HAMLET

Varga Anikó

Yvonne

XX. Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, nyolcadik nap

ellenfeny.hu, 2008-06-27

Minden napra jut legalább egy meglepetés. Aki még nem látta a POSzT-on is játszott Yvonne-t, Bocsárdi László rendezésének híréből is azt gondolhatta, hogy ez az előadás a kisvárdai fesztivál nyolcadik napjának fő eseménye. És ebben nem is csalódott. Gombrowicz drámájának sepsiszentgyörgyi színrevitele a női főszereplő alakjának kérdésére épül: hogy milyen lány-lényként jelenik meg a titokzatosan néma Yvonne. Döntően ez határozza meg a többi szereplő benne való tükröződésének erősségét, a társadalmi konvenciók, magatartásminták működésének torz, groteszk jellegét.

Kicsid Gizella Yvonne-járól lehetetlen levenni a szemünk. Véglényének felkavaróan animális aurája akkor is súlyosan rátelepszik a színpadi térre, az eseményekre, amikor ő maga nem jelenik meg, illetve amikor csak a stúdiószínpaddá alakított játéktér bal sarkában felfüggesztett lap-tévé közvetíti hintázó alakját. De akár megjelenik, akár nem: jelen van. Nyomasztóan és szánalmasan komikus alakja egyszerre sugall végtelen bárgyúságot és a becketti hősök ironikus bölcsességét. Mindenki számára origó: de hogy mi ez az irritáló középpont, és hová lehet elmozdulni ettől a középtől, az udvar tagjai és a néző számára egyaránt kérdés.

Bocsárdi László rendezése nem csak a társadalmi szerepeket töri meg Yvonne-on, és teszi nevetségessé az etikett-koreográfiákat, de a bűn problémáját is felveti: benne-általa kivétel nélkül mindenki meglátja a saját gaztetteit, hibáit, és ennek elviselhetetlensége mos medret a hallgatólagos megegyezésen alapuló összeesküvésnek a lány ellen. Ebben az össznépi, házassági ünnepként celebrált gyilkosságban az a brutális, hogy Yvonne minden keresztény felhang nélkül kényszerül az áldozati bárány, bűnbak szerepébe. Semmilyen ideológiát nem képvisel és hirdet, egyszerűen a léte elviselhetetlen. Töri a fejét a néző, hogy milyen titkot hord ez a hol úszósapkás, hatalmas pelenkába bújt sáros béka, hol jólfésült, autista kisfiúvá maszkírozott lány. Az előadás pontos érzékkel tartja billegésben azt, hogy egyáltalán értelemmel bíró lénnyel van-e dolgunk, vagy egy epidermikus, növényi életformával, egy semleges semmivel találkoztunk.

Mátray László a türelmetlenül életunt Fülöp herceg alakját az Yvonne-hoz való viszony különböző állapotai mentén építi fel: a főúri bohóságból született visszás tréfában az udvarral való konfrontáció lehetősége villan fel. Ám Yvonne arcá(ba)n megmerítkezve lassan mindenki megfertőződik magával. A fertőt szelenceként zárja magába Yvoenne, de legalábbis tükrös szelenceként veri vissza. Mátray alakjának sajátos kisugárzása, szerepének agybomlasztó feszültsége képes arra, hogy átívelje a színészi állapotok fordulatainak (számomra) néhol érthetetlenül elmosódott intencióit.

Nemes Levente és Gajzágó Zsuzsa királyi párosa kiváló: egyszerre tudnak reprezentatív alakokként létezni, és mindennapi emberekként megszólalni. Gajzágó mély, búgó hangú királynő-alakja mintha végtelen színészi öniróniából merítene. Kiválóan mutatja meg a szerető anyakirálynő mosolygós-erotikus image-e mögött megbújó szentimentális fűzfapoétát. Gajzágó a titkolt és dilettáns érzelgősségétől kap akkora hányingert, hogy melodramatikus Lady Macbethként felborzolja a haját, és elszánja magát a gyilkosságra. Nemes Levente Ignác királya egy kissé lassú észjárású, jóindulatúan is indulatos férj: komikus az a jelenet, amelyben a Pálffy Tibor által játszott Kamarás – a stilizált mozgású, mesterséges-mesterkélt hangú, homoszexuális, kecskeszakállas udvari intrikus – rábeszéli őt, hogy szálkás kárászt szolgáljanak fel a lakomán.

Az utolsó jelenetben összképbe rendeződik az udvar: Kicsid fehér menyasszonyi ruhába bújtatva, olajosan fénylő bőrű feminin fuserálmányként botorkál be magassarkú cipőjében. Nincs számára más út, mint a fulladásos halálba enni magát. Először csak kóstolja, majd mikor a kíváncsi-fenyegető emberek gyűrűje szorosabbra zárul körülötte, két kézzel tömi a szájába az ételt. Pálffy-Kamarás közelről filmezi az agóniát, az eseményeket kinagyítva követjük a TV képernyőjén, ami a halált Yvonne arcának kimerevítésével jelzi. Aztán, mintha filmet láttunk volna, lefut a stáblista is. (Az előadás első megtekintésekor számomra a videó-részek inkább felszínes-formális ötletnek tűntek – a szakmai beszélgetésen a videó használatának kétségessége fel is merült –, a tegnapi előadásban viszont teljesen adekvátnak éreztem a szolid bevágásokat: például Yvonne hintázó alakja, vagy a királynőt megleső Ignác és Kamarás képernyőn való feltűnése érzékenyen tágította ki a teret a rejtélyes kulisszák felé)

Az esti vihar majdnem elmosta az Újvidéki Tanyaszínház várszínházi előadását. Volt egy kis menekültérzést erősítő kényszerszünet és sátorhangulat a ponyván doboló eső miatt. „A magyarok” két táborra oszthatók aszerint, hogy gyerekkorukban sírtak-e Nemecsek Ernő halálán vagy sem. Az utóbbiakból kerülnek ki a szőrösszívű bankárok és precíz mérnökök. Én sírtam, de az régen volt - nem mintha visszavonnám a gyermekkori szentimentalizmust. Éppilyen jóleső, megnyugtató távolságtartással néztem végig most A Pál utcai fiúkat, azon gondolkodva, hogy mi működtette számomra olyan jól Molnár Ferenc történetét. Nyilván azok az alapvető gyerekvágyak, mint az univerzummá nagyított grund belakásának, a saját titkos, törvényekkel rendelkező világ létrehozásának igénye. No meg a megdöbbenés, hogy ezért a fontos illúzióért valaki életáldozatot hoz.

A László Sándor rendezte előadás fiataloknak szól, a műfaj nyelvét hozzáértéssel és szakmai lelkesedéstől fűtve beszéli. Boka (Mészáros Gábor) és Áts Feri (Mészáros Árpád) csapata beleéléssel, lendülettel jeleníti meg a kultikus történetet, kissé túlerősítve a csapatlét militáris jellegét. Béres Márta Nemecsekje áthatott szerepformálás: ázott veréb-lénye csak úgy sugározza a szegénység által nemesebbé váló becsületességet. Lázas nagybetegként szökik meg otthonról, hogy megmentse a grundot: kétszer is körbeszaladja a nézőteret. Nagyszerű gyerekelőadást hozott létre a csapat, kiválóan működtetve a sokfunkciójú, emeletes díszletet.