szerkeszti: 
Dániel Károly
Világfájdalom? Borongás? Szorongás?
Szabadság / Spektákulum, 2006-10-07
A darab színhelye lehetne New-York, de lehetne ugyanúgy Tel Aviv is. Az első percekben azt hiheti az ember, hogy a szerző karikatúrát rajzol, csak később derül ki, hogy típust alkot. A mai, bárhol a világon élő 40 éves portréja, aki folytatja a maga henye, nemtörődöm, nyegle életét, úgy ahogyan azt 18 évesen élte. Úgy tesz „mintha" dolgozna, mintha el lenne foglalva. Célkitűzései, tervei nincsenek. Ahelyett improvizál, percekre felbuzdul egy rengő tompor láttán, de ezt is inkább csak azért, hogy barátját bosszantsa.
Ez Jákobi.
„Nem tudok élni. Mindent lekéstem. Rossz nekem. Szorongok. Szenvedek. Amúgy sem kellek magamnak, nincs mit kezdjek magammal, szóval fogadjatok el ajándékba."
Oscar Wilde tanítja, hogy az okos ellentmond másoknak, a bölcs pedig önmagának. Hosszú monológjában magyarázza, miért lenne ez úgy, és rögtön megfeleli miért nem lehet az úgy. Ez Bíró József legmegrendítőbb monológja.
Ő Lájdentál.
Ruth Sáchás mindig azt mondja, amit nem mond. Dehogy zongoraművész! 18 éves korában szétvert egy zongorát amikor meztelenül táncolt rajta. Talán ezért nevezte magát zongoraművésznek. Álmodik: „valakinek szüksége van rám, valakinek számítok, valakihez tartozom. Valakit érdekel, nem létezem. Mikor lehetek már biztos benne, hogy van valami állandó az életemben?" Ehelyett a párnájához beszél (Panek Kati egyik legjobb jelenete), jobb híján annak mondja el panaszait. Ez eddig még nem lenne olyan nagy baj. A bajok állítólag ott és akkor kezdődnek, mikor a párna válaszolni kezd.
Ez Sáchás.
Felbukkan újra a 19. századvégi mal du siécle? A világfájdalom? A borongás, amely most már szorongással is társul?
Lényegében mindenki csak önmagát szereti. De azt sem maradéktalanul. Mivel nem tiszteli, nem is szeretheti önmagát sem. És a körülötte lévőktől sem várhatja el a szeretetet. Még a barátságot sem. Sodródnak cselekvésképtelenül, sodródnak és nincs egy fogódzó sem, amely a sodrást megállítaná, hacsak nem két bűvöletes tompor, amiben – szó szerint – meglehet fogózni.
Jákobi morfondírozik: „Szorongok. Nem tudom, hogy ez azért van, mert túl jó dolgom van, vagy azért, mert túl rossz."
„Hatalmas asszony, egy uralkodó a tej, a hús és a tojások ura" kénytelen elismerni Lájdentál.
Sáchás (a lábainál tisztogató Lájdentálhoz): „Sikáljátok a padlót és fetrengjetek a jelentéktelenségetekben! Nekem céljaim vannak. Én a saját váramat építem. Makacsan és kitartóan a ti verejtéketekből és véretekből épül. Mert én tudom, mi mozgatja ezt a világot, mi az, amit elfúj a szél, mint a homokot. Nálam (…) hamarosan gyereksírás hangzik fel."
Az Ember tragédiájában ezen a ponton („Anyának érzem, óh, Ádám, magam") változik meg minden és Ádám örök küzdésre lesz ítélve. De ez az Éva hazudik (vagy álmodik?) és ebből a sejtésből nem lesz semmi. A váltónak nincsen arany fedezete.
A darab semmilyen szempontból sem tesz eleget a drámaírás kánonjainak. Nincs krízis, ergo, nem várható katarzis sem. Nincs konfliktus, ergo, nem oldódhat meg semmi.
Ennek ellenére a szerző jó ismerője a színháznak. Teret nyit, alkalmat ad mindenki tehetségének a megcsillogtatására. Mindenkinek van egy-két tirádája, amit mesterien ad elő. Ilyen nagy művészek talán jobb darabot érdemeltek volna meg.
A második felvonást bevezető részben Bogdán Zsolt kíséri zongorán önmagát. One man show. Végre valaki, aki játszik a hangszeren, nem csak mímeli a zongorázást. A hangszer különben olyan előnytelenül van beállítva, hogy Zsolt kénytelen szinte hátat fordítva a zongorának játszani ahhoz, hogy mimikája látható legyen.
Ezért az öt percért fogom még egyszer megnézni a darabot.
