szerkeszti: 
Bíró Eszter
Látvány: Dobre-Kóthay Judit
Világszínház 2004/3-4. szám, 2004-00-00
Kritikák középpontjába ritkán kerül tervező. Rosszallóan szokás említeni, ha a díszlet és a jelmez túlzottan előtérbe kerül, mondván: a látvány közli azt, amit egy egész előadásnak kellene. Mégis a rendező nélkülözhetetlen s talán legfontosabb alkotótársa a tervező, és a látvány gyakran nemcsak integráns része, hanem meghatározója a koncepciónak. Mindazonáltal kevés olyan tervező van, aki igazi alkotótárssá tud válni, s még kevesebb, aki nem csupán egy-egy rendező nyelvét beszéli, hanem többekét is. Ilyen tervező Dobre-Kóthay Judit, aki Tompa Gáborral éppen úgy számos remekbe szabott előadást hozott létre, mint például Kövesdy Istvánnal vagy Parászka Miklóssal.
Ezúttal két olyan előadásról szólunk, amely műfaji és stiláris szempontból távol van egymástól, mégis rokoníthatja őket az, hogy tervezőjük azonos. Molière-vígjáték Sepsiszentgyörgyön és magyar ősbemutató Marosvásárhelyen. Az előbbiben Kövesdyvel, az utóbbiban Parászkával dolgozott Dobre-Kóthay Judit.
Szerelem mahagónivörösben
Az ültető nénik belépéskor szelíden figyelmeztetnek: urak erre, hölgyek arra. Ellenkezni nincs miért, hiszen mindenki érintett. Tessék helyet – és állást foglalni. A nézők egy része izgatott: ez most afféle interaktív előadás lesz? Mások gyanakvóan ülnek le a nézőtérre – talán dacból épp az ellentétes oldalon.
Az előadás azonban a továbbiakban nem kíván a talk-show-kra emlékeztető ültetéssel mint hatásvadász gesztussal élni, ehelyett a nézők színháztörténeti ismereteit igyekszik szelíden mozgósítani. És persze lehetőséget ad számtalan általánosító kiszólásra, mellyel Chrysalde és Arnolphe első vitájuk során, a Nők iskolája indító párbeszédében élnek.
A nőcsábász Arnolphe nem óhajt maga is a felszarvazott férjek sorsára jutni, ezért ártatlan és buta feleséget „tenyészt” magának: Ágnest kiskorától fogva abbéli meggyőződésében nevelteti a világtól elzárva, hogy a női kacérság egyetlen ellenszere a tudatlanság. Ágnes azonban beleszeret az ifjú Horace-ba, Arnolphe pedig dühöngve igyekszik menteni, ami még menthető. A vígjáték természetesen a fiatal szerelmesek győzelmével végződik: Arnolphe lelepleződése és a szerencsés véletlen egyszerre segíti elő Ágnes és Horace szerelmének beteljesülését. Chrysalde, a józan barát Arnolphe állandó vitapartnereként, a két szolgáló, Alain és Georgette pedig a cselekményt hol előlendítve, hol hátráltatva kommentálják a cselekményt.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház kamaratermében hangsúlyossá válik a színészek és nézők közti fizikai közelség: a darabban felvázolt probléma intim volta miatt, illetve a tér szerkesztésének köszönhetően a néző számára egyfajta voyeuri helyzet kínálkozik. Azon kapjuk magunkat, hogy két órán keresztül kémleljük valaki ágyát, a benne és körülötte zajló hódításokat, vagy éppen az erre tett reménytelen kísérleteket.
Dobre-Kóthay Judit díszlettervező bensőséges teret hozott létre, mely egyszerre funkcionális és stilizált. Arnolphe házát a tér közepén álló szerkezet jelöli: kétoldalt létrákkal megtámasztott forgóajtó, tetején ággyal és hatalmas tükörrel. Ez a díszlet metaforikusan jelzi a korosodó férfi fő jellemvonásait is: a kéjsóvárságot és a hiúságot. Az ovális tükör nemcsak Arnolphe vágyainak és emlékeinek visszfényét tükrözi, de azt is felfedi, hogy mi történik az ágy túlsó oldalán – az erőszakjelenet után például Ágnes perspektívájával kettőzi meg a történetet: míg a nézőtérről csak Arnolphe-ot látjuk az ágy szélén, az ellenkező irányba forduló lány a tükör által válik láthatóvá. A forgóajtókapu Arnolphe-nak az ágyhoz (és Ágneshez) vezető úton a legfőbb leküzdendő akadályt jelenti, a létrák viszont a leleményes szerelmes fiatalok találkozásához nyújt lehetőséget. A mahagóni színű hajópadló tökéletes terep a szenvedélyek elszabadulásához, egyben megadja az előadás színvilágának alaptónusát. A vörös kiegészítői a jelmezeknél a fekete és a fehér, melyek kortól és nemtől függően változnak, és melyektől egyedül Horace kék öltözéke tér el.
