők – a fáklyát először holmi ósdi tűzszerszámmal gyújtják meg, később gyufával, végül öngyújtóval. A jelmezek, díszletek, kellékek közül számosan „időtleneknek” is tekinthetőek, Gloucester megvakítása azonban egy jellegzetesen huszadik század végi széken történik.
A szereplők menekülni próbálnak e térből, közel húzódnak a színházterem falához, mint például Oswald (Nagy Alfréd), vagy a pusztába űzött Edgar. De menekülésre nincs lehetőség, hiszen a tomboló őrület viharát éppen a nézőtér felől érkező Lear idézi elő – ott kell tehát maradni az adott világon belül.
A teljes őrület azonban egészen a viharjelenetig várat magára, az addig érvényes törvények komor falai leomlanak, hogy a jövő steril őrületével is szembesítsék a nézőket. Lear túllép az elme korlátjain, de korántsem önszántából, a jövő egy lehetséges őrületének látványát a jövőt is jelképező utódoknak, lányainak köszönheti.
A valóságot az őrület világától elválasztó fal megszűnése után Lear (plexi)üvegkalitkába zárt fiúkat pillant meg, a fekete-fehér kockás háttérfal absztrakt ridegsége egy szívtelen világot mutat meg – mintha csak a királylányok szívtelenségének kései következményét.
A kalitkák helyén később egy sövénylabirintus jelenik meg, mintegy jelezve: nem csupán az őrület ösvényein, de a valóság útjain is könnyedén elveszhet akárki.
A megokoltság hiányát elfogadjuk számtalan esetben és az őrület számlájára írjuk, mégis nehezen érthető, hogy a Kent grófját alakító Szabó Tibor miért marad „kívül”, miért elégszik meg a puszta fizikai jelenléttel? Máskor oly intenzív színpadi jelenléte ebben az előadásban alábbhagy. Az előadás kezdőjelenetében – de később is – játékában hiába próbálunk valamiféle érzelmet megfigyelni. (Nehezen hiszem, hogy ez szándékos lenne.)
A címszerepet játszó Nemes Levente gesztusai végig megőrzik légies könnyedségüket, s talán ez a könnyedség a legfontosabb, jól érzékelteti a királyi erőt, még a darab elején – hogy az előadás végén már az őrület valóságtól elszakadt lebegését jelenítse meg.
Lear és Cordelia légiességéhez viszonyítva a többi szereplő igen gyakran darabosnak, földhözragadtnak tűnik. A legdarabosabb azonban éppen a Bolondot játszó B. Fülöp Erzsébet alakítása (a rablótámadás áldozatául esett Bicskei Zsuzsanna helyett ugrott be közvetlenül a bemutató előtt). De ez a darabosság és földközeliség az álarcmentes megnyilvánulások, gesztusok darabossága. A többiek gyakran emeltebb játékát ő és Edmund tartja földközelben, egyik a cselszövények, másik az őszinteség útján haladva.
S hogy milyen út vár a nézőre az előadás után? Az előadás utolsó szava a gyász, de a néző valószínűleg Alban herceg (Mátray László) korántsem sima és teher nélküli útján haladhat tovább.
