szerkeszti: 
Dániel Károly
Látvány és hallvány
Szabadság, 2005-04-09
Milyen szép nyelvújításkori szó lehetne. Előfordulhat, hogy meg is alkották, csak nem eresztett gyökereket. Én most használom először, mert mi mást tudnék a látvánnyal szembehelyezni.
Elbeszélgetek olykor a Magyar Színház színművészeivel és ilyenkor mindig azt szeretném folyékonyan és hangsúlyosan eldadogni, hogy ezt a darabot is láttam, azt is, tetszett, örömmel töltött el milyen ragyogó tehetségeket, milyen élgárdát termelt ki ez az intézmény. Úgy képzelem öröm lehet a rendező számára ennyi okos, szellemes, művelt és hozzáértő emberrel dolgozni.
Csak én, a többnyire első sorokban ülő néző érzem magam megfosztva, mert nem kerül el hozzám a szerzői üzenet, a „mésage" amiért a darab íródott.
Meglehet az én hallószervemben van a hiba? Hallókészüléket kellene használnom? De akkor hogyan hallom meg az üvöltő csecsemő leheletfinom szívhangjait? Ugyanazt a művészt az utcán tökéletesen értem.
Valami másról van szó.
Nem a szöveg sikkad el. Egyszerűen nem tulajdonítanak annak elegendő hangsúlyt. A hangsúly a látványon van. (Kissé paradoxális, hogy a látványon van a hangsúly.)
Nem tudtam volna elképzelni Somlay Arturt bukfencet vetni a színpadon, de Darvas Ivánt sem, vagy Bajor Gizit fetrengeni a padlón. Pedig, biz’isten, a darabok enélkül is megálltak a lábukon.
Más darabok voltak? Nyilván. Egyiket-másikat elővették és ma is játsszák. Igaz, szülőanyjuk sem ismerne rá.
Előadás után hallottam egy urat aki (nem is magyarul) azt állította, ez volt az ötödik Woyzeck, amit életében látott. Mennyire hasonlított egyik a másikra? – szerettem volna megkérdezni. Amennyire a kínai pincsi hasonlít a bernáthegyire. Csak amikor ugat derül ki, hogy ő is kutya.
Ugassak még?