A színen fekete lepellel leterített, talányos mellszobor-figurák állnak. Ezek a görgős talapzatokon vészjóslóan mozgatható, furcsa, emberszabású tárgyak jelenetenként változtatják helyüket és rendeltetésüket. Legjellemzőbb funkciójuk talán a kor – a darabban elavultként felmutatott – erkölcsi normáinak megidézése. Az Arnolphe-ból lett Törzsöky úr Arcimboldo képeit idéző, kiszáradt fakérgekből, fenyőtobozokból, gallyakból (mesterien!) összeállított idős férfiarcokkal társalog. Amikor pedig Ágnest a leendő férj a házastársi kötelességeire készíti fel, minden egyes súlyos érvét e szobrokról lerántott lepellel nyomatékosít: a lány e leplek terhe alatt már-már összeroppan.
Pálffy Tibor a sepsiszentgyörgyi társulat egyik emblematikus színészeként vált ismertté. (Egyik jelentős címszerepe Molière Don Juanja volt, Barabás Olga rendezésében.) Pállfy erőteljes és felajzott Arnolphe-ja játékosság és erőszak közt ingadozik, kéjenc liliomtipróból pillanatok alatt vált kétségbeesett hősszerelmessé és vissza.
Az előadás egyik legszebb jelenete az álöngyilkosságé: Arnolphe szájába veszi a fegyvert és számolni kezd. Egy, kettő, a háromnál elbizonytalanodik, új lendülettel következik a négy, majd az öt, hat... Százig számol, közben végsőkig kiaknázza a helyzet teátrális lehetőségeit, míg végérvényesen megfutamodik. Pálffy egész színészetére jellemző ez a néhány perc tömör és izgalmas játék.
A fiatal szerelmesek szerepét Kövesdy két pályakezdő színészre bízta. Kicsid Gizella első évadját tölti Szentgyörgyön, a számára megelőlegezett bizalom többszörösen megtérülni látszik. Ágnese kis állatszerű lényből egy makacs és ragaszkodó nő figurájáig ível. Kezdetben bumfordi, kislányos ruhás, copfos angyalként kézimunkázik, akrobatamutatvány-mozdulatokkal kúszik-mászik végig a díszleten. Kövesdy Lolita-víziója: Ágnes a földön fekve, szürcsölve fal fel egy almát, miközben kalimpáló lábai felfedik a hosszú szárú, csipkés alsónadrágját. Asszonnyá nevelésének jelenetében a lány akadozva, hüppögve olvassa (következetesen) félre a házasság számtalan alapelvét, és míg egyik „alapelv” követi a másikat, Ágnes fokozatosan válik megtört-elszánt koravén menyasszonnyá.
Kolcsár József Horace-ként még csiszolgatja szerepét. A szerelemtől bódult ifjú szerepében lelkesen rohangál fel-alá, bízik, megveszteget, akcióhősként szökteti meg Ágnest, átver és őt is átverik. „Harmadikként” szerepe talán kevésbé hálás, a rendezés sem fektet különös hangsúlyt arra, hogy Horace eltérjen a molière-i hősszerelmesek rutinregiszterétől.
Az érzelmi kirohanások és cselszövések sorát a két, nemtelenné minősített szolgáló, Alain és Georgette (Mátray László és Márton Lóránt) intermezzói törik meg. A csupa selyem és csipke bohócpáros előrelendíti, végigasszisztálja és kommentálja a történéseket. A főkötős lazzók hol áttangóznak a háttérben, hol millió tányérral zsonglőrködnek, nőiesen finom gesztusaikat darabos, burleszkmozdulatok váltják. Stilizált játékuk bájos kontraszt az amúgy sem egyhangú színészi alakítások között.
Arnolphe végül egyedül marad. Kábultan hever pódium-ágyán, a tükörből Ágnes mosolyog le rá. Arnolphe háza előtt kislány halad el, ugróiskolázik, leül a kapu elé. Ágnes emléke ez? Arnolphe-é? Vagy egy idegen kislány által kezdődik újra a történet? Nem derül ki.
Az ültetés alapján gyanított „nemek harca” elmarad. Kövesdy István rendezőt a molière-i vígjátékban elsősorban az öregkori szerelem természetrajza érdekli. Az előadás hangsúlyosan Arnolphe személye köré szerveződik, és mindenekelőtt érzelmi és esztétikai síkon próbál hatni a nézőkre. Az pedig, ahogy a szűk térben Arnolphe érzelmes-nevetséges történetét végigkövetjük, ahhoz hasonlítható, mintha egy szörnyű utcai baleset lassított felvételében gyönyörködne az ember.
Resnerre várva
Ősbemutatóra került sor Marosvásárhelyen. Hatházi András A dilis Resner című darabját – amely 2002-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Prospero Alapítvány által meghirdetett Erdélyi Drámapályázat a Millennium Jegyében (ERDRAMIL) fődíjas műve volt – Parászka Miklós vendégként állította színpadra.
A történet a második világháború vége felé játszódik egy erdélyi kisvárosban. A cselekmény látszólag többszörös szerelmi bonyodalomra épül. A boltos Schielle (Kárp György) féltékeny Resnerre, az Amerikából hazatelepült különös, bolondnak tartott köszörűsre. A boltosnét, Margitot (B. Fülöp Erzsébet) megviseli férje érzéketlensége és az érzelmi kietlenség, kihűlőben levő házasságából az átutazó gyalogos százados (Kilyén László) közelségébe menekül. Rázmány Ferkó (Zayzon Zsolt), a helyi csendőr-őrmester a boltos lány, Klárika (Berekméri Katus) kegyeire pályázik, akit viszont hűvösen hagy a fiú illedelmesen kitartó közeledése: babakelengyét kötöget és a péntek déltől hétfő hajnalig tartó kimenőjére készül.
Az egyetlen helyszín Schielle „patyolattiszta szatócsboltja” – egyszerre vegyesbolt és temetkezési vállalkozás –, amelynek funkciója hozzávetőlegesen a középkori piactérével egyezik meg: az információáramlás és a találkozások színtere.
A dramaturgiai alaphelyzetet a front közeledése adja meg: a darab nagyobb hányada feszült várakozásban telik, az utolsó jelenetekben pedig a kívülről érkezők már arról adnak hírt, hogy a betörő oroszok pusztításba és tömegmészárlásba kezdtek. („Ezeknek van irodalmuk. Csak nem olvassák” – jegyzi meg az ellenségről Gyenes Artúr – Tatai Sándor alakításában –, akiről tudni lehet, hogy ő viszont olvassa.) Leggyakoribb vendég két mészároslegény, Barta Jani és Lázár Bandi (Sebestyén Aba és Ördög Miklós Levente), akik azon túl, hogy lankadatlan élvezettel és rosszindulattal gúnyolódnak, gyerekes csínyt tervezgetnek: Resner „kifüstölését”. Az ízetlen móka azonban tragédiába torkollik: nem azt ölik meg, akit akartak.
A viszonylag behatárolt tér- és időkoordináták ellenére a dráma többféleképpen megközelíthető: olvashatjuk az emberi gonoszságról szóló parabolaként, vagy melodrámának, vagy általános emberi alaphelyzetek sűrítményeként, tehát mint egy viszonylag zárt közösség szimbolikussá duzzasztott mindennapjainak – szerelmek, rivalizálások és kicsinyes provokációk – leírásaként. Mindez a „háború árnyékában” játszódik, a külső fenyegetettséghez pedig a közösségen belüli feszültségek és ezek tettlegességig való fokozódása is hozzájárul. A szöveg erénye, hogy könnyen emészthető: szerkezete egyszerű, a belső párhuzamok és ellentétek szembeszökőek, a két mészároslegény lépten-nyomon humort csempész a történetbe, és a tragikumot kiemelő csattanó is működni látszik.
Resner – a címszereplő – magyar Godot-ként marad távol az eseményektől, ám Hatházi bohócai nem várnak rá, hanem maguk indulnak kézre kerítésére. A dráma egyébként szabadon használja fel a huszadik századi drámairodalmi hagyományokat, gondolok a becketti clownokat megidéző mészároslegényekre, vagy a csehovi dialógus-szituációkra. A „búsmagyar” háborús nosztalgia hangulatát abszurd helyzetekkel ötvöző szövegben egyaránt fellelhetők a bulvár, a krimi és a melodráma stílusjegyei.
Parászka Miklós rendezése némileg leegyszerűsítve értelmezi a szöveget. Ősbemutatóról lévén szó, Parászka vélhetőleg a darabot kívánta előtérbe helyezni. Egyetlen markáns rendezői döntése a tér kialakítására és ennek következményeire vonatkozik.
Dobre-Kóthay Judit színpadképében Schielle üzletének kirakata ablaküveg helyett hatalmas szilánkokból áll, ezeket törölgeti műgonddal Margit, mintha saját (összetört) üvegkalitkáját fényesítené. Áru helyett egymásra tornyozott zsákokat és kartondobozokat látunk: a front közeledik, a készenlét állandó. Egy hatalmas, üresen tátongó koporsón kívül csupán a kopár pult jelzi a helyiség eredeti rendeltetését: nincsenek termékek és nincsenek vevők. Riadt, fegyelmezett és feszült a légkör a boltban, melynek így a vegyeskereskedés helyett sokkal inkább a temetkezési vállalkozás jellege hangsúlyozódik.
A rendezés ilyen értelemben az abszurd felé mozdítja el az előadást: a boltba érkezés célja szinte mindig a másik emberrel való találkozás; csak ritkán akar itt bárki valamit vásárolni. Ha viszont igen, akkor a Schielle boltjában lebonyolított kereskedelmi tranzakciók jelentősnek (és jelképesnek) vannak szánva: a Barta Jani–Lázár Bandi kettőstől egy halott mészáros kolléga elföldelése fejében Schielle öt kiló karajt kap, melyet a fiúk hatalmas véres csomag formájában hurcolnak be; Gyenes Artúr, az intellektuális különc „jó erős zsineget” vásárol; a mészároslegények pedig Klárikától gyufát vesznek Resner kifüstöléséhez.
Parászka a drámára és annak működésére helyezi a hangsúlyt. A szöveghez való ragaszkodás azonban gyakran az előadás rovására megy. Úgy tűnik, hogy (az abszurddal való flörtön túl) az alkotók a realista értelmezési síkot tartották elsődlegesnek. Ennek megfelelően a színészi alakítások is a lélektani realista regiszterben születtek. Szerep és színész között találkozás azonban ritkán szerencsés, Hatházi figurái leegyszerűsítve és modorosan kelnek életre. Erőteljesebb rendezői interpretáció vélhetőleg izgalmasabb alakításokra is adott volna lehetőséget.
Szerencsére akadnak ellenpéldák. Ilyen például Zayzon Zsolt, aki fiatal és nyugtalan Rázmány Ferkóként időről időre lendületet visz a játékba. A legérzékenyebb és kifinomultabb alakítást Margit szerepében B. Fülöp Erzsébet nyújtja. A törékeny boltosné annyi elfojtott és céltalan érzelmet hurcol magával, hogy egymagában képes ellensúlyozni a háborús férfiönkény minden durvaságát. Margit madármozdulatai szépen fodrozzák az előadás állóvizét: megtorpan, majd lendületet vesz, és furcsa vállmozgással siet el – valamelyik férfi kérését teljesíteni. Gyanakvó és érzéketlen férje elől Resner barátságában, majd az átutazó gyalogos század tagjaival való kapcsolatokban keres vigaszt. A Regensdorffal átvirrasztott éjszakán bensőséges teázáshoz hord be asztalt, széket, teáskannát és csészét a sivár boltba, kellékeit a megteremtendő intimitásnak. Az otthonosság azonban nem adatik meg neki, ahogy a századossal való barátság is kimerül egy (máshoz írt) versben.
A marosvásárhelyi ősbemutató tehát lezajlott, A dilis Resner szövege használhatónak bizonyult, „kiállta a próbát”. Hatházi András drámájából azonban minden bizonnyal születhet a mostaninál erőteljesebb és autentikusabb előadás is.
